2012. március 6.

Szerző:
Szegedi Imre

Fotó:
Csanádi Márton

Vívások és vívmányok

Előző interjúalanyunk, Friedler Ferenc, a Pannon Egyetem rektora olyan sokoldalú kutatóként ajánlotta magazinunk figyelmébe Szépvölgyi János vegyészmérnököt, aki dolgozott a felsőoktatásban, az iparban és az akadémiai szférában is. Szépvölgyi professzort a vörösiszap-katasztrófa, a plazma­kémia és a tudósok felelőssége mellett a maratoni táv leküzdéséről is kérdeztük.


Élete meghatározó élményei a vásárhelyi gyerekkor, illetve a gimnáziumi évek voltak. Mitől volt olyan különleges az ötvenes–hatvanas évek Hódmezővásárhelye?
– Középiskolába a Bethlen Gábor Gimnáziumba jártam. Ez az intézmény egyfajta szellemi központként működött a városban. Kiváló tanáraink voltak. Közülük többen – életük egy másik szakaszában – egyetemi oktatóként is tevékenykedtek. Nemcsak ismereteket adtak át, hanem egyfajta szellemi és morális igényességet is belénk plántáltak. E szemléletmódnak egyébként „történeti” hagyományai voltak: tanáraink közül többen a korábban református gimnáziumként működő intézményben kezdték pályafutásukat, és nemcsak megőrizték, de át is adták annak szellemiségét későbbi tanítványaiknak.

A negyvenes években tanított ebben a gimnáziumban Németh László író, és talán nem véletlen, hogy korunk ismert személyiségei közül Gyulai József fizikus akadé­mikus szintén többször említette, hogy fiatal tanárként ebben az intézményben kezdte pályafutását. Tanáraink közül ma is tisztelettel és nagy szeretettel emlékszem például Hajnal Imrére vagy a Sipka házaspárra. Az osztály, amelyikbe jártam, némileg kivételezett helyzetben volt: no, nem azért, mert orosz tagozatosok voltunk, hanem mert részben tudatos választás eredményeként, részben véletlenszerűen sok kiváló képességű gyerek jött össze ebben a közösségben. Ennek tulajdonítható, hogy egyfajta egészséges versenyszellem alakult ki közöttünk a gimnáziumi évek alatt, ami jótékonyan befolyásolta sokunk későbbi pályafutását. Érdekességként említem meg, hogy többen voltunk az osztályban, akik a szokásos érettségi tárgyak mellett négy nyelvből: oroszból, angolból, németből és latinból is maturáltunk. A gimnáziumi négy év mindnyájunknak meghatározó volt, mert emberileg és tudásban is sokat kaptunk. Igényességre neveltek bennünket, adtak és követeltek.

A kémia iránti érdeklődés családi hagyományok folytatása, vagy új szín a Szépvölgyi família életében?
– Édesapám keramikus, a helyi Majolikagyár műszak vezetője volt. Gyakorlatilag beleszülettem a szilikátiparba, egy ideig a gyár területén is laktunk. Később édesapám önállósodott, kerámiaműhelye közvetlenül a lakásunk mellett állt. Pár év múlva szövetkezetet alapított, ahol műszaki kerámiákat készítettek. Infravörös hősugárzókhoz, fűtőtestekhez, ipari kemencékhez gyártottak kerámia alkatrészeket. Amíg egyetemistaként el nem kerültem Vásárhelyről, gyakorlatilag benne éltem egy olyan iparágban, ahol bizonyos kémiai folyamatoknak fontos szerepük volt.

Akkor tehát minden amellett szólt, hogy a kémiával köti össze az életét?
– Egyáltalán nem. A gimnáziumban több tárgy is érdekelt, köztük a történelem, a nyelvek és a fizika is. Mégis, amikor pályát kellett választanom, részben családi ösztönzésre, részben saját elhatározásból úgy döntöttem, hogy vegyészmérnök leszek. Vegyészmérnököket abban az időben a Műegyetemen és Veszprémben képeztek. Utóbbit választottam, mert csak ott volt szilikátipari szakirány. Végül aztán mégsem ezen, hanem az akkoriban elitnek számító radiokémiai szakon végeztem el az egyetemet.

A veszprémi egyetemi évek után 1968-ban Szegedre került a József Attila Tudományegyetem Szerves Kémiai Tanszékére. Mi szólt akkor Szeged mellett?
– Végzés után ajánlatot kaptam, hogy a Veszprémi Vegyipari Egyetem Analitikai Kémiai Tanszékén doktoranduszként folytassam a diplomatémámat. Ez vonzó lehetőség volt, de a sors közbeszólt. Mivel közvetlenül az egyetem elvégzése után feleségül vettem az egyik évfolyamtársamat, olyan helyet kerestünk, ahol mindketten el tudunk helyezkedni. Veszprémben csak nekem volt erre lehetőségem. Ezért választottuk végül is Szegedet, ahol mindketten állást kaptunk az egyetemen. Nagyon jól éreztem ott magam Bartók Mihály kutatócsoportjában, és kellemes emlékeket őrzök abból az időből. Időközben megszületett első fiunk, János. Úgy tűnt ekkor, hogy Szegeden nem tudjuk megoldani a lakásproblémánkat. Kapóra jött egy veszprémi megkeresés, amikor is – te­kin­tettel arra, hogy első osztályú vívó és egy ideig válogatott kerettag voltam – az újonnan szerveződő városi sportklubba hívtak vissza. Sportállást és lakást ajánlottak, és ezt nem lehetett kihagyni. Ezért 1970-től a veszprémi Műszaki Kémiai Kutatóintézetben kezdtem el dolgozni, és emellett folytattam a vívást is. Közben azért zajlott az élet: tanítottam az egyetemen, 1975-ben megszületett a második fiunk, Ákos, és a versenysport lassan háttérbe szorult. Egyre inkább a szakmai tevékenység, a kutatómunka került előtérbe az életemben.

1972-ben védte meg a kisdoktoriját. Ekkor még aktívan sportolt. A sportoló vegyészmérnököknek könnyebben adták a doktorit, mint másoknak?
– Én akkor „csak” egy fiatal kutató voltam, akinek nem a vívótudását, hanem szakmai teljesítményét értékelték a cím odaítélésekor. Ebben az időszakban a vegyipari folyamatok hatékonyságának növelésével foglalkoztam. Már ennek a témának is, és – visszatekintve szakmai pályafutásomra – minden későbbi, a közreműködésemmel vagy a vezetésemmel művelt kutatási területnek volt valamilyen gyakorlati vonatkozása. Vagy az elméleti érdekességűnek indult kutatásokból fejlődtek ki gyakorlati alkalmazások, vagy valamilyen gyakorlati probléma ösztönözte kutatásaimat.

Mit jelentett önnek a sport?
– Egyfajta életmódot, szemléletmódot és kikapcsolódási lehetőséget. Ahogy korábban említettem, hosszú ideig vívtam, majd ezt egy újabb szerelem, a tenisz váltotta fel. Mivel mindkét sportág eléggé egyoldalúan terheli a gerincoszlopot, a nyolcvanas évek közepére sikerült összeszednem egy gerincsérvet. A műtétet követően hosszabb ideig nem teniszezhettem, a lételememnek tekintett mozgás viszont hiányzott, ezért elkezdtem rendszeresen futni. Korábban nem nagyon kedveltem ezt a mozgásformát, de ezzel kapcsolatban is bebizonyosodott: megfelelő energia- és időbefektetés után az ember eljut a siker­élményhez. A futásnál ez a befektetés néhány ezer kilométert jelent. Egy idő után aztán egyre inkább izgatott, hol van a teljesítőképességem határa? Ezért megpróbálkoztam a maratoni táv leküzdésével. Mivel sikerült lefutnom, ráadásul nagyon pozitív érzéseket váltott ki belőlem, ezt a próbálkozást további öt követte. Az utolsót 2000-ben futottam. Azóta újra a tenisz jelenti a rendszeres sportolást számomra. Azok a készségek, amelyekre az ember a rendszeres sportolás során tesz szert, az élet egyéb területein, adott esetben a kutatómunkában és a kutatásirányításban is segítenek a nehézségek leküzdésében, a felmerülő problémák megoldásában.

1980-ban a Tatabányai Szénbányákhoz került. Miért hagyta ott az akadémiai intézetet?
– Ennek részben magánéleti, részben anyagi okai voltak. Ugyanakkor, mivel korábban már több fejlesztési témában dolgoztunk együtt a tatabányai kollégákkal, az is érdekelt, hogy a kutatási témák menedzselésének milyen lehetőségei vannak egy iparvállalatnál. Átkerültem a másik oldalra: már nem én végeztem a kutatásokat, hanem korábbi kollégáimat láttam el kutatási megbízásokkal. Az általam ez időben koordinált kutatások célja különféle gyenge minőségű, úgynevezett másodlagos nyersanyagok hasznosítási eljárásainak kidolgozása volt. Ezeket a nyersanyagokat és ipari melléktermékeket a hagyományos ipari eljárásokkal nem lehet gazdaságosan feldolgozni. Ugyanakkor túl sok értékes alkotóelemet tartalmaznak ahhoz, hogy ne kíséreljük meg a hasznosítá­su­kat. Ilyen anyagok például a gyenge mi­nő­ségű bauxitok, amelyek potenciális alu­míniumforrások lehetnek. Tatabányai pályafutásom másfél év után befejeződött, mert állásajánlatot kaptam Budapestről, az Akadémia Szervetlen Kémiai Kutatólaboratóriumától. Azóta ebben az intézményben, illetve jogutódaiban dolgozom. Ma már sajnos a kutatásokban közvetlenül egyre kevésbé veszek részt, elsősorban témavezetőként tevékenykedem. Az utóbbi időben pedig egyre több kutatásirányítási feladatom van. A kutatás azért persze változatlanul vonz: a kilencvenes évek első felében kezdtünk intenzíven foglalkozni plazmakémiai kutatásokkal, és ma is ez a fő vonulata az általam irányított kutatómunkának. Olyan elméleti érdekességű, egyidejűleg gyakorlati jelentőségű folyamatokat tanulmányozunk, amelyek néhány ezer fokos hőmérsékleten, úgynevezett termikus plazmákban játszódnak le.

Mire jó a plazma?
– A plazmaállapot nagy energiatartalmú gázokban alakul ki, és számos érdekes tulajdonsága van. Ilyen például a nagyon magas energiatartalom és hőmérséklet. Az ide bekerülő anyagok alkotóelemeikre bomlanak, majd a plazmatérből kilépve az atomok, atomhalmazok, molekulatöredékek egymással kölcsönhatásba lépnek, és megfelelő folyamatvezetés mellett különleges összetételű és szerkezetű termékek alakulhatnak ki belőlük. Ily módon lehet előállítani például nagyon finom szemcseméretű, úgynevezett nanoporokat, amelyeket az orvosi diagnosztikában és terápiában, a különböző érzékelőkben vagy extrém körülmények között is használható szerkezeti anyagok előállítására lehet felhasználni. A plazmareaktorok a környezetvédelemben is szerephez jutnak: sokféle, fokozottan veszélyes ipari és egyéb hulladék alakítható át bennük a környezetet kevéssé terhelő, adott esetben értékesíthető termékekké.

Mi mindennel foglalkozik még az ön által irányított kutatóintézet?
– Egyrészt anyagtudományi kutatásokkal: olyan kémiai és technológiai folyamatokat tanulmányozunk, amelyek révén különleges tulajdonságú fémek, polimerek, kerámiák állíthatók elő. A másik vonal a környezet­kémia. Ennek több részterületét műveljük. Ide tartoznak bizonyos környezetanalitikai vizsgálatok, továbbá korábbi eljárások, technológiák hulladékai és melléktermékei (például a vörösiszap) által okozott környezeti károk csökkentése, valamint újszerű, a lehető legkisebb környezetterhelést kiváltó anyagok és technológiák fejlesztése. Fontosnak tartjuk a nem fosszilis energiaforrásokkal (biomassza, napenergia, tüzelőanyag-cellák) kapcsolatos kutatásainkat is.

A kolontári katasztrófa azt mutatta meg, hogy egy nem megfelelően kezelt ipari hulladék milyen hatalmas veszélyt jelent az emberre és a környezetre egyaránt. Az Akadémia szakértői bizottságát vezető vegyészmérnökként hogyan élte meg ezt a helyzetet?
– Megrázó volt látni mindazt az emberi szenvedést és anyagi kárt, amit a lúgosiszap-ömlés okozott. Szerencsére az MTA szakértői bizottsága azonnal segíteni tudott a katasztrófavédelemnek a mentési munkálatokban. Korábbi, vörösiszappal kapcsolatos kutatásaink során ugyanis alaposan megismertük ezt az anyagot, és így már a katasztrófa másnapján meg tudtuk fogalmazni a károk csökkentésével, majd felszámolásával kapcsolatos ajánlásainkat. Ezek az ajánlások a mai napig is helytállóak. A sors iróniája: ez a katasztrófa kellett ahhoz, hogy az érdeklődés előterébe kerüljenek a vörösiszap hasznosítási lehetőségeinek feltárására irányuló korábbi kutatásaink. A vörösiszap ugyanis sok hasznosítható alkotóelemet tartalmaz. Először a nyolcvanas években, majd mintegy tíz évvel ezelőtt ismét vizsgáltuk a vörösiszapban levő értékes alkotók kinyerését. Több technológiai változatot dolgoztunk ki, ezeket műszaki és gazdasági szempontból is értékeltük. Munkánk legfontosabb eredménye annak felismerése volt, hogy a vörösiszap és általánosabb értelemben az ipari hulladékok csak akkor dolgozhatók fel gazdaságosan, ha valamennyi hasznosítható alkotójukból értékes terméket állítunk elő.

Tisztán szakmai szempontból mi vezetett ehhez a katasztrófához?
– Több tényező szerencsétlennek mondható összejátszása. Az egyik a tározó helyének nem kellő gondossággal történt kiválasztása volt. Az ajkai X. tározó, amelynek gáttörése miatt ömlött ki a benne tárolt lúgos iszap, ugyanis a Torna patak korábbi kiöntési területére épült. Gondok voltak az altalaj szerkezetével is. További problémát okozott, hogy a már működő tározót résfallal vették körül, ami akadályozta a talajvíz mozgását. Ráadásul 2010-ben a térségben lehullott csapadék mennyisége a háromszorosa volt az átlagosnak, ami megemelte a tározóban a folyadékszintet. Az alapvető ok mindemellett a tározó alatti agyagrétegek elcsúszása, és az ebből eredő talajtörés volt, amelynek hatására pillanatok alatt leomlott a gátfal egy része.

A mai napig ad munkát a vörösiszap?
– Szeretnénk, ha adna, és folytathatnánk a hasznosítással kapcsolatos kutatásainkat. Hazai támogatást ezekre nem kapunk, pedig a katasztrófa után még szó volt erről. Nemzetközi pályázatot adtunk be, de döntés még nincs. Forráshiány miatt tehát jelenleg nem folynak ilyen kutatások.

Kolontár átformálta a szemléletét?
– Hosszabb ideje foglalkoztatnak környezetvédelmi kérdések. A kolontári katasztrófa megerősítette meggyőződésemet, miszerint mindannyian felelősek vagyunk azért, hogy milyen mértékben terheljük és veszélyeztetjük környezetünket. A természet egy csodálatosan működő rendszer nagy, de azért korlátozott alkalmazkodóképességgel. Bizonyos határig kezelni tudja a terheléseket, ám ha e terhek meghaladják regeneráló- és reprodukálóképességét, akkor bajba kerülhetünk. A fenntarthatóság éppen azt jelenti, hogy környezetünket legfeljebb addig terhelhetjük, amíg ez visszafordíthatatlan következményekkel nem jár. Egyre több a figyelmeztető jel ezzel kapcsolatban, de a problémákat csak akkor fogjuk megoldani, ha változtatunk eddigi szemléletünkön.

Az Akadémia ellátja feladatokkal. 2010-ben a vö­rös­iszapot vizsgálta, tavaly év végén pedig a hat kutatóintézet összevonásával alakult MTA Természettudományi Kutatóközpont megbízott főigazgatója lett. Kérte vagy kapta az utóbbi megbízást?
– Nem kértem, kaptam. Az MTA elnöke, Pálinkás József kérdezett meg, hogy vállalnám-e a feladatot? A felkérésre – némi gondolkodás után – igent mondtam, mégpedig azért, mert izgatott a kihívás és az új szervezetben rejlő lehetőségek. Az új kutatóközpont az MTA Szegedi Biológiai Központ Enzimológiai Intézetéből, az MTA Műszaki Fizikai és Anyagtudományi Kutatóintézetéből, az MTA Kognitív Idegtudományi és Pszichológiai Intézetéből, valamint az MTA Kémiai Kutatóközpont három intézetéből jött létre. Az MTA Anyag- és Környezetkémiai Kutatóintézetét tizenkilenc éve vezetem. Amikor átvettem az intézetet, harmincöten voltunk, most 135 munkatársam van. Ez idő alatt persze nemcsak létszámban növekedtünk, hanem bővült és megújult az általunk művelt témák köre, és kutatómunkánk színvonala is emelkedett. Új vezetői megbízásom minőségi változást jelent a korábbihoz képest: az MTA Természettudományi Kutatóközpontban hatszázötvenen dolgozunk, köztük közel négyszáz kutató. Ez az ország egyik legnagyobb, több tudományterületen tevékenykedő kutatóintézete.

Mi hozható ki ebből a heterogén összetételből?
– Nem titok: voltak, és valószínűleg vannak is olyan vélemények, hogy e hat intézetből nem alakítható ki hatékonyan működő kutatóközpont. Azt gondolom, nem ez a jövőkép. Az átszervezéssel kapcsolatos aggályok lassan eloszlani látszanak, és ma már erősebbnek tűnik az együttműködésre való hajlam, a közösen művelhető témák keresése. Idén januárban például négy intézetünk adott be közös EU-s pályázatot. Meggyőződésem, hogy megfelelő hozzáállással és jó menedzseléssel esélyünk van egy nemzetközileg is jegyzett, multidiszciplináris kutatóközpont kialakítására. Ehhez persze kedvező társadalmi-gazdasági környezetre és a jelenleginél több anyagi forrásra van szükség.

De hogyan lesz több eredmény, hiszen a kutatóközpont tíz százalékkal kevesebb pénzből gazdálkodhat, mint amennyit az intézetek tavaly összesen kaptak?
– A tudományos eredményeket sem adják ingyen. Vezetőként azt igyekszem biztosítani, hogy munkatársaim megfelelő körülmények között végezhessék kutatásaikat. Mostanában ez egyre nehezebb: költségvetési támogatásunk folyamatosan csökken, és érezzük annak hátrányait, hogy immár két éve nem írtak ki hazai innovációs pályázatot. Ráadásul a központi régióban uniós pénzekből sem lehet kutatást és fejlesztést finanszírozni.

A kutatóközpont mikor költözhet Lágymányosra?
– Az úgynevezett Q2 projekt két évvel ezelőtt indult, és számos adminisztratív és jogi probléma megoldása után most jutottunk el oda, hogy hamarosan megkezdődik az építkezés. A projektet elnöki biztosként Pálinkás Gábor fiziko-kémikus akadémikus irányítja. Az új – európai szintű – kutatóközpont várhatóan 2014 első felében készül el. Nem lesz kis feladat a berendezések és kutatási eszközök ezt követő átköltöztetése és újbóli üzembe helyezése sem.

Megbízott főigazgatói kinevezése egy évre szól. Meg­pályázza a három évre szóló főigazgatói állást is?
– Ez alatt az egy év alatt kiderül, hogy képes vagyok-e a főigazgatói feladatok ellátására, egy ilyen méretű intézmény vezetésére. Ha a környezetem és én is úgy érzem, hogy előreléptünk, akkor szeretném a Q2 projektet a beköltözésig végigvezényelni. Ez nemcsak egy korszerű infrastruktúra létrehozását, hanem a kutatási témák, a kutatásszervezési és irányítási rendszer átgondolását és a 21. századi kívánalmakhoz való alakítását is jelenti.

2010 elején cikket írt a Magyar Tudományban Fenntartható fejlődés – Ipari ökológia – Kémia címmel. Írása mottója egy Albert Einsteintől származó idézet volt: „Egyetlen probléma sem oldható meg abban a szemléletben, amely létrehozta azt.” Az ön problémamegoldását 38 szabadalom, számtalan tanulmány és közlemény bizonyítja. Melyikre a legbüszkébb?
– Ha mindenképpen választani kell, akkor talán a plazmakémiai kutatások hazai meghonosítását említeném. Az általam alapított kutatócsoportot nemzetközileg is számottevő szakmai műhelynek tekintik.

Szabad idejében, ha nem sportol, mit csinál?
– Nem sok van, ám abból igyekszem minél többet a családommal tölteni. Persze őket kellene megkérdezni, hogy ez elegendő-e? Sejtem a választ. Nagyon büszke vagyok három diplomás gyermekemre, akik közül a két fiam PhD-fokozatot is szerzett, na meg a hat unokámra. Szeretek még olvasni, szívesen hallgatok zenét, és igyekszem némi időt a természetben is eltölteni.

Kit és miért ajánl következő interjúalanyunknak?
Blaskó Gábor akadémikust, gyógyszerkutatót, a Servier francia gyógyszeripari vállalat magyarországi kutatóintézetének igazgatóját. Dolgozott akadémiai kutatóintézetben és gyógyszergyárban, továbbá felépített egy korszerű kutatóintézetet. Különösen figyelemreméltó szakmai pályafutásában, hogy magas szinten tudta összehangolni a tudományos igényességet a gyakorlati problémák hatékony megoldásával.•

Szépvölgyi János Hódmezővásárhelyen született 1945-ben.
1968-ban szerzett diplomát a Veszprémi Vegyipari Egyetemen. Szakterülete a műszaki kémia. Angolul, németül és oroszul beszél. Egyetemi doktor (Veszprémi Vegyipari Egyetem, 1972), a kémiai tudomány kandidátusa (1993), PhD (Veszprémi Egyetem, 1995), MTA (kémiai tudomány) doktora (MTA, 2001), Dr. habil. (BME, 2002), egyetemi tanár (Pannon Egyetem, 2005). 125 tudományos folyóiratcikk, 15 könyv­fejezet, 34 tanulmány, 38 magyar szabadalom fűződik a nevéhez.

Szakmai pályafutását a József Attila Tudományegyetem Szerves Kémiai Tanszékén kezdte, majd a veszprémi MTA Műszaki Kémiai Kutatóintézetben folytatta. 1978–1980-ig a Tatabányai Szénbányáknál dolgozott. Innen az MTA Szervetlen Kémiai Kutatólaboratóriumba vezetett útja. Jelenleg az MTA Természettudományi Kutatóközpont megbízott főigazgatója.

Díjai: Kiváló Feltalálói Díj, arany fokozat, 1999; Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztje, 2008; Varga József-díj és -érem, 2008; Környezetvédelmi Műszaki Felsőoktatásért Díj, 2008; Gábor Dénes-díj, 2010.

 
Archívum
 2011  2012  2013  2014  2015  2016  2017  2018  2019  2020  2021  2022  2023  2024
Címkék

Innotéka