2011. április 6.

Szerző:
Bogdán Zoltán

Versenyezzen a napkollektoros a szélerőművessel?

Az Energiagazdálkodási Tudományos Egyesület Esztergomi Szervezete évek óta házigazdája a nemzetközi főenergetikusi szemináriumnak. Az idei, a közelmúltban megrendezett esemény immár a 18. volt a sorban, témáját tekintve – a többi között – felölelte az energiahatékonyság, a zöldipar és a hulladékhasznosítás égető kérdéseit.


Az esztergomi szervezet elnöke Steier József, aki egyebek mellett a Nemzetközi Energiamegőrzési és Környezetvédelmi Szervezet (IEEPA) tanácsadója is.

A háromnapos fórumnak nagy szakmai sikere volt, arra kérem, hogy egy kicsit szűkítsük le az ottani tematikát, és koncentráljunk csak a zöld, illetve megújuló energiaforrásokra, vagyis a zöldiparra.
– Ez annál is inkább célszerű, mert nem vagyok arról meggyőződve, hogy az olvasókat túlságosan érdekelnék mondjuk a főenergetikus-képzés vagy a termikus hulladékfeldolgozás részletkérdései – a Green Industry, vagyis a zöldipar fogalma viszont egyre jobban beépül a köztudatba.

Az interjúra készülve sok mindent elolvastam, nem is eredménytelenül: most már ugyanis totális a káosz a fejemben: ki mit akar, ki, kit támogat, kinek, mi az érdeke s egyáltalán, merre van a jó irány?
– Van egy jó és egy rossz hírem: a jó az, hogy nem az ön felfogóképességével van a baj. A rossz az, hogy valóban elég kaotikus a helyzet, ami sajnos nemcsak kívülről, de a szakmán belül is jól érzékelhető. A döntéshozók – nemritkán – egymásnak ellentmondó nyilatkozatokat tesznek, a szakmai szervezetek számos esetben kategorikusan cáfolják egymás érveit és adatait, a legnagyobb piaci szereplők pedig – ahelyett, hogy tisztáznák az erővonalakat –, önös érdekből, tovább homályosítják a képet. Nem könnyű átlátni a helyzetet.

Akkor próbáljuk meg a másik irányból. Ön miben látja a legnagyobb problémákat?
– A legnagyobb gond szerintem, hogy Magyarországon évtizedek óta nincs kiforrott energiapolitika, s ebben nincs semmi aktuálpolitikai felhang. Eddig egyetlen kormány sem tett le az asztalra egy átfogó stratégiai tervet, amelyben – a szakmai szervezetekkel történt egyeztetés után – évtizedekre meghatároznák a fő irányt, a prioritásokat, a kitörési pontokat. Hogy hosszú távon mit akarunk kezdeni a természeti erőforrásainkkal, hogyan kezeljük súlyos importfüggőségünket az energiahordozók terén, mi a viszonyunk a hőerőművekhez, az atomenergiához, akarunk vagy merünk-e vízi erőműveket építeni, hogyan fogunk közelíteni Európához a zöldenergia-termelésben – és még sorolhatnám a tisztázatlan pontokat. Amíg viszont nincs konzekvens irány, érthető, hogy minden piaci és nem piaci szereplő megpróbál a zavarosban halászni és a maga üzletét úgy beállítani, hogy az az egész magyar társadalom érdeke.

Kis magyar energia-tükörkép
Az 1950-es években az önellátás volt a bűvös szó, a hazai energiatermelés a magyar barnaszénre épült, a lakosság is szénnel fűtött, legfeljebb a konyhában használt (ahol volt) városi gázt, amely szintén kőszénből készült.
A Szovjetunióból érkező Barátság kőolajvezeték 1964-es üzembe helyezése lehetővé tette a kőolajat felhasználó nagy hőerőművek – Százhalombatta, Leninváros (ma: Tiszaújváros) – felépítését, a lakosság körében pedig kezdett elterjedni a fűtőolaj és a palackos propán-bután gáz.
Az 1960–70-es években az egész világon – főleg a Szovjetunióban, az Egyesült Államokban és Franciaországban – sok atomerőművet építettek. Itthon, a Paksi Atomerőmű első blokkját 1983-ban adták át, 1987-ben már mind a négy blokk működött, összesen mintegy 1800 megawatt teljesítménnyel.
Az 1970-es évektől egyre több földgázt importáltunk a Szovjetunióból, ennek egy részét erőművekben égették el, de a lakosság körében is egyre elterjedtebb lett ez a tiszta és olcsó fűtési mód, ugyanakkor még mindig sok szén és fűtőolaj fogyott.
Az 1959-ben felépített tiszalöki és az 1974-től üzemelő kiskörei vízi erőmű áramtermelése a hazai elektromosenergia-szükséglet fél százalékát sem elégítette ki, ezért inkább a megújulóenergia-előállítás szempontjából volt, illetve van – jelképes – jelentőségük.
A rendszerváltozás alapvetően megváltoztatta a hazai energia-előállítást és -fogyasztást; a bányászat leépítése miatt a széntüzelésről a szénhidrogén-tüzelésre – előbb fűtőolajra, majd földgázra – tértek át az erőműiparban és a háztartásokban. A kilencvenes évek óta szinte csak importgázzal fűtött gázturbinás, -motoros erőművek épültek, s ez, a sok előny mellett, igen komoly nemzetgazdasági kockázattal jár. A nagyjából az 1990-es évek közepéig tartó nagy „olajszőkítési” botrányok után a háztartási tüzelőolaj forgalmazását megszüntették, ugyanakkor gyakorlatilag eltűnt a háztartásokból a szén is; mindkettő helyét a földgáz vette át.
Az elmúlt évtizedben a globális klímaváltozás az egész világon arra kényszerítette a döntéshozókat, hogy felülvizsgálják hosszú távú energiastratégiájukat és előtérbe helyezzék a megújuló, vagyis a zöldenergiákat.

Egyes vélemények szerint a háttérben óriási lobbierők működnek, hogy a jelenlegi helyzet ne is változzon meg…
– Ennyire mélyen nem ismerem a politikacsinálók és a gazdasági döntéshozók világát, de az biztos, hogy az energiatermelés és -szolgáltatás az egész világon – s így nálunk is – óriási üzlet. Hatalmas és tőkeerős multinacionális cégek vesznek benne részt, amelyek – ha nem muszáj – egyetlen százalékot sem szeretnének átadni a piaci részesedésükből, s ennek érdekében valószínűleg mindent meg is tesznek, amit eufemisztikusan nevezhetünk akár lobbiérdek-érvényesítésnek is.

Leegyszerűsítve: mondjuk a legnagyobb hazai gázszolgáltatónak nem az az első számú érdeke, hogy a biogázosok vagy a szélerőművesek villámgyorsan növeljék a piaci részesedésüket – az ő kárára…
– Ez így van, de említhetnék ennél kézzelfoghatóbb és szemléletesebb példát is. Történelmileg úgy alakult, hogy a zöldáramtermelés támogatására létrehozott kötelező áramátvételi rendszer (kát) évi 70 milliárdjából mintegy 60 milliárd forintot évek óta azok a cégek kapnak meg, amelyek földgázból állítják elő az elektromos és hőenergiát. Maga érti ezt? Mert én nem.
A magyarországi viszonyokra jellemző, hogy eközben szerződésben vállaltuk: 2020-ra 14,6 százalékra növeljük a megújuló energiafajták részesedését az összes energiatermelésből. Mivel ez az arány jelenleg hat-hét százalék között van, egyértelmű, hogy már tegnap óriási erőfeszítéseket kellett volna tenni a vállalás érdekében, például befektetésösztönzéssel, pályázatokkal és legfőképpen annak a kinyilatkoztatásával, hogy milyen úton, milyen eszközökkel szeretnénk ezt a célt elérni.

Lát reális esélyt a 14,6 százalékos vállalás teljesítésére?
– Elméleti, technikai vagy technológiai akadálya biztos hogy nincs, szemléleti és pénzügyi annál inkább. Azt tudom, hogy hihetetlen mennyiségű tanulmány készült, részt vettem néhány, ezzel kapcsolatos konferencián, de nem tapasztalom, hogy valaki valahol összerakta volna a „puzzle” darabokat. S itt ismét visszakanyarodunk a kiforrott energiapolitika hiányára…

Némely szakértők szerint már az első, a mindössze háromszázalékos vállalásunkat is csak igazi, „magyaros” módon sikerült teljesítenünk. Volt ott minden, a tarvágástól a kreatív könyvelésig…
– Ebbe most nem mennék bele mélyebben, ám annyit azért elárulhatok: értesülései nem nélkülöznek minden alapot, vagy hogy teljesen stílszerű legyek: nem zörög a haraszt…

Az Új Széchenyi Terv zöldgazdaság-fejlesztési fejezetében márciustól mintegy 130 milliárd forintra pályázhatnak önkormányzatok, vállalkozások, civil szervezetek és alapítványok…
– Én is áttanulmányoztam a vonatkozó fejezeteket, láttam, hogy rekultivációra 65 milliárd jut, megújuló erőforrásokra csak 29, aminek nem örültem annyira, de tisztában vagyok vele: ha ötször ennyi pénz lenne, akkor is kevésnek éreznénk. Mindenesetre, ha koncentráltan használják föl ezeket az összegeket, akkor komoly eredményeket lehet elérni, de ha elaprózzák őket, a hatékonyság igen alacsony lehet.

Márpedig minden „zöldszakmai” szervezet azt mondja, hogy kizárólag az ő területükön lehet nagy hatásfokkal fölhasználni a várt milliárdokat. Ezt állítják a biomasszások, a szélerőművesek, a napkollektorosok, a geotermikusok és a hőszivattyúsok is. Nagy szerencse, hogy árapályerőművünk nincs, mert minden bizonnyal ők is harcba szállnának a pénzért…
– Zárójelben és csendesen csak annyit jegyzek meg: egyes piaci szereplőknek igen komoly érdekük fűződik ahhoz, hogy ezeket a „kislobbikat” összeugrasszák. Hogy ne vállvetve küzdjenek a piaci részesedésük növeléséért, hanem egymást letaposva igyekezzenek megszerezni a kvótákat. Már most fölöslegesen sok indulatot látok ezen a területen, pedig ez semmi jóra nem vezet, össze kellene fogni, mert minden „zöldenergiásnak” ez az érdeke. Meggyőződésem az is, hogy valakik – önös érdekből – próbálják a vízi erőművek és az atomerőművek ellen hangolni a lakosságot. Pedig nagyon egyszerű a képlet: ha nem létezne Paks, valószínűleg másfélszer vagy kétszer többe kerülne az elektromos áram, mint jelenleg. Azt sem lehet észérvekkel megmagyarázni, hogy miért nem lehet nálunk egy normális méretű vízi erőművet felépíteni, amikor annál tisztább, zöldebb és olcsóbb energiát még nem találtak föl a világon. Németországban lehet, Ausztriában lehet, egész Európában lehet, csak nálunk nem?

Bős–Nagymaros óta tudjuk, hogy ez nem szakmai, hanem politikai kérdés…
– Ez vajon így marad örök időkig? Soha senki nem fog Magyarországon vízi erőművet építeni, mert a szocializmus utolsó időszakában az akkori ellenzék itt talált fogást a rendszeren? A Vásárhelyi-tervben szereplő tiszai szükségtározók sem épültek meg, pedig annak aztán semmiféle politikai aspektusa nincsen, a hiányuk viszont annál nagyobb veszélyt jelent, ami a legutóbbi árvizeknél sajnos meg is mutatkozott.

Kétszáz évenként egyszer van ilyen magas víz, erre nem lehet készülni, mondják az illetékesek…
– Valószínűleg tévednek. Előadóként ott lehettem Pekingben, a III. Klíma Világfórumon, ahol nagyon megdöbbentő és nagyon meggyőző előadások hangzottak el a globális felmelegedésről, a szélsőséges időjárási körülmények felerősödéséről, ami már most tapasztalható Ausztráliától az Egyesült Államokig és a legutóbbi helyszínen: Japánban. Egyre gyakoribbak a hatalmas havazások és esőzések, soha nem látott szupercellák. A Föld más részein pedig elképzelhetetlen szárazság fenyeget. De térjünk vissza a Kárpát-medencébe: a nagy tiszai árvizek nemcsak azért vannak, mert az ukránok meg a románok tarra vágták az erdőket és nincs, ami visszatartsa a lezúduló csapadékvizet, hanem azért is, mert egyre nagyobb és vadabb esőzések jönnek. Erre kellenének a szükségtározók, amelyek eddig nem épültek meg.

Közeli zöldenergia-kilátás
A magyar kormány tavaly, december végén jóváhagyta a Nemzeti Fejlesztési Minisztérium által elkészített 220 oldalas szakmai előterjesztést, amelynek címe: Magyarország megújuló energiahasznosítási cselekvési terve 2010–2020. Az összeállításból – a többi között – kiderül: hazánk a megújuló energiaforrások alkalmazását nemcsak és nem elsősorban kötelezettségnek, hanem a gazdasági fejlődéshez való hozzájárulás egyik kiemelkedő lehetőségének tekinti. Ebben a vonatkozásban a megújuló energiaforrások felhasználása egyszerre szükségszerűség és lehetőség. Egyrészt szükségszerű igény, hogy a fosszilisenergia-hordozók túlzott felhasználásából eredő problémákra – például klímaváltozás, importfüggőség, külkereskedelmi mérleg egyensúlyhiánya, energiaszegénység – olyan választ keressünk, amely társadalmi, gazdasági és környezetvédelmi szempontból maximális előnnyel jár. Másrészt lehetőséget teremt a nemzetgazdaság struktúraváltásához, az átfogó termelési és piaci reformokhoz, valamint új, hazai, piacképes termékek megjelenéséhez, végső soron új munkahelyek teremtéséhez. A struktúraváltás keretében a zöldgazdaság fejlesztése, az Új Széchenyi Tervben megfogalmazottakkal összhangban a „megújuló Magyarország” gazdaságának egyik kitörési iránya. Idén március elején a kormány döntött arról is, hogy a kötelező áramátvételi (kát) rendszer átalakítása ügyében a következő két hónapban egyeztetnek az érintett szakmai szervezetekkel és önkormányzatokkal, majd ezt követően készítik el a részletes szabályozást.
A kát rendszeren belül a biomassza és a földgáz alapú kapcsoltenergia-termelők esetében – ez év közepétől – új támogatási rendszerre térnek át, amely nem a villamosenergia-termelést és -átvételt dotálja, hanem a hőtermelést. Ezzel eleget tesznek a társadalmi igazságosságnak, hiszen így a hőtermelést és ezáltal a hőfogyasztókat támogatják majd, nem pedig a kapcsoltenergia-termelőket, amelyek közül többen az általuk megtermelt energia után járó többletbevételek egy részét nem továbbították a hőfogyasztók felé, hanem extraprofitként könyvelték el.
A másik lépés, hogy a kát rendszeren belül minden más megújulóenergia-termelés támogatása 2011 végéig változatlan marad, az új zöld hő- és áramátvételi rendszer 2012. január 1-jétől lép hatályba.
Szigorodik a biomassza-használat is: az erdők „kimeneti” oldalán fogják szigorítani a tűzifa minősítését; a „bemeneti” oldalon pedig megemelik az átalakítás minimális hatásfokát. Előírják azt is, hogy
20 százalékos hatékonysággal nem lehet átalakítani a tűzifát energiává. Korlátozzák továbbá a biomassza-erőművek kapacitását úgy, hogy a kis és közepes teljesítményű erőművek élvezzenek előnyt.

Amelyek akár igazi zöldberuházások is lehetnének…
– Így igaz, hiszen ezeket a medencéket nem muszáj parlagon hagyni, lehetne bele biofüvet, energianádat vetni, gyorsan növő cserjéket és fákat ültetni, s ez a biomassza energiatermelési célokat is szolgálhatna. Ráadásul jóval oxigéndúsabb lenne a környéken a levegő, újra megjelennének a vadon élő állatok – kis természeti paradicsomot lehetne létrehozni a jelenlegi puszták helyén.

Sokba kerül és nagyon hosszú a megtérülése…
– És ha – ne adja isten! – jön egy ma még elképzelhetetlenül nagy árvíz és a fél Tiszántúlt romba dönti, az nem kerül sokba? Szeretném már látni azt a politikust vagy vezető gazdasági szakembert, aki nemcsak beszél, hanem számol is. Elővesz egy darab papírt meg ceruzát és kiszámolja: ha nem építünk vízi erőművet és szükségtározót, nem bővítjük Paksot, nem támogatjuk a zöldenergia-termelési módot, mert drága, mi lesz az országgal? S az energiaárakkal? Hiszen a saját forrású energiatermelésnél egyre drágább az áramdíj. Ki lesz az, aki mindezt el is mondja a lakosságnak? Mert tiltakozni, hőbörögni könnyű, de valakiknek – nagyobbrészt az embereknek, de a vállalkozásoknak is – ki kell fizetniük a „révészt”, márpedig az elszegényedett százezreknek korántsem mindegy, hogy mondjuk 10-15 ezer forintot, esetleg ennek akár kétszeresét fizetik ki havonta a villanyszámláért. Arról nem is szólva, hogy ebben az átláthatatlan közel-keleti és észak-afrikai helyzetben senki nem tudja megmondani, hová emelkednek a kőolaj- és földgázárak, s visszatérnek-e egyáltalán a „normális”, hordónként 60-80 amerikai dollár alatti sávba. Ezt is figyelembe kellene venni, amikor a magyarországi megújuló energiaforrások támogatásáról döntünk.

Ha ön lenne a legfőbb pénzosztó, hogyan differenciálna a zöldenergiások között?
– Kicsit messzebbről kezdem a választ. Több mint húsz éve, mi magyarok is úgy döntöttünk, hogy a piacgazdaságot választjuk, annak minden előnyével és hátrányával együtt. Márpedig ezekben a kapitalista társadalmakban van egy igen komoly és megkerülhetetlen fogalom, amelyet úgy hívnak: piaci verseny. Ezt a fogalmat Magyarországon általában nem nagyon szeretjük, igyekszünk is, ahogy csak lehet, kiiktatni, de ettől függetlenül, a gazdaság bármelyik területén igen meggyőző eredményeket lehet a segítségével elérni, s ez vonatkozik a megújulóenergia-termelés kilowattjaira is…

Támogatás helyett versenyeztessük a napkollektorost a szélerőművessel?
– Bármennyire is abszurd módon hangzik: igen. A döntéshozóknak le kellene fektetniük néhány alapelvet. Valahogy így: bizonyos okok miatt szükségünk van a zöldenergiára. Azért, mert hiszünk benne, hogy így élhetőbbé tesszük a Földet, vagy csak azért, mert megígértük az Európai Uniónak – tulajdonképpen mindegy –, a lényeg, hogy szükség lenne 100 vagy 1000 megawattra ebből a forrásból. S most jön a lényeg: erre a célra maximum ennyi és ennyi pénz áll rendelkezésre, de ezt nem osztom szét támogatásként, nem vésem kőbe, hogy mennyit fizetek a kötelezően átvett energiáért, hanem megversenyeztetem az indulókat. „Brókeltetem” őket, ahogy a csúnya szakmai zsargon mondja, s engem döntéshozóként egyáltalán nem érdekel, hogy azt az áramot energianádból vagy szélerőműben állították elő, mert ez is zöld, az is zöld, a célnak mindenképpen megfelel, csak az adott beruházási keretemből a legnagyobb teljesítményt, a legolcsóbban produkálja.

Klasszikus negatív licit lenne?
– Úgy van. Az nyer, aki kevesebbet kér, de, hogy ezt miképpen éri el, az már az ő dolga, viszont a vállalását teljesítenie kell. Hogy maga termeli vagy olcsón veszi-e az alapanyagot, használt berendezést vásárol, esetleg megelégszik a minimális nyereséggel is, engem mint döntéshozót nem érdekel, a lényeg, hogy a vállalkozás hosszú távon is megbízhatóan teljesítse a szerződésben foglaltakat. Ennek szerintem pluszban olyan hozadéka is lenne, hogy a cégek rá lennének kényszerítve az innovációra, olyan fejlesztéseket hajtanának végre, amilyenekre a mostani, kissé elkényelmesedett pozíciókban nem is gondolnak.

Mi lenne azokkal, akik mondjuk nem áramot, hanem meleg vizet állítanak elő?
– Én most a dolog elvi részét fejtettem ki, hogy úgy mondjam, a „végrehajtási utasítást” még nem készítettem el. Valószínűleg nem is fogom, mert az nem rám tartozik. Természetesen nem vagyok naiv, tudom, hogy ez a megoldás a hazai körülményekhez képest túlságosan átlátható… De azt hiszem, az elvi részen érdemes lenne elgondolkodni.

Összegezve a beszélgetést: nem akarom önt elkeseríteni, de valószínűleg több tisztázatlan kérdés van a fejemben, mint az interjú előtt…
– Sejtettem. Akkor viszont azt javaslom, hogy folytassuk majd ezt a beszélgetést 2011. június 2. után, amikor Budapesten, a III. kerületi SUNWO Tudományos Katalizátor Központban megrendezzük az első Duna–Tisza Csatorna Konferenciát. Reményeim szerint addigra tisztázódnak a főbb erővonalak, és talán már látszanak a kormányzati intézkedések markánsabb irányai is, amire már föl lehet építeni a következő évek konszenzusos nemzeti zöldenergiai stratégiáját.•


 
Archívum
 2011  2012  2013  2014  2015  2016  2017  2018  2019  2020  2021  2022  2023  2024
Címkék

Innotéka