Transzplantáció kerülő úton
Háborús gyerek volt. Milyen emlékeket őriz azokból az évekből?
– Édesapám gyógyszerész-technikusnak tanult, de két év után elköszöntek tőle. Az egyik rokon mellett hentesként dolgozott, majd idővel egy nagy hentesbolt vezetője lett. Édesanyám kereskedelmi érettségit tett, könyvelőként, főkönyvelőként kereste meg a kenyérre valót. A világgazdasági válság idején, mivel nagy munkanélküliség volt, abban a boltban lett pénztáros, amit apám vezetett. Összeismerkedtek, majd összeházasodtak. A húgom négy évvel utánam, 1941-ben született. Az 1944-es bombázásokra, a Vác felől bevonuló szovjet csapatokra máig emlékszem, mint ahogy arra is, hogy az elsötétítés miatt fekete papírral csomagoltuk az ablakokat. Még voltam cserkész is, majd cserkészből úttörő lettem, ugyanazzal a csapatvezetővel. Gimnazistaként besegítettem az angyalföldi gyerekek táboroztatásába. Általános iskolai osztálytársam volt Chrudinák Alajos, a későbbi külpolitikai újságíró.
Melyik gimnáziumba járt?
– Amelyikbe kijelöltek, mert akkoriban központilag döntötték el, hogy ki, hol tanul. Bonyolult úton kerültem az Eötvös József Gimnáziumba, ahol sok tapasztalt, kedves, idős tanár volt, akiktől nagyon sokat tanultunk. A tanulás mellett a sport is érdekelt, 1950-től kézilabdáztam. A Fradiban kezdtem, húsz évig ott is maradtam. Az Eötvös Gimnázium csapatával országos bajnokságot nyertünk. Az egyetemen is kézilabdáztam, az ottani csapat játékosai közül hat később professzor lett.
1956-ban kezdte az orvosi egyetemet, tehát a forradalom elsőévesként érte. Mi vitte éppen erre az egyetemre?
– Mindig orvos akartam lenni, de hogy honnan jött ez az élethosszig tartó vonzalom, nem tudom. Egyből felvettek, ám csak a felvételi volt zökkenőmentes, az egyetem első évét az 1956-os forradalom alapvetően befolyásolta. Október 23-án először felvonulásra készültünk, de a belügyminisztérium betiltotta a menetet. Mégis lett tüntetés. Csodálatos és mámorító volt. A Parlament előtti események után már nem mentem a Rádióhoz, mert vonatjegyért kellett mennem, hogy Szlovákiából tíz év után végre hazahozzuk apai nagymamánkat 24-én. Ha a Rádió épületéhez indulok, lehet, hogy most nem beszélgetünk. 25-én a rádió az orvostanhallgatókat segíteni hívta a betegek ellátásához. Mi egyetemistaként a segélyadományokat rendeztük társaimmal a Péterfy kórházban, mivel orvosi gyakorlatunk még nem volt. Az egyetemen 1957. március végén kezdődött újra az oktatás. Sokan disszidáltak, sokan életüket vesztették a harcokban. Tankönyv nem volt, stencilezett jegyzetből tanultunk. Olyan szegények voltunk, hogy azt a mai egyetemisták elképzelni sem tudják. Ballonkabátban vészeltük át a telet, és lejártuk a lábunkat az egyetemi telephelyek között.
Harmadéves korában bekerült egy jó színvonalú budapesti kórházba, az Uzsokiba, ahol egy kiváló képességű sebész, Köves István volt a főorvos. Medikus korában ügyelt, sokat asszisztált, a nyarait is ott töltötte. Mire elvégezte az egyetemet, már lényegében négyéves sebészi gyakorlata volt.
– Aki gyerekkorában megtanul biciklizni, korcsolyázni, teniszezni, annak más lesz a mozgása, mint annak, aki felnőtt fejjel teszi ugyanezt. Ez igaz az én szakmámra: minél fiatalabban ismeri meg valaki a sebészi fogásokat, annál mélyebben beléivódik ez a tudás. Az Uzsoki nagyszerű iskola volt, hiszen Köves István az ország egyik legjobb sebésze volt. Én már harmadévesen műtétekben asszisztáltam, és sokat altattam. Kulimunkát végeztem, de örömmel tettem, mert tudtam, hogy sebész akarok lenni. Demonstrátor voltam a Sebészeti és Műtéttani Intézetben, ötöd- és hatodévesen a negyedéveseket oktattam. Az egyetem befejezése után maradni szerettem volna, de akkoriban nem az történt, amit a végzős akart. Bekerültem az egyetemen maradó 53 diák közé. Ortopéd sebészetet ajánlottak. Én az I. Számú Sebészeti Klinikára vágytam. Azt mondták, ez reménytelen, majd harmadik lehetséges opcióként egy veszprémi állást jelöltek meg. Szerencsém volt, végül az álommunkahelyet kaptam meg.
Miként lett transzplantációs sebész?
– Kerülő úton. 1954-ben történt az első sikeres veseátültetés Bostonban. Érdekes, hogy egyetemi éveim alatt nem hallottunk egy szót sem arról, hogy ez egyáltalán lehetséges és létezik. 1962-ben a szegedi Sebészeti Klinikán megtörtént az első hazai veseátültetés. A transzplantációt Németh András végezte élő donorból, ami műtéttechnikailag sikeres volt, a beteg 79 napot élt a műtét után. Ez volt a világon a 38. emberi veseátültetés, és a Rajnától keletre az első. Ennek a hazai úttörő beavatkozásnak szenzációnak kellett volna lennie, de agyonhallgatták. Az I. Számú Sebészeti Klinika az ország talán legkomplexebb szakmai műhelye volt, ahol kiváló szakemberektől tanulhattunk. Tanultam is, de beláttam, hogy az akkori fizetésemből nem jutok előre, továbbra is a szüleimmel lakhatok, ki tudja, meddig. Kapóra jött a lehetőség, hogy egy államközi szerződésnek köszönhetően kimehetek Algériába dolgozni. A főnökeim azonban nem akartak elengedni, mert azt mondták, itthon is fejlődhetek. Ennek ellenére jelentkeztem, és másfél év után kijutottam. Két városban dolgoztam. Jó hírem volt, előfordult, hogy több mint száz kilométeres távolságról jöttek hozzám a betegek. A sebészet szinte összes ágát és más sebészeti társszakmákat (gégészet, urológia és nőgyógyászat) széles körben gyakoroltam. Elképesztő helyzeteket éltem meg. Kemény iskola volt, sokat tanultam és nagy önállóságra tettem szert, de még csak nem is tudtunk a transzplantációról.
Amikor Algériából 1971-ben hazajöttem, az a hír fogadott, hogy az I. Számú Sebészeti Klinikát jelölték ki a vese-transzplantáció hazai központjának. A klinikán kísérletes munkák kezdődtek, de nem voltak kivitelezhető konkrét tervek. Az hamar világossá vált, hogy a döntés ugyan megszületett, de igazából senki sincs tisztában azzal, hogy pontosan mi kell egy ilyen osztály működtetéséhez. Nem akartam részese lenni a bizonytalan útkeresésnek. Számomra egyértelmű volt, hogy ez egy új és ismeretlen, részben sebészi szakma, amit nem szabad autodidakta módon tanulni. Szabályként vallom, hogy azt, amit más már tud és gyakorol, azt ott és attól kell megtanulni, aki tudja (és nem kell újra kitalálni!). Megpályáztam egy párizsi ösztöndíjat (talán itt volt Európában a legfejlettebb a veseátültetés). 1972-ben kimentem egy évre.
Ott mit tanult?
– A transzplantáció minden csínját-bínját. A szigorú francia szabályok miatt csak cadaver (agyhalott donor – szerk.) vesekivételeket végezhettem, de átültetést emberbe nem. Sertéseken gyakoroltam, sikerrel. Hazajövetelem után teljes bizalmat élveztem, de sokat kellett itthon is tenni azért, hogy a megfelelő körülmények összeálljanak.
Hazatérése után várólistát állítottak össze, amire 36-an kerültek fel. A betegek annak ellenére vállalták a beavatkozást, hogy a nem sokkal előtte zajló miskolci veseátültetés során a páciens meghalt. Akkoriban a vesebetegek fele kezelés híján elhunyt. Mi történt 1973. november 16-án éjszaka?
– Elvégeztük az első két átültetést. Az egyik beteg 26 évig élt az új vesével, a másik két nap múlva meghalt. Az utóbbi páciens veséje is tökéletesen működött, de a vérszegénységét nem tudtuk kezelni. Nagyobbik lányom egyidős a veseátültetéssel, néhány héttel az első transzplantáció előtt született.
Igaz, hogy a két vesét a saját autójával szállította?
– Igaz. A baleseti sebészetről vittem a klinikára a beültetendő szerveket, mivel részt vettem a kivételben. Az első két vesét azzal a fonallal varrtam, amit Párizsból, a kísérleti műtőből hoztam. A hőskor tele van sztorikkal. Minden kezdet nehéz. Kritikák, irigy megjegyzések kísérték a munkánkat, a sikerek azonban bennünket igazoltak. Fokozatosan kinőttük a nekünk biztosított helyet. Egy idő után egyértelmű lett, hogy önálló transzplantációs klinikára van szükség – Varsóban, Berlinben és Prágában is külön intézet szolgálta a betegeket. Miniszteri biztossá neveztek ki, a II. Számú Sebészeti Klinika (Baross utcai) átalakításának megtervezésére. A félkész klinika élére 1990-ben neveztek ki.
A Transzplantációs és Sebészeti Klinika 1994-ben megnyílt, olyan lett, amilyennek mi szerettük volna. Hatvanhárom pályázó orvos közül választottam ki majdani munkatársaimat. Nagyon jó csapat jött össze. A közben újjászerveződő szegedi transzplantációs csapattal is kiváló volt a kapcsolatunk. Kiemelkedő szakmai elismerésnek tartom, hogy a volt szocialista országok közül elsőként – 1997-ben – mi rendezhettünk nemzetközi transzplantációs konferenciát. Kétezer ember jött össze a Kongresszusi Központban.
Hazánkban az első sikeres és tartós túlélést biztosító veseátültetés mellett az első sikeres hazai májátültetést is Ön végezte. Új, a világon sehol nem alkalmazott műtéti eljárást (uretero ureteralis anastomosist) is kidolgozott. A nagy beavatkozásokkal, transzplantációkkal együtt is tízezernél több műtétet végzett, bár pontosan soha nem számolta össze. Egy korábbi interjúban mégis azt mondta, hogy a világot véleménye szerint nem vitte előbbre, ám néhány beteg sorsát biztos, hogy igen. Nem túlzott szerénység ez?
– Sem a májátültetést, sem a vese-transzplantációt nem én találtam ki. Máshol szinte rutin volt. Én azt vállaltam fel, hogy megtanulom a technikákat és hazahozom. Két területen is első lehettem, de csupán azt alkalmaztam, amit mások másutt kitaláltak. És ami nagyon fontos, nem „one man show”-ról van szó. Főnökeim és segítő kollégáim nélkül nem lettem volna sikeres. Sokat dolgoztunk éjjel és nappal, zaklatott életet éltünk, mert sohasem tudhatjuk, mikor ér véget a nap, és abban sem lehetünk biztosak, hogy az ünnepeket a családdal töltjük. (A családok is megszenvedték, legyen övék is a siker!)
Élete első önálló sebészeti beavatkozása – mint szinte minden sebésznek – egy vakbélműtét, a páciens pedig egy 18 éves lány volt. Igaz, ez még harmadéves orvostanhallgató korában történt. Vannak hasonlóan emlékezetes esetei?
– Sok, szinte felidézhetetlenül sok. A májátültetés technikailag nagyságrenddel nehezebb a veseátültetésnél, a szívátültetésnél is bonyolultabb, hiszen nagyon sok képletet kell összevarrni. A méret is számít. Például egy négyéves gyerekbe egy felnőtt vesét igen nehéz beültetni, de egy százkilós emberből származó májat sem ültethetünk át hetvenkilós emberbe. Sok technikai és szervezési akadályt kellett legyőzni. Azt valóban itt is hangsúlyozni kell, hogy a transzplantáció területén nincs korrupció, nincsenek „kiskapuk”, nincs olyan beteg, akit előnyben lehetne részesíteni. Kizárólag szigorú szakmai szempontok alapján dől el, hogy melyik beteg mikor kerül sorra. Ezt a betegek és hozzátartozóik is megértették, és az elmúlt 45 évben nagyon ritkán ért minket kísértés.
Különleges beavatkozások végigkísérték a pályámat. Nagyon sok olyan esetet küldtek hozzám az ország különböző pontjairól, amelyek valami miatt ott helyben nem voltak megoldhatók. Sok példát tudnék felsorolni, de komolyan azt gondolom, hogy ezek nem tartoznak egy ilyen cikk keretei közé, inkább az orvostanhallgatók képzését szolgálnák. Sok egyéni, egyedi megoldás született, ami szinte örök sikerélmény marad, de hangsúlyozom, ehhez szükség volt arra a klinikai háttérre és a képzett kollégáimra, akikkel mindkét klinikán együtt dolgoztam.
Hetvennyolc évesen a műtéteket abbahagyta. Mi történt? Annál azért többről lehet szó, mint amit mondott, hogy „a kicsit már unom, a nagy meg fáraszt”.
– Egyszer-kétszer megszegtem ezt a vállalást – nagyon közeli barátok műtétéről volt szó –, ám egy idő után le kell tenni a szikét. A kezem nem remeg, de a szemem nekem is romlik, a reflexeim is megkophattak, bár ezen a téren sem vettem észre változást. Bevallom, minden műtét, a legkisebb is, bizonyos stresszel jár. Ez az érzés a színész lámpalázához hasonlít, ami hasznos, mert felcsigázza. Ám, amikor azt veszem észre, hogy változnak a körülmények, hogy nem a megszokott asszisztensek vesznek körül, akkor azt mondom, át kell adni a helyet. Emeritus professzorként visszajárok, de tudomásul kell venni, hogy már nem én vagyok a főnök. Nagyon nagy változás ez annak, aki évtizedeken át másokat irányított. Lejárt a hivatalos idő. Nem akartam azt hallani, hogy mit keres még itt az „öreg”. Ha tanácsot kérnek, adok. Az ambuláns rendelést megtartottam, a régi betegeim kontrollját ellátom. Az új, operálandó betegeket pedig a tehetséges munkatársaimra bízom. Olykor felmegyek a műtőbe, ha valami érdekes eset adódik, vagy csak azért, hogy érezzem a műtő illatát, ami még ma is nagyon hiányzik (álmomban gyakran operálok). Ez egy életen át tartó addikció, és ha elcsépelt is a mondás, megismétlem: szerencsés az, aki egy életen át művelhet egy olyan szakmát, ami egyben a hobbija is.
Van négy unokája a két orvos lányától. Boldog nagyapa, aki igyekszik kivenni a részét a nevelésükből. Támogatná, ha az unokák is ezt a pályát választanák?
– A két lányomnál is voltak aggályaim. És nekik is voltak, mert gyerekkorukban a karácsony nem mindig karácsonyra esett, és ezt később ők is látták, és gyakran nélkülözték az apjukat. Végül mindketten orvosok lettek, és ha tudják is, hogy van más, esetleg nyugalmasabb szakma, vallják, hogy az orvoslás nemcsak hivatás, de szép is. Meglátjuk, merre visz az unokáim útja, ha megérem...
Fiatal kora óta fotózik, egyik ezzel kapcsolatos terve, hogy megtanulja a régi filmek digitalizálását. Persze utazni is szeretne, mert erre a korosztályának nem sok lehetősége volt – mondta két éve. Hol tart ezekkel a tervekkel?
– A régi felvételek digitalizálásán már túl vagyok, most az összevágás következik. Tavaly eljutottunk Észak-Ciprusra, nagyon jól sikerült, de hogy mikor jutok el legközelebb nagyobb távolságra, nem tudom. A gerincem rakoncátlankodik, műtétet terveztek, ám ezt sikerült elkerülni. Gyógytornával próbálkozom, de a leghatásosabb a séta. Furcsa ez a helyzet, hiszen nem is olyan régen hetente háromszor teniszeztem. Nagyszerű kikapcsolódás volt, ott „kipihenhettem” a műtétek gondjait. Sajnos erről is le kellett mondanom, marad a hangverseny- és operabérlet (mert ha már megvan a bérlet, akkor el kell menni!).
A Budapesthez tartozó Hűvösvölgyben lakik. Ön készítette a gyerekszoba bútorait, a lányok ágyait, a könyvespolcokat. A hálószobában még mindig az a berendezés van, amit annak idején barkácsolt. Mi vitte ebbe az irányba?
– Férfias munkának tartom, és ha nem is illik erről beszélni, nem volt pénzünk megvenni a bútorokat. Apósom, mint nyugdíjas, sokat segített a barkácsolásban. Az utóbbi időben kevesebb ilyen tárgy kerül ki a kezeim közül.
Sebészként nem féltette a kezét a kalapácstól?
– Dehogynem. Nem is a kalapács a veszélyes, hanem a véső. Hosszú időbe telt, mire elsajátítottam a kivédő mozdulatokat, no meg a barkácsolást a disszertációm megírása és szabadság alatt csináltam.
Az első 100-110 veseátültetett beteget és a családtagokat is név szerint ismerték, minden kontrollvizsgálatot Önök végeztek. Mostanra több mint 4000 veseátültetés történt, évente 150-200 ilyen beavatkozásra kerül sor csak a Transzplantációs és Sebészeti Klinikán. Mennyiben változott az orvos-beteg kapcsolat a hat évtized alatt?
– Nagyon sokat. Rohanósabb az élet, elfoglaltabb az orvos. Erről hosszan tudnék beszélni. Olykor megfeledkezünk arról, hogy az orvos-beteg viszony írásba nem foglalt szerződés a két fél között. Az orvosetika azért fontos, mert a beteg nem biztos, hogy meg tudja ítélni az orvos munkáját. Ha az asztalos billegő széket készít, akkor én is tudom, hogy valamit elrontott. Ha én elrontok valamit, azt a beteg nem tudja igazán megítélni. Az orvosnak kell abszolút etikusnak lennie, hogy amit ígér, azt betartja. Amiben bizonytalan vagyok, azt előre megmondom, és utólag elmagyarázom, hogy mi történt. A beteggel beszélgetni kell, meg kell hallgatni a panaszát és meg kell vigasztalni.
Korábban megfogalmazott egyfajta ars poeticája szerint: „ha mindent a legjobban csinálunk is, ahhoz, hogy sikeresek legyünk orvosként, valami más is kell”. Mi az a más?
– Empátia és a szakmával szembeni alázat, ami visszajelzést ad a saját korlátaimról. És a hit. Amikor váratlan helyzetbe kerültem (műtét közben), szerencsére ilyen ritkán fordult elő, éreztem a sugallatot, hogy akkor mit kell tennem. Ez egy megmagyarázhatatlan lelkiállapot.
Elégedett a pályájával?
– Nincs miért panaszkodni, de voltam elégedetlen is. Sok mindent csináltam és sok mindent szerettem. Életem felét egy nagyon „felejthető” világban éltem, amit ma már a gyermekeim sem értenek. Egyszer le kéne írni.
Kit ajánl következő interjúalanynak?
– Szirmai Imre neurológus professzort, aki nemcsak kiváló szakember, hanem nagyszerű festőművész is.•