Az EU országaiban a megújulóenergia-projektek tér­nyerésének támogatására számtalan támogatási struktúra alakult ki az elmúlt években. A közvetlen támogatási eszközök között a kötelező energiaátvétel mellett alkalmazott fix (támogatott) átvételi ár meghatározott időszak alatt való alkalmazása, illetve a zöldbizonyítványos rendszer, vagy ezek valamilyen kombinációja a legelterjedtebb. A fix áron történő átvételi mechanizmusban a megújuló energiaforrásból való elektromos áramot vagy hőt támogatott – a piacinál kedvezőbb – áron veszik át (kötelezően), így javítva a beruházás megtérülését. A zöldbizonyítványos rendszerben a szabályozó ún. zöldbizonyítványt alkalmaz, amely általában egy kereskedett termék. A szabályozó az áramszolgáltatók számára írja elő azt, hogy az általuk értékesített áram (hő) milyen arányban kell, hogy zöldenergiából származzon (mennyi zöldbizonyítványt kell vásárolnia). Ez biztosítja a zöldbizonyítvány iránti keresletet. A zöldbizonyítványok „termelése” pedig a megújuló erőforrásokat alkalmazó erőművekben történik. A két mechanizmus közti különbséget foglalja össze az ábra.

A fixáras átvételi rendszer az elterjedtebb. Ezt a rendszert alkalmazzák például Németországban, Spanyolországban, Ausztriában vagy régiónkban, Csehországban, Szlovákiában, Bulgáriában, illetve hazánkban is. Zöldbizonyítványos rendszert vezetett be az Egyesült Királyság, régiónkban pedig Lengyelország és Románia.

Melyik rendszer a hatékonyabb?

Természetesen sokszor felmerül a támogatási rendszerekkel kapcsolatban a társadalmi hatékonyság kérdése. Egyértelmű választ nehéz erre adni. A fixáras átvételi rendszer hosszabb múltra tekint vissza, és jelenleg úgy tűnik, hogy az ezt alkalmazó országok jobban állnak a zöldenergia elterjesztésében (skandináv országok, Németország).
Ugyanakkor a fixáras rendszernél csak korlátozottan tudnak arra hatni, hogy egyrészről a legkisebb költségek mellett valósuljanak meg a megújuló energetikai beruházások, másrészről csak kevéssé tudja a mechanizmus szabályozni a megvalósuló beruházások számát. (Például ha „túltámogatják” a napenergiát használó erőműveket, akkor túl sok naperőmű épül. Ráadásul előfordulhat, hogy szélerőművekkel ugyanaz az energiamennyiség kisebb költségekkel lenne előállítható.)

Melyik támogatási rendszer olcsóbb a támogató számára?

A fixáras rendszer – egyszerűsége miatt – alacsonyabb tranzakciós költségeket eredményez. A beruházások lebonyolításához kevesebb szakértő bevonása is elegendő.
A zöldbizonyítványos mechanizmusban az energiaátvétel ugyanakkor magánpartnerek között történik, amihez közvetlen állami támogatás bevonása nem szükséges.

Melyik rendszer torzítja legkevésbé a piaci viszonyokat?

A zöldbizonyítványos rendszer a piaci mechanizmusokat próbálja leképezni. Elméletileg alkalmazásával elérhető az, hogy adott mennyiségben történjen a zöldenergia-termelés (ne legyen „túltermelés”). A mechanizmus lehetővé teszi azt is, hogy a zöldenergia előállítása valóban a legkisebb költségekkel történjen. Ennek megfelelően a piac működésébe csak korlátozottan avatkozik be.

Jogi kockázatok?

A zöldbizonyítványos rendszerben az energia, illetve a zöldbizonyítvány értékesítése leginkább magánjogi szerződések alapján történik, a szerződéses feltételek kialakítása elsősorban a magánpiaci szereplők szándékától függ.
Ezzel szemben a fixáras rendszerek átvételi árát, illetve az ahhoz kapcsolódó feltételeket az állami szabályozó határozza meg. Sajnos az elmúlt években számos fixáras átvételi mechanizmust használó tagország változtatta meg a támogatási árat vagy a zöldenergia-átvétel feltételeit „rajtaütésszerűen”, akár visszamenőleges hatállyal is (pl.: Csehország, Spanyolország, Bulgária). Ezek a lépések jelentősen megemelték a fixáras rendszerekkel kapcsolatos szabályozói kockázatokat.

Melyik mechanizmust egyszerűbb finanszírozni a piacról?

A finanszírozók általában nem kedvelik a kockázatot, illetve szeretnek olyan dolog előállítására pénzt adni, amelyre van valós piaci igény.
A fixáras átvételi mechanizmusok minimálisra csökkentik a beruházásokkal kapcsolatos piaci kockázatokat, hiszen az ilyen struktúrában megvalósult projektek cash flow-ja az átvételi időszak alatt jól előre jelezhető.
A zöldbizonyítványos rendszereknél ugyanakkor a beruházások cash flow-ja csak nagy bizonytalansággal, az energetikai piac alapos elemzése és tendenciáinak megértése után lehetséges. Ezt a piaci bizonytalanságot egyébként sokszor úgy küszöbölik ki, hogy vagy egy hosszú távú szerződést kötnek a zöldenergia előállítójával, vagy egyszerűen az a cég (áramszolgáltató) valósítja meg a beruházást, amelynek szüksége van megfelelő mennyiségű zöldbizonyítványra, ezáltal elfogadható szintre csökkentik a piaci kockázatot.
A tapasztalat azt mutatja, hogy a fixáras rendszerek alkalmazása mellett egyszerűbb – és olcsóbb (volt) – a magántőke bevonása a szükséges beruházásokba. Ezek a finanszírozások általában nagy tőkeáttétellel (akár 80 százalékos hitelarány), hosszú lejáratú hitel nyújtásával (akár tíz év feletti futamidő alkalmazásával), projektfinanszírozási struktúrában valósultak meg.
Az utóbbi időkben a visszamenőleges hatályú szabályozói lépések azonban a fixáras rendszer esetén jelentős mértékben megemelték a szabályozói kockázat mértékét. A szabályozói kockázat ráadásul olyan kockázati forma, amit nagyon nehéz megítélni (és beárazni). Amíg a piaci kockázat valamilyen mértékben felmérhető, illetve kezelhető, mindez nem igaz a szabályozói kockázatra.
A szabályozó hatóságoknak tisztában kell azzal lenniük, hogy az ilyen típusú kockázatok akár teljes mértékben elapaszthatják a megújulóenergia-projektekre bevonható magánforrásokat.•