2014. december 3.

Szerző:
Szegedi Imre

Fotó:
Zenetudományi Intézet

Zenekutatás a fonográftól a számítógépig

A zenével, azon belül a zeneelmélettel, -történettel, -szociológiával, -oktatással fog­lal­kozó zenetudomány viszonylag fiatal diszciplína. Hazánkban csupán 1953-ban jött létre az első kutatóműhely a Magyar Tudományos Akadémia keretein belül. Richter Pált, az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Zenetudományi Intézetének igazgatóját az intézet munkájáról, terveiről kérdeztük, és különleges hangszerekről is szót ejtettünk.


Éppen nyolcvan esztendeje, hogy hivatalos keretek között is megindult Magyarországon a zenetudományi munka. Bartók Béla ugyanis 1934-ben kezdte el a népzenei gyűjtemény rendezését a Magyar Tudományos Akadémián. A kiváló zeneszerző nemcsak a saját gyűjtéseit, hanem a magyar nyelvterületen addig összegyűjtött valamennyi anyagot kezdte el tudományos igényességgel feldolgozni, zenei alapon elrendezni.

A magyar népköltészet és a népzenei értékek közreadásának igénye a 19. századra nyúlik vissza: a Kisfaludy Társaságban merült fel először ez a gondolat. A 19. század végén Vikár Béla kezdte meg a szisztematikus népzenegyűjtést fonográffal, azaz már a hangot is rögzítette.

Vikár Béla fonográffal gyűjt Balogh János és zenekarától (Medesér, Udvarhely vm., 1900)

Kodály Zoltán 1905-ben végezte első gyűjtéseit, majd a következő évtől már Bartók Bélával közösen gyűjtötte, rendszerezte a népdalokat.

Pesovár Ferenc, Kallós Zoltán és Martin György az adatközlőkkel (Válaszút, Kolozs vm., 1961)

Az első adatok azt mutatták, hogy a magyar népzenének, vagy, ahogy Bartók fogalmazott, a „magyar parasztzenének” van olyan rétege, amelyik teljesen elkülönül a nyugati zenei irányzattól. Más alapon szerveződik, más a stílusa, más a hangrendszere. Kodály és Bartók felfedezte az ereszkedő, kvintváltó pentaton dallamokat, amelyek a mai népzenekutatás szerint is a honfoglalás előtti időkből származó zenei stílus örökségét alkotják. Ők úgy gondolták, hogy megtalálták a magyarság igazi zenei nyelvét, amelyet már az előző évszázad magyar szerzői, Liszt Ferenc és Erkel Ferenc is kerestek a maguk módján, és zenei stílusukat az akkoriban magyarnak tartott zenei eszköztár jellemezte. Mindez a romantika nemzeti sajátságokat kereső és hangsúlyozó szellemi áramlatához köthető, ahhoz, hogy ahogy a nemzetnek – a saját beszélt nyelv mellett – saját zenei nyelvének is lennie kell.

Kodály és Bartók az első világháború végéig minden évben gyűjtött, addigra 12 ezer dallamot rögzített. Úgy gondolták, hogy a Magyar Tudományos Akadémia támogatásával meg kell kezdeni a gyűjtött anyag kiadását. Az Akadémia elviekben felkarolta ezt a kezdeményezést, ám csak lassan haladt a megvalósítás felé. A döntő váltás 1934-re datálható, amikor az MTA kikérte Bartókot az oktatásból, és áthelyezték az Akadémiára. Így végre elkezdődhetett a magyar dallamok feldolgozása. Kodály és Bartók egyetértett abban, hogy a dallamokat zenei alapú elrendezésben kell közzétenni, vagyis úgy, hogy a zeneileg egymáshoz hasonló dallamok egymás mellé kerüljenek. Amikor Bartók 1940-ben az Egyesült Államokba távozott, már 13 600 elemből állt a gyűjtemény. A második világháború után Kodály Zoltánra hárult a további munka. Ő az Akadémia égisze alatt 1953-ban alakította meg a népzenei kutatócsoportot. A népzenekutatás ettől kezdve kapott önálló tudományos műhelyt az MTA-n belül.

A zenetörténeti kutatások terén mérföldkő volt, amikor 1961-ben az Akadémián létrejött a Bartók Archívum. A Bartók-kéziratok, -dokumentumok alapvetően két helyen voltak és vannak. Egy részüket itthon őrizték, a többit előbb az Egyesült Államokban, hiszen Bartók életének utolsó négy évét a tengerentúlon töltötte. Az 1961-ben, ifjabb Bartók Béla által letétbe helyezett Bartók-anyaghoz csatlakoztak a későbbiekben az Akadémia és az intézet saját dokumentumai. Az 1990-es években Bartók Péter – a zeneszerző fiatalabbik fia – is az MTA-nál, azaz nálunk szerette volna elhelyezni a tulajdonában lévő eredeti anyagot, ám ezt nem sikerült megoldani, így végül másolatban adta át ezeket a kéziratokat. Ennek köszönhetően a Bartók Archívum az egyetlen olyan kutatóhely a világon, ahol megtalálható a teljes Bartók-életmű. Az archívum idővel nemcsak Bartók Béla hagyatékát gondozta, hanem magyar és egyetemes zenetörténettel is foglalkozott. 1969-ben a Bartók Archívumot átnevezték Zenetudományi Intézetté, majd 1974-ben összevonták a népzenei kutatócsoporttal. Így jött létre a ma ismert akadémiai kutatóbázis.

A zenetudományi kutatások jelentőségét manapság kevesen értékelik, a szélesebb nyilvánosság csak azt tapasztalja, hogy intenzív a magyar zenei élet, hogy sok a magyar zenei siker szerte a nagyvilágban, ám ennek a hátterébe csak kevesen gondolnak bele. Természetes, hogy az oktatásnak ebben komoly szerepe van, ugyanakkor nem mellékes, hogy a hazánkat képviselő nagy művészek csak a csúcsot jelentik, mert a háttérben szerteágazó és komplex intézményrendszer működik, amelyben komoly jelentőséggel bír a zenekutatási eredmények széles körű társadalmi hatása.

A magyar zenetudományi szakma nem túl nagy, legfeljebb hatvan ember foglalkozik ilyen tematikájú kérdésekkel. „Bármily meghökkentő, de ha azt nézzük, hogy hány ember végez zenei kutatásokat, és milyen eredmény fűződik a nevükhöz, akkor Magyarországon a zenetudomány az egyik leghatékonyabb kutatási ágazat” – állítja Richter Pál, aki példaként említi, hogy Kodály és Bartók munkássága alapjaiban reformálta meg a hazai zenei oktatást az óvodától az egyetemi képzésig. A pentaton dallamokkal való foglalkozás egy zenét tanuló diák számára ma mindennapos élmény, márpedig ebben a tanévben is legalább százezer gyerek jár zeneiskolába, és ismerkedik a magyar dallamok világával, nem beszélve a közismereti oktatásban részt vevők sok százezres tömegéről.

Bartók és Kodály munkásságához mérhető jelentőségű volt Lajtha László kutatói tevékenysége is. Lajtha a Kolozsvárhoz közeli Szék településen fedezte fel az ott játszott különleges, hangszeres népzenét. Ez az eredmény nemcsak a népzenekutatásnak adott újabb lendületet, hanem tulajdonképpen ebből nőtt ki a táncházmozgalom is.

Lajtha László kisgyőri pásztoroktól gyűjt (Kisgyőr, Borsod vm., 1929)
Lajtha László Vékony János mezőkövesdi dudás Pátria-hangfelvételén Ortutay Gyula (balról) és Bartók Béla (jobbról) társaságában, 1938-ban

Tehát egy kutatás százezrek életét részben meghatározó szórakozási, művelődési formát teremtett. (A magyar táncház módszer 2011-ben felkerült az UNESCO által elismert szellemi kulturális örökség megőrzését célzó legjobb gyakorlatok listájára.)

A zenekutatás másik nagy hatású területe a Rajeczky Benjámin, Dobszay László és Szendrei Janka nevével fémjelzett régizene-kutatás. Ennek köszönhető például az először 1985-ben megjelent Éneklő Egyház című római katolikus énekeskönyv, amelynek dalait éneklik manapság a hazai katolikus templomokban. E kutatás nélkül a magyar gregoriánumról sem lennének ismereteink. (Magyarországon a lakosság 15 százaléka jár rendszeresen templomba, legnagyobb részük katolikus, de az énekek egy része az oktatásba is bekerült.)

Mint arról már volt szó, sokáig az általános zenetörténeti kutatásoknak sem volt intézményesített kutatási bázisuk. De szerencsére voltak, akik gyűjtötték az emlékeket, dokumentumokat, kéziratokat. A Magyar Nemzeti Múzeum, az Országos Széchényi Könyvtár (OSZK) és magánszemélyek is őriznek kottákat, kéziratokat. Hogy milyen értékek lehetnek ezekben a gyűjteményekben, arra példa, hogy idén szeptemberben Mikusi Balázs, a Zeneműtár vezetője bejelentette: Wolfgang Amadeus Mozart egyik népszerű szonátájának autográf töredékét fedezte fel az OSZK gyűjteményében. Az A-dúr szonáta Mozart legismertebb művei közé tartozik: a szonátát záró török indulót még azok is ismerik, akiket amúgy kevéssé érdekel a klasszikus zene. A mű előadása már évszázadok óta problémákat vetett fel, mert a zeneszerző eredeti kéziratának mindeddig csak a legutolsó lapja volt ismert (azt Salzburgban őrzik), a nyomtatott kiadások pedig sok tekintetben pontatlanok. Számos vitatott kérdésre születhet válasz a négyoldalas Mozart-kézirat alapján, amelyet a gyűjtemény azonosítatlan töredékei között fedezett fel Mikusi Balázs. A Mozart-kézirat felbukkanása nemzetközi szenzációnak számít, az új forrás ismeretében a szonáta eddigi kiadásai több ponton módosításra szorulnak: nem csupán számos előadási jelet, de téves ritmusokat, sőt hibás hangokat is ki kell igazítani.

A kiigazítás magyar szerzők esetén is feladat. Erkel Ferenc műveinek összkiadása a 2000-es évek elején a Zenetudományi Intézetből indult el: eddig három operájának jelent meg kritikai kiadása. Visszafejtik a darabokra az elmúlt egy-másfél évszázad alatt rárakódott különböző előadási és stiláris rétegeket, és ezáltal megmutatják, hogyan szólhattak ezek a művek eredetileg, milyen volt eredeti alakjuk, eddig ismeretlen színeket, értékeket ad előadásuknak. A Bánk bán például megannyi meglepetéssel szolgált. A mindenki által ismert opera számos ponton eltér attól, ahogy azt annak idején Erkel megkomponálta. „Nem azt mondom, hogy nem ismerhető fel a zeneszerző eredeti műve, de bizonyos részekben, szövegben, az epizódok sorrendjében különbözik az általunk ismerttől” – mondja Richter Pál. Egy ilyen összkiadás előbb-utóbb felkelti a zenészek, rendezők figyelmét. Elkezdik az eredeti formát is játszani, amelynek egy ilyen emblematikus mű esetében akár össztársadalmi hatása lehet.

Ez a példa átvezet a második világháború után dívott historikus előadásmód problémakörébe. E stílus lényege az volt, hogy a műveket olyan hangszereken adták elő, amilyenekre eredetileg komponálták. Ennek egyik előnye, hogy a maitól eltérő hangzásvilággal ismerkedhetünk meg, illetve kiderülhet, hogy egy háromszáz évvel ezelőtt leírt díszítőformula miért szól idegenül a mai hangszeren, és ezzel ellentétben miként szólhatott ízlésesen egy korabeli instrumentumon. Lényegi különbségekre figyelhetünk fel például egy 1950 körül felvett, egy mai és egy historikus módon rögzített Máté passió előadás között. „A historikus előadásmód azért hihetetlenül nagy élmény, mert a korabeli hangszereknek köszönhetően nem kell a hangzásban kompromisszumokat kötnünk, így sokkal közelebb kerülhetünk a zeneszerző szándékához. Úgy szólal meg a zene, ahogy azt Bach egykoron elképzelhette. A laikusok számára ez lényegtelen szempontnak tűnhet, de egy zenésznek ez alapvető jelentőségű, hiszen a zene lényege a megszólalása” – magyarázza Richter Pál.

A Zenetudományi Intézet nemcsak kottákat és kéziratokat őriz és gondoz, hozzátartozik a Zenetörténeti Múzeum is. Richter Pál szerint korábban nem volt szisztematikus gyűjtőhelyük a magyarországi hangszeremlékeknek, ahol kutatták és föltárták volna a hangszerkészítési hagyományokat, iskolákat. Gyűjtésük fő célja, hogy vagy Magyarországon készített, vagy hazánkban használt hangszereket kutassanak fel. (A hangszerkészítés különleges mestermunkát igényelt, a korabeli iparosság fejlettségéről és igényességéről tanúskodnak ezek az iparművészeti remekeknek számító eszközök.) A 18. szá­zadból származó hangszerek nem szúette fadarabok, nagy részük ma is megszólaltatható, zömükkel hangfelvétel is készült. A múzeumban fellelhető például Broadwood fortepiano, ilyen típuson Beethoven is játszott, illetve számos művet komponált.

Broadwood fortepiano a 18. századból

De őriznek itt egy Erard-zongorát is, amely 19. századi hangszer, efféle zongorára komponálta Liszt Ferenc a h-moll szonátát.

Az Erard-zongora 19. századi hangszer

A zenetörténeti értékű hangszerek közül is kiemelkedik Bartók Béla, Lajtha László, Dohnányi Ernő és Hubay Jenő zongorája, amelyek koncerteken is megszólalnak.

Bartók Béla zongorája
A ZTI-ben berendezett Lajtha emlékszoba, a kutató Bösendorfer zongorájával

Összességében számos olyan hangszerük van, amelyek a magyarországi zenetörténet élményszerű, hangzó megtapasztalását segítik.

Dohnányi Ernő zongorája az emlékkiállításon, melyet halálának 50. évfordulójára rendeztek a Zenetörténeti Múzeumban, 2010-ben

Eddig az akadémiai intézetről beszéltünk, de a Zeneakadémián is fontos munka folyik ezen a téren. A zeneakadémiai tanrendben a kezdetek óta helyet kaptak a történeti és elméleti tárgyak, a zenetudományi képzés szervezett formában azonban csak 1951-ben, a Zenetudomány Tanszék megalapításával indult meg. A kezdeti időszakban a zenetörténet mint kötelező tárgy alig lehetett hatással a magyar zenetudomány alakulására. Ezt az is bizonyítja, hogy az 1920-as, 1930-as években végzett zenetudósaink szakképesítésüket és doktorátusukat mind német egyetemeken szerezték. Ők alkották azt a nemzedéket, amely azután kutatásaival és pedagógiai munkásságával már képes volt szilárdan megalapozni a magyar zenetudományt – olvasható a Zeneakadémia honlapján. Az ő fellépésük hatására az 1930-as évektől itthon is fellendült a zenetudományi kutatómunka, s ez a zeneakadémiai oktatásban is éreztette a hatását.

1951-ben a zenetudományi szak kettős programmal indult: felnevelni azokat a leendő kutatókat, akik eltüntethetik a magyar zenetörténet-írás részleteiben még feltárásra váró fehér foltokat, illetve olyan népzenetudósokat képezni, akik a népzenei anyag akkoriban különösen időszerű rendezési munkáit, illetve a további gyűjtéseket fogják tudni elvégezni. A tanszék alapításakor felmerült a kérdés, hogy az – követve a német, illetve az angolszász gyakorlatot – inkább a tudományegyetem bölcsészkarán vagy a Zeneművészeti Főiskola égisze alatt alakuljon meg. A kodályi elképzelés érvényesüléseként értékelhető, hogy az utóbbi megoldást választották. A tanszék megalakulása óta létrejött egy magyar zenetudományi iskola, amelynek egyik legfontosabb ismérve a személyes mester-tanítvány kapcsolaton alapuló folytonosság. A tanszék szellemi műhely jellegét 1995 óta PhD-fokozatot adó doktori iskola is erősíti.

A hazai Liszt-kutatások központja szintén a Zeneakadémián található. A Liszt Ferenc Emlékmúzeum és Kutatóközpont 1986 szeptemberében nyílt meg a Régi Zeneakadémia épületében. Liszt, mint a Zeneakadémia alapító elnöke és professzora, aki tanári munkájáért nem fogadott el fizetést, az intézményre hagyta hangszereit (egyebek mellett két Chickering- meg egy Bösendorfer-zongorát, a komponáló íróasztalát, valamint egy Bachmann-üvegzongorát). A Zeneakadémia mindenkor törekedett Liszt-kéziratok és -relikviák vásárlására is.
A Liszt Ferenc Kutatóközpont gondozza és gyarapítja, feldolgozza és publikálja a hagyatékot. Az egyetemi oktatást és a hazai Liszt-kutatást segíti a Lisztre és korára vonatkozó, bel- és külföldi dokumentáció minél szélesebb körű összegyűjtésével, Liszt-adatbázis létrehozásával, információs szolgálattal. A könyvek és a nyomtatott kották közül csak a zeneszerző egykori budapesti könyv- és kottatárának anyaga tartozik múzeumi állományba; az egyéb kották és könyvek, a Lisztre vonatkozó irodalom gyűjtése és feldolgozása a Liszt Ferenc Emlékmúzeum és Kutatóközponttal szorosan együttműködő Zenetörténeti Kutatókönyvtár feladata. A Liszt-autográfok, grafikák, fotók és archív dokumentumok digitális feldolgozása már elkészült; a múzeumi gyűjtemény további részeinek digitalizálása folyamatban van. (Valamennyi Liszt-dokumentum az akadémiai intézetbe is került.)

A Zenetudományi Intézeten belül 2002. január 1-jén jött létre a Dohnányi Archívum az akkori kulturális miniszter, Rockenbauer Zoltán támogatásával, ám működését csak 2009-ig finanszírozta az állam. 2012-ben Dalos Anna és csapata nyertes akadémiai Lendület pályázata – 20-21. Századi Magyar Zenei Archívum és Kutatócsoport – tette lehetővé a folytatást. A Dohnányi-anyagok gyűjtése és kutatása, gondozása azóta e kutatócsoport feladata. 2014 nyarán a „Lendület” közbenjárására Floridából hazaszállított Dohnányi-hagyaték legértékesebb darabjaiból októberben kiállítás is nyílt Végre itthon címmel. A zeneszerző kéziratai, kottái, a gyakorláshoz használt zongorabillentyűzet-kivágat mellett az érdeklődők képeslapok, használati tárgyak segítségével nyerhettek bepillantást az 1949-től 1960-ban bekövetkezett haláláig az Egyesült Államokban tanító és koncertező Dohnányi szülőhazájától távol megélt mindennapjaiba. Idén a család tulajdonában lévő emlékek kerültek haza. A floridai egyetemen – itt volt professzor Dohnányi – letétbe helyezett kéziratok remélhetőleg 2015 elején érkezhetnek Magyarországra.

Dohnányi személyes tárgyai az Egyesült Államokból közelmúltban hazatért hagyatékból

Richter Pál az intézet értékei közül a Bartók Archívum mellett kiemelkedőnek tartja a Liszt-kutatást segítő Sgambati-hagyatékot, a magyar zenetörténeti kutatáshoz elengedhetetlen Major Ervin-hagyatékot, illetve az unikális jelentőségű folklórgyűjteményeket, beleértve a mintegy 400 ezer méter hosszúságú táncfilmeket. A legújabb gyűjteményi egységet a Lendület kutatócsoport által beszerzett letétek és hagyatékok alkotják. Dohnányi hagyatéka mellett idekerült a Lajtha-anyag is, valamint Szőllősy András, Bozay Attila, Ránki György és még számos, 20. századi zeneszerző életműve.

A Dohnányi-hagyatékon túl az idei év másik értékes szerzeménye a világhírű hegedűművész, Hubay Jenő zongorája. Évtizedeken keresztül az amerikai nagykövet rezidenciáján őrizték, majd a Hubay családdal és az MTA Zenetudományi Intézetével kötött megállapodásnak köszönhetően a különlegesen értékes Bösendorfer-zongora idén február 6-án került a Zenetudományi Intézet tulajdonába, hogy az eredethű állapot helyreállítása után a magyar és a nemzetközi zeneszerető közönség minél szélesebb körben élvezhesse a rajta játszott darabokat.

Hubay Jenő Bösendorfer zongorája

A Lendület kutatócsoport nemcsak a klasszikus zenei emlékeket és dokumentumokat gyűjti, hanem a populáris műfajokét is, hiszen a második világháború utáni magyar zenetörténet megértése az Illés, az Omega, az LGT munkásságának bemutatása nélkül nem lehetséges. Ez a folyamat egyébként külföldön már régebben elkezdődött, tehát egy kurrens kutatási irányzatról van szó. Nálunk a hatvanas évektől kezdve – zeneszociológia címen – kutatták ezt az irányzatot. Maróti János számos popzenei felvétellel gazdagította az akadémiai intézet gyűjteményét. „A 20. századi magyar zenetörténetet nehéz úgy megírni, hogy ne vennénk tudomást a könnyű műfajokról, irányzatokról, miközben az iskolai zenei képzés a klasszikus műzenére alapoz. Tetszik, nem tetszik, a széles társadalom használati zenéje a hatvanas években elindult magyar popzene és a magyar dzsessz. Érdekes módon – talán ez is 1956 hozadéka – a volt szocialista országok közül hazánkban virágzott a legjobban a pop-rock műfaja. A magyar popegyüttesek egy része nemzetközi hírnévre is szert tett” – értékelte az irányzatot Richter Pál.

A laikusok azt sem értik, mit lehet ötven éven keresztül kutatni például a Bartók-kéziratokon? Richter Pál szerint előkerülhet egy levél, amely új megvilágításba helyezheti egy alkotó munkásságát. Nem tudhatjuk, hogy egy mű keletkezésének idején éppen milyen hatások érték a zeneszerzőt, milyen gondolatok foglalkoztatták. Ennek ismerete segíthet a mű bizonyos részleteinek jobb megértésében. Ugyanígy a kritikai kiadások sem csupán az „eredeti” kottaképet mutatják, a szerző „szándékát” jelzik, hanem a mű különféle kontextusát, a hangszereléstől az előadói utasításokig, tájékoztatva a korabeli gyakorlatról. Tehát nem a művészi szabadságot korlátozza, sokkal inkább az előadóművészek széles körű inspirációs forrása kíván lenni.

A magyar népzenetudomány sajátossága, hogy arra is választ tud adni, hogy az egyes dallamok mely korszakokban keletkezhettek, ami unikum, mert a világon másutt ilyenre, ilyen általános érvénnyel nincs példa. Mindez népzenekutatásunk másik specialitásának, a zenei alapú összehasonlításnak köszönhető.

A magyar zenetudományi kutatásokat általában a zenei alapú, és nem pusztán filológiai megközelítés jellemzi. Nálunk a zenetudósokat a Zeneakadémián képzik, így a magyar zenetudósoknak valamilyen szinten tudniuk kell hangszeren játszani. Ebből következik, hogy számukra nem pusztán egy bölcsészettudományi diszciplína a zene, hanem megélt, megtapasztalt zenei gyakorlatuk is van.

Az informatika jóvoltából egykoron elképzelhetetlen gazdagságú adatbázisok segítik a zenetudósok munkáját. Korábban cédulakatalógusok rengetegében kellett eligazodniuk, most a számítógépek meggyorsítják a munkát, hiszen könnyedén kezelhető a magyarországi hangversenyek adatbázisa, néhány gombnyomással visszakereshetők a népzenei adatok. Ehhez azonban az kellett, hogy ezeket az adatokat előtte rendszerezzék, feldolgozzák.

A Zenetudományi Intézet előtt álló egyik kihívás, hogy a Lendület pályázata sikeres legyen, mert akkor véglegesítik a programban részt vevő kutatók állását, azaz bővülhet az intézet kutatóállománya. Az elmúlt 20-25 évben ezzel ellentétes folyamat zajlott a várbeli intézményben. Bartók Béla örökségének feldolgozásával kapcsolatos hír, hogy a kiadáshoz közeli állapotba került a zeneszerző műveinek jegyzéke, reményeik szerint erre 2016-ban sor kerülhet. Ugyanilyen fontos, hogy előkészítsék a műveket egy leendő Bartók-összkiadás számára. A magyar népzene tárának két évvel ezelőtt jelent meg a 11. és a 12. kötete, ezt a sorozatot folytatni szeretnék. A munkát nehezíti, hogy megoldatlan a népzenekutatás utánpótlása. Éppen ezért fontos, hogy a Zeneakadémián újraindult népzenei mesterképzés révén megtalálják a megfelelő szakembereket. Igen nagy előrelépés, hogy az intézet 2013-ban komoly filmdigitalizáló berendezést szerzett be, amellyel egyebek mellett a néptáncfelvételeket filmkockánként tudják szkennelni, archiválni.

Vári zene
Negyven esztendeje, 1974-ben a Magyar Tudományos Akadémia egyesítette korábban széttagolt zenetudományi és népzenei kutatásait, és létrehozta a Zenetudományi Intézetet. Tíz évvel később, 1984-ben az addig több várbeli kutató­épületben elhelyezett Zenetudományi Intézet új otthont ka­pott az Erdődy–Hatvany-palotában. Hogy megemlékezzenek a kettős évfordulóról, az MTA BTK Zenetudományi Intézetének munkatársai 40/30 – a 40 éves Zenetudományi Inté­zet 30 éve az Erdődy–Hatvany-palotában címmel kiállítást ren­dez­tek a Zenetörténeti Múzeumban, amelyen az intézet utóbbi évtizedeinek eredményeit, az intézménynek otthont adó történeti miliővel való összefonódását mutatták be.

Az intézet régi adóssága, hogy nem készült még el a Magyarország zenetörténete sorozatnak a 18. század muzsikáját bemutató kötete. Az intézet következő hároméves vezetői ciklusának egyik legnagyobb feladata e mű megjelentetése lesz.•

 
Archívum
 2011  2012  2013  2014  2015  2016  2017  2018  2019  2020
Címkék

Innotéka