2014. november 3.

Szerző:
B. Szabó Edina

Virtuális iskola (2. rész)

Az eLearning szerteágazó területéről, alkalmazott megoldásairól és a globálisan betöltött szerepéről októberi számunkban olvashattak – a téma gazdagságához képest – rövid összefoglalót. Mint sok minden másban, az eLearning fejlődésében is jelentős a magyar aktivitás, mind a kutatás, mind a gyakorlati alkalmazás terén.


Előző cikkünkben tisztáztunk néhány alapfogalmat, ismertettünk alkalmazott eszközöket, rendszereket, és felvázoltunk egy lehetséges jövőképet. Az eLearning hazai történetére, a felhasználói és intézményi jellegzetességekre, valamint az ezekből következő lehetséges trendekre vonatkozóan tettünk fel kérdéseket a téma egyik legelismertebb szakemberének, dr. Ollé János professzornak, aki egyben az Eszterházy Károly Főiskola rektorhelyettese.

Az elmúlt tizenöt évben az eLearning (eL) megítélése jelentősen változott, mégpedig pozitív irányban. Úgy tűnik, a közvélemény már nem csupán a rászorulók, a lehetőségeikben korlátozott vagy az általános oktatásból koruk miatt kiszorulók tanulási formájának tekinti. Üzleti szempontból is gyümölcsöző – például a tananyagok készítésével, rendszerezésével –, vagy a piaci elvárásoknak megfelelő és elvárt önképzés egyik remek lehetősége, legyen szó akár nagy hírű külföldi egyetemek online kurzusairól, akár mélyreható szakmai tudásfrissítésről.

Mikor indult, és hol tart ma a hazai eLearning kultúra fejlődése?

– A kezdet a 2000-es évek elejére tehető, 2014-ben pedig már a XV. eLearning Fórumra kerül sor. A szakmai fórum fejlődésszerkezete nagyon jól mutatja a hazai eL-ről való gondolkodás változását is. Az elmúlt tizennégy év történéseibe betekintve világos képet kaphatunk arról, hogy néhány évvel ezelőtt milyen témák foglalkoztatták a hazai szakmai élet szereplőit. Az ív, amit a fórum története kirajzol, megmutatja, hogy az oktatás, a kutatás-fejlesztés, a szolgáltatás és tartalomipar szereplői minden oldalról képviseltetik magukat.

Általánosságban elmondható, hogy tulajdonképpen minden évben történt valami változás, fejlődés, jöttek komoly, de néha csak divatnak nevezhető újdonságok. A 2000-es évek elején az eL még főként tartalom- és tananyagcentrikus volt, a szóhasználatban nem létezett az eLearning kurzus vagy az eLearning foglalkozásfejlesztés kifejezés, a területet mindenki úgy emlegette, mint eLearning tananyagfejlesztés. Ez a fajta gondolkodásmód a mai napig sok helyen tetten érhető, hiszen többen még mindig csupán elektronikus tananyagra gondolnak az eL hallatán. A középszakaszban, úgy 2006, 2008-tól aztán erősödni kezdtek a web2.0 eszközök, egyre nagyobb teret nyert a közösségi média – a Facebook magyar változata 2008-ban startolt –, remek blogok és egyéb interaktív online felületek születtek. Ez volt az az időszak, amely már „megérintette” a hazai felsőoktatást is, ezzel együtt az eL ipar szegmenseit is. És itt egyben sajnálatos módon megfigyelhető egy elmulasztott lehetőség, mert óriási lépés lett volna, ha a web2.0 eszközökön alapuló online tanulóközösségek irányába terelődik a fejlődés. Azt gondolom, hogy az ebbe az irányba tartó fejlődés már csaknem lezárult, miközben – visszatekintve – ez egyértelműen kihagyott korszakként szerepel majd a hazai e-Learning történetében.

Noha az interaktív web2.0 eszközöket a felhasználók és gyártók is lelkesen fogadták, az oktatástól még mindig a tananyagszerű, a kötött iskolai formában történő tanulást várták el. Az a lehetőség, hogy ezekkel az interaktív eszközökkel személyes tanulási környezetet felépítve az emberek közösségeket alkotva részben egymástól is tudjanak tanulni, nehezen volt összeegyeztethető az intézményes oktatás kultúrájával. Magyarországon ennek a viszonylag önálló képzésnek egyszerűen nem volt motivációs alapja, mert nem társult hozzá az oktatás-tanulás megszokott képe.

Ez az átmeneti korszak akkor zárult le, amikor a piac, a szolgál­tatási szektor felfedezte, hogy a blogok, a Facebook, a YouTube és az egyéb közösségi médiumok milyen jó marketinglehetőségek. Ekkor indultak el a személyes, szakmai oldalak mellett a nagyon célzott csoport- vagy tematikus blogok. Ezek aztán összemosódtak Face­book oldalakkal, és a piaci szolgáltatások nagyon gyorsan – ha lehet így fogalmazni – „ellopták” a civil táradalomtól ezt a lehetőséget, egyszerűen kicsempészték az életükből. Ezzel aztán két-három évvel ezelőtt le is zárult egy újabb korszak. A web2.0-t így az eLearning szempontjából kihagyott lehetőségnek látom, és ezen a téren maga az eL-ipar is egy picit háttérbe vonult.

Jelenleg egyfajta újrafelfedezés figyelhető meg. Némi reneszánsz jelleggel formailag az egész tartalomipar visszafordul az eL tananyag és tartalomgyártás felé. Ez most egy olyan korszak, amikor a minőségi tartalmat, a kísérletezést, fejlesztést, módszertani támogatást próbálják végiggondolni mind a nagyobb cégek, mind a kutatóműhelyek. Nem visszatértünk a kiindulóponthoz, inkább kihevertük, elfelejtettük a web2.0 korszakot, és ismét egy tananyagcentrikus korszakot köszöntünk. Pályázati támogatásokból nyerhető pénzügyi háttérrel óriási mennyiségű tananyag készül, ám itt is megfigyelhető, hogy, sajnos, ismét hamarabb indul el egy fejlesztés, minthogy előtte kutatási alappal meg lehetne támogatni.

Ezekben a korszakokban a fentiekkel párhuzamosan fejlődött kontaktképzésben (időben és térben zárt, vagyis hagyományosnak tekinthető osztályterem-tanár-diákok) is megjelentek az eL eszközök. Ha ma szervezünk egy minőségi, fejlesztésekkel támogatott tantermi képzést, szinte kizárt, hogy ezt elektronikus támogató környezet nélkül valósítjuk meg. Ez azt jelenti, hogy a tananyagok utólag elérhetők, és létezik egy, a kontakttevékenységet kiegészítő online kommunikációs tér, felület. Ezek persze fokozatosan jelentek meg, de ma már nincs olyan képzés, amelyben ne lennének IKT eszközök. Egyértelmű, hogy a határ kezd elmosódni a hagyományos és az eLearninggel támogatott, vagy maga az eLearning oktatás között, mert már a hagyományos rendszerben is van némi digitális interakció.

Ez a folyamat kifejezetten magyar fejlemény, vagy nemzetközileg is jellemző például a web2.0 kihagyása?

– Bár ez a korszakolás most kifejezetten a magyar viszonyokra vonatkozik, azért a web2.0 történések nemzetközi szinten is meg­figyelhetők. Csak a magyar oldal nem jutott el arra a szintre, hogy ez a kihagyás észrevehető legyen, nyomokat hagyjon maga után. Ez persze például nyelvi korlátokból is adódott, mert bár angol nyelvű közösség több száz található – és ezek alapjai nagyon jó szakmai közösségek és blogok –, de több gátló tényező, mint a nyelv, a nyitottság hiánya vagy az online eszközökkel szemben még ma is tapasztalható negatív attitűd miatt mindez a hazai viszonylatban nem érte el ugyanezt a szintet. Ezért aztán nem is maradt nyoma. Könnyen megszámolható az is, hány olyan, oktatáshoz közelálló szakmai blogger dolgozik, aki aktívan él a felület adta lehetőségekkel. Ha ugyanezt elvégezzük angol nyelvterületen, ott óriási számot kapunk. Órási a különbség.

Ezzel együtt mára az eLearning mintha itthon is egyfajta gyűjtőfogalommá vált volna, és úgy tűnik, minden olyan tanulási forma, amelyik digitális eszközt használ, nevezhető eLearningnek. Lehet, hogy a tanulás helyett majd inkább információszerzést, -frissítést, -gyűjtést fogunk mondani?

– Ha ezt egy picit továbbgondoljuk, inkább az az érdekes, hogy amiként a hétköznapokban megjelennek a technológiai eszközök, innovációk, ugyanúgy beszivárognak a tanulásba is. Így egy idő után, mondjuk öt év múlva, lehet, hogy már nem beszélünk sem eLearningről, sem PC-vel segített tanulásról, sem digitális pedagógiáról. Ezekre a fogalmakra nem lesz szükség, hiszen teljesen természetes lesz a digitális eszközök használata. Ma már alig van munkahely, ahol nem kell internetet vagy számítógépet használni. És igen, annyira „átcsúszik” a technológia a hétköznapokba, majd onnan a tanulási környezetbe is, hogy attól kezdve nem kell külön kiemelni az eLearninget, teljesen természetes lesz a digitális környezet.

Az eszközfejlesztés mindig gyorsabb, mint a használatának elsajátítása vagy újabb módszertan kidolgozása…

– Valóban, a technológiai fejődés nyilván megállíthatatlan, és megváltoztatja az ember életét. Korábban a sávszélességre, a kapacitásra fókuszált a fejlesztés. Legyen nagy, jó minőségű, nagy sáv­szélességű eszközünk, amelyen jól kezelhetők a multimédiás tartalmak is. Tehát valójában a minket körülvevő technológia fejlesztésére fókuszáltunk. Most viszont a technológiai fejlődésben látható egy, szerintem igen érdekes trend, az ember-gép kapcsolatának fókuszba helyezése. Nézzük például az okosórát! Használatával egyszerűen rászervezzük a technológiát a saját testünkre. Már nem az a lényeg, hogy a számítógépem milyen gyorsan csatlakozik a világhálóhoz, hanem hogy én, mint humán lény az eszközeimmel milyen sávszélességben tudok kapcsolatot létesíteni. Vagyis a közöttem és az eszközöm közötti sávszélesség vált központi kérdéssé. A Google szemüvege, az okosórák, az egészségügyi alkalmazások mind ebbe az irányba mutatnak, az ember és a gép kapcsolata került a középpontba. Ez például az oktatás számára bizonyos értelemben nem jó hír, mert ez nem annyira oktatásra figyel, hanem a személyes életvezetést célozza meg. A különböző szoftverfrissítésekben ezt jól lehet látni, hiszen az egészségügyi IT ma már igencsak perspektivikus terület. Jelenleg nem annyira az oktatást segítő programok fejlesztése a cél, kivéve persze néhány mobiltelefonon elérhető tanulássegítő programot.

Mint például egy szótárprogram?

– Igen, és nem véletlen, hogy éppen a nyelvoktatásban vannak a legjobb szakmódszertani megoldások. A nyelvoktatásnak van ugyanis a legnagyobb piaca az intézményes oktatás keretein kívül. Mivel nemigen van olyan, aki nem akar nyelvet nem jól tanulni, ezért ennek óriási keletje van. Következésképpen van annyi fejlesztésre szánható kapacitás, innováció és pénz, hogy muszáj jó megoldásokat gyártani. Itt, ha valami nem hatékony, az a hétköznapi nyelvben vagy a grammatikában azonnal megnyilvánul. Ugyanilyen alapokon kinek lenne szabad tőkéje arra, hogy mondjuk egy rajz, történelem vagy énekfejlesztést elkezdjen elektronikus eszközökre rászervezni? Vagyis, minden más olyan dologra, aminek nincs olyan nagy piaca mint a nyelvoktatásnak. Persze a didaktika, az oktatáselmélet mindig azt mondja, hogy a módszertanok függetlenek a tartalomtól, vagy legalábbis a jó módszertannak olyannak kellene lennie.

Eszközfelhasználásban pedig fordítani kell egyet a logikánkon. Nem szabad abból kiindulni, hogy milyen eszközök állnak rendelkezésünkre, hanem az eszköztárat kellene összeállítani a szükséges oktatási tervhez. Először ki kell találni, hogy mit szeretnénk tanulni, tanítani, aztán meg kell nézni, hogy ahhoz milyen technológia szükséges. Számos példát láthatunk összezsúfolt eLearning portálra, ahol a felület adottságait mindenáron ki szeretnék használni. Láttunk olyat is, amikor a rendelkezésre álló sok iPad-re szerveződött kísérlet. Jól használva, a cél mellé rendelve természetesen minden információtechnológia képezheti az eLearning részét.

Itt is, mint minden más fejlesztési területen, megfigyelhetők bizonyos divathullámok. Ezek általában hirtelen támadt, nagy érdeklődést keltő megoldások, népes közönséggel, amelyek aztán egy-két év múlva elhalnak. Viszont közben hihetetlenül sok sarlatánt tettek ismertté. Érzékelhető, hogy ha feltűnik a világban egy új módszer, az pillanatok alatt megjelenik a hazai környezetben is. Néhol nem megértve, néhol akár félrefordítva, de a globális összekapcsolódás miatt akár hónapok alatt begyűrűzik. És itt, az előbbi szóval élve, a sarlatánok egyszerűen elrontják azt. Lenne a bevezetésnek is módszertana, magának a fejlesztésnek is adaptációs üteme, szép fejlődési íve, de a gyorsaság, a kapkodás miatt egyszerűen elbukik, sikertelen lesz. Ilyen szinte minden évben történik, és sajnos nagyon károsan hatnak az eLearning kultúrára.

Ezektől függetlenül létezik körülbelül 30-40 olyan magyar szakértő, akikhez bátran lehet fordulni – ez a szám egyébként nem kevés –, és persze jelen vannak a piaci alapon működő, eLearninghez kötődő cégek is. Az előbbiek gyakorlatban is alkalmazzák az általuk preferált technológiát, módszertant, az utóbbiak hitelét pedig az évek óta végzett munka üzleti elismerése mutatja.

A fejlődés ütemét, a magyar eLearning nemzetközi mezőnyben elfoglalt helyét viszonylag jól be lehet határolni, látható, hogy van miben és merre fejlődni. Ön mit szeretne látni öt év múlva? Hova lenne jó eljutni?

– Erre több különböző szerepből is tudok válaszolni. Ha kutató­ként gondolok a jövőre, akkor nagyon jó lenne több alap- vagy alkalmazott kutatást látni. A kutatás alapú megközelítés nagyon fontos, éppen azért, hogy ne hiedelmek, vélemények, általánosítások mentén haladjon a szakma, hanem tényekre alapuló folyamatokra lehessen minőségi időt szánni. Ha fejlesztőként válaszolok a kérdésre, akkor az adott technológiák hatékony kihasználásának fejlesztését, az újabbak emberi léptékkel felvehető ritmusát látnám szívesen. Sokkal gyorsabb a fejlődés, mint az utánkövetés, így mire egy-egy új eszköz beépülhet például az oktatásban a mindennapokba, talán el is avul. Mint az interaktív táblák: mire eljutottak a tanteremig, addigra a diákok táskáiban már ott voltak az okos készülékek, az iPad-ek, telefonok… Oktatóként a keretek megint mások, abban a szerepben fel kell ismerni, ismertetni azt, hogy folyamatos önfejlődésre van szükség, tanulóként pedig szeretnék olyan környezetben tanulni, ami az én személyes információmenedzsment-környezetemet figyelembe veszi.•

Virtuális Egyetem
2012-ben jelent meg dr. Ollé János Virtuális Egyetem, virtuális oktatás című publikációja, amely egy különleges kutatás folyamatát írja le, azzal kezdve, hogy maga a kifejezés, a virtuális szó „ahány ember, annyiféle értelmezésben” használatos. Az Eötvös Loránd Tudományegyetemen végzett kutatás valódi, 3D technológiával teremtett Second Life tanulói környezetet, minden egyes tárgyat és személyt így modellezve. Esetükben minden más csupán online környezetnek tekinthető. A szemináriumok ilyen környezetbe való szervezése érdekes módon csaknem minden esetben szélsőséges reakciót váltott ki. Ezek között volt ujjongó (játékos környezet, amely új utakat nyit a felsőoktatásban) és teljesen elítélő is (ez a komoly tudományos munka meg­csúfolása, már-már a pokol kapuja), közömbös azonban senki nem maradt.

A program nehézségét maga a fejlesztői szükséglet jelentette, hiszen óriási munka a semmiből új világot teremteni – igaz, ha már elkészült, tökéletesen szabad, térfüggetlen 3D környezet jön létre. Ennek kétségkívül az a legnagyobb előnye, hogy minden módszertani elem modellezhető, sőt, ami a való világban nem megvalósítható, itt létrehozható és tanulmányozható. Kutatási projektként ugyan egyelőre bezárt a Virtuális Egyetem, azonban úgy tűnik, a 3D környezetek fejlesztése igazán csak most kap lendületet a nem­zetközi porondon.

 
Archívum
 2011  2012  2013  2014  2015  2016  2017  2018  2019  2020  2021  2022  2023  2024
Címkék

Innotéka