Igen, a vízminőséggel nem volt bajunk, pedig évekkel korábban bosszankodtunk az algák, a hínárok és a döglött halak látványa miatt.
Három éve már a tó kiszáradásával riogattak egyesek. Miközben a tó ökoszisztémája csupán reagált a csapadékmennyiségre, a hőmérsékletre, a körbelakott tóba juttatott szennyező anyagokra. Ha sok a csapadék, nincs gond. Ha kevés, akkor lehetne, de beérni látszanak az elmúlt évek fejlesztései. A Kis-Balaton nem csupán kiszűri a Zala folyóból érkező szennyet, hanem lassan természeti paradicsommá érik. A part menti településeken és távolabb is csatornahálózat gyűjti a szennyvizet, heti rendszerességgel jár felénk is a szemeteskocsi. Láthatóan tisztább, igényesebb a környezet. Az autóforgalom továbbra is elviselhetetlen a tó környezetében, de már nyüzsögnek a bicajosok, esténként nem győzik kerülgetni a bicikliúton sétálókat. Autóval megyünk le, ám ahogy odaérünk, kicsit zöldek leszünk. Magunkénak érezzük a vidéket – jobban, mint eddig –, ami biztató a jövőre nézve.
Bizonnyal a jövőben is lesz csapadékszegény időszak, amikor PR-fogásként majd egy államtitkár vagy miniszter jelenlétében ismét lehegesztik a Sió-zsilipet, ez azonban a nagypolitikai játszmák része. Az igazi feladat nem a PR, hanem a háttérben folyó szakmai munka. Úgy beavatkozni a természeti folyamatokba, hogy ne sérüljön jóvátehetetlenül az élet, de az ember se egy kiszáradt tómedret lásson.
Apropó beavatkozás: a tó feltöltődése is folyamatos, ezzel a természetes folyamattal is hamarosan kezdeni kell valamit. Tudjuk, megtanultuk, hogy érzékeny, bonyolult, összetett rendszer a Balaton, aminek nem elég egyetlen elemére figyelni.
A balatonaligai magaspartról látható idilli kép megtartása, megőrzése rengeteg munkát kíván vízügyestől, halbiológustól, nyaralótól, egyáltalán mindenkitől, akinek köze van a magyar tengerhez.
Ne hárítsuk a feladatot, ne mutogassunk másra. Mindannyiunknak közünk van hozzá.•
