Hazánkban kétmillió hektárnál is nagyobb területen termelnek búzát és kukoricát, miközben csak nagyjából 150 ezer hektáron, vagyis az összes mezőgazdasági terület alig több mint három százalékán zöldséget és gyümölcsöt. A teljesen gépesített gabonatermesztés és a kiemelten élőmunka-igényes kertészet területalapú összehasonlítása persze nem mutat meg mindent, az már annál inkább, hogy a zöldség-gyümölcs ágazat az elmúlt tíz év átlagában mintegy 2,5 millió tonna terméket állított elő, míg a rendszerváltás előtt 3,5 milliót.

Ráadásul az elmúlt két évtizedben elmaradt a technikai és technológiai fejlesztés is, nem csoda hát, hogy a magyar zöldség-gyümölcs ágazat a lehetséges teljesítményének csak mintegy 30-40 százalékát produkálja, a magyar termelők gyakran már az itthoni igényeket sem tudják kielégíteni, nemhogy exportra termelnének.

Ma már az sem igazán vigasztalhat bennünket, hogy a legendásan zsíros magyar földön termett paprika vagy paradicsom íze is egészen más, mint a külföldről behozott, nemritkán silány termékeké. Bár ez minden bizonnyal így van, akad egy kis bökkenő: azon a zsíros földön ma már szinte csak a konyhakertekben és a családi gazdaságokban termelnek paprikát vagy paradicsomot. Az élelmiszer-áruházakba kerülő termékek döntő többsége fólia alatt vagy üvegházban érik be, a gyökerük pedig talajt soha nem lát, a tápanyag-utánpótlás számítógép vezérelte tápoldatcsatornán jut el hozzájuk.

Ez egyáltalán nem magyar sajátosság: a talaj nélküli, vízkultúrás zöldségtermesztés rendkívül elterjedt a világon. A világszerte kertészeti etalonnak számító Hollandiában a talaj nélkül termesztett paradicsom aránya megközelíti a 100 százalékot, de a zöldségtermelés egészében is 80 százalék fölött van. Németalföldi sajátosság, hogy ma már a világhírű vágott virágaik mintegy felét is talaj nélkül termelik. Hasonló számokat tudnak felmutatni Dániában, Belgiumban vagy Nagy-Britanniában is.

Itthon a zöldségféléknél ez az arány mintegy 30 százalék lehet, de a paprika és paradicsom esetében meghaladja az 50 százalékot. Néhol már próbálkoznak a szamóca és a dísznövények talaj nélküli termesztésével is. Viszont a hagyományoknak megfelelően továbbra is szabad téren termelik a csemegekukoricát, a zöldborsót, a káposztaféléket, a babot, a hagymát, a görögdinnyét és még tucatnyi zöldségfélét.

Az ágazat problémái

Dr. Mártonffy Béla, a hazai agrárium érdekvédelmét zászlajára tűző Magyar Zöldség-Gyümölcs Szakmaközi Szervezet és Terméktanács (FruitVeB) elnöke immár húsz esztendeje tölti be az eltérő neveken futó szakmai szerveződés vezető pozícióját. Ez idő alatt számtalan tanácskozáson, konferencián, egyeztetésen fejtette ki, hogyan lehetne kihúzni az ágazat sárba ragadt szekerét, és elindítani azon az úton, amely múltja és adottságai okán megilletné.

Még címszavakban sem könnyű felsorolni, hogy az elnök szerint hány komoly probléma sújtja a hazai zöldség-gyümölcs ágazatot: a kiemelkedően magas, 27 százalékos áfa, amely „megágyaz” az adócsalóknak, illetve a 40-50 százalékra becsült feketegazdaságnak.

Az integráció hiánya: a magyar termelő történelmi tapasztalatai alapján tart a „téeszektől”, ezért az önkéntes és igen hasznos Termelői Értékesítői Szervezetbe, a TÉSZ-be sem léptek be kellő számban. Nincs megfelelő árualap: a kistermelők a saját fejük után, ötletszerűen termelnek, erre hosszabb távon nem lehet sem exportot, sem áruházi beszállítást alapozni. Hitel- és támogatáshiány: az európai uniós pályázatok és a banki hitel feltétele a cég átláthatósága, ami a vállalkozások jelentős részére nem jellemző. Várat magára az átgondolt ágazati marketingstratégia, amely nélkül pedig egy modern piacgazdaságban elképzelhetetlen a hazai értékesítés és az export. A feldolgozóipari cégek zöme külföldi kézben van, az ő érdekük nem mindig azonos a hazai termelőkével. Visszaesett az öntözött területek nagysága, és nem használjuk ki a termálvizeinkben rejlő lehetőségeket.

A felsorolást még hosszan folytathatnánk. Aki ezek után arra gondol, hogy Mártonffy Béla teljesen reménytelennek látja az ágazat helyzetét, az nagyot téved. Ő ugyanis éppenséggel úgy látja, hogy az utóbbi két évtized negatív tendenciái után valami megmozdult az ágazatban, jó irányt vettek a fejlemények.

Ennek hátterében egyrészt az áll, hogy a jelenlegi kormányzat – nem mellékesen munkahely-teremtési szempontból – stratégiailag fontos területként tekint a zöldség-gyümölcs ágazatra. Ha ez a támogatás majd abban is megnyilvánul, hogy 27-ről, mondjuk, 5 százalékra csökkentik az áfát (minden konkurens országban 4-8 százalék körül van), az hatalmas lökést adna a hazai termékek értékesítésének, illetve segítené a legálisan működő vállalkozásokat. Ugyanez vonatkozik a – nem egyedi kampányként felfogott – marketingstratégiára is: ha a hagyományos európai vevőkörünkön kívül nyitni akarunk az orosz, kínai vagy arab piac felé is, akkor többéves, átfogó és átgondolt agrármarketingre van szükség.

A termelői oldalt nézve is akadnak bizakodásra okot adó jelek. A termelők egyre inkább belátják, hogy integráció nélkül az ágazatnak nincs piaci súlya, megfelelő alkupozíciója és lobbiereje. Mind többen lépnek be tehát a TÉSZ-ekbe – ha másért nem, hát azért, mert az uniós szabályozás szerint a zöldség-gyümölcs ágazatban a termelők közvetlenül nem juthatnak támogatásokhoz, csak a TÉSZ-eken keresztül. Ezek az összegek viszont elengedhetetlenek a beruházásokhoz, fejlesztésekhez. Csak az érdekesség kedvéért: létezik már olyan magyar cég, amely egy holland TÉSZ tagja, az uniós jogszabályok ezt nem tiltják, sőt támogatják. A modernizációt segíti az MNB Növekedési Hitelprogramja is: kedvező kamatfeltételekkel vehetnek fel hitelt a cégek. Nagy lökést adhat az ágazatnak, hogy immár 2025-ig nem fenyeget a termálvizek visszasajtolási kötelezettsége, ami gyakorlatilag ellehetetlenítette volna a dél-alföldi zöldségtermesztést.

A szentesi példa

Mindezek után nézzünk egy messze földön híres gyakorlati példát a termálvízben gazdag Dél-Alföldről. Hogyan látja az ágazat helyzetét „alulnézetből” az ország egyik legjelentősebb zöldségtermelője, a Dél-alföldi Kertészek Szövetkezete? Az új termelési technológiákról, az éles piaci versenyről és a világszínvonalhoz elengedhetetlenül szükséges beruházásokról Ledó Ferenc, a DélKerTÉSZ elnöke beszélt magazinunknak.

A DélKerTÉSZ zöldpaprikával erősített logója azt is jelzi, hogy itt bizony egy termelési értékesítő szervezetről (TÉSZ) van szó. Nem is akármilyenről: 500 fős tagsága és 5 milliárd forintos éves árbevétele hazánk legnagyobb ilyen jellegű intézményévé teszi a termálvizes szentesi kertészeket.
Szentes és környéke évszázadok óta híres zöldségtermesztéséről, három-négy évtizede pedig fűtött üvegházairól és fóliavárosairól.
A DélKerTÉSZ tagjai leginkább különféle paprikát, kevesebb paradicsomot, valamint néhány százaléknyi görögdinnyét, kígyóuborkát és káposztafélét termelnek, évente összesen mintegy 20-22 ezer tonnát. Az egész éves termelést az üvegházakban, fóliákban a megújuló termálenergia teszi lehetővé – 35 kút vizét használják erre a célra.

A helyi paprika (TV, azaz tölteni való, hegyes erős, paradicsom alakú, kápia) egyébként ma már fogalom, és ez nem afféle újságírói túlzás: az Európai Bizottság négyéves procedúra után idén februárban nyilvánította oltalom alatt álló földrajzi jelzéssé a „szentesi paprika” termékelnevezést. Az unióban ez az egyik kitüntetett kategória. A magyarországi zöldség-gyümölcs frontról eddig csak a makói hagyma, a hajdúsági torma és a gönci kajszibarack kapott ilyen elismerést. Mindez nem véletlen, a „brand” kialakításáért igen sokat tett az idén tízéves TÉSZ: integrálja és szakmailag irányítja az 500 családi gazdálkodót, egyéni termelőt és társas vállalkozást, hogy korrekt partnerei lehessenek a kemény feltételeket támasztó hazai áruházláncoknak, diszkontoknak és külföldi megrendelőknek. (Az árualap 25-30 százalékát exportálják.)

A legnagyobb megrendelőiknek számító üzletláncok ugyanis nem csak az ártárgyalásokon szigorúak: megkövetelik az egyenletes minőséget, az egész éves folyamatos szállítást, az élelmiszer-biztonsági előírások betartását, a hűtős szállítást és még sok egyebet. Ezeknek pedig csak akkor lehet eleget tenni, ha a 30 hektárnyi üvegházban és 170 hektárnyi fóliasátorban – valamint a klimatizált válogatóban és az ország legnagyobb csomagolójában – szigorú a termelési fegyelem, amely kiterjed a többi között a fajtaválasztékra és a vegyszermentes növényvédelemre is.

Az 500-1000 négyzetméternyi fűtetlen fóliasátorban termelő tagok és a kéthektáros, termálvízzel fűtött, holland típusú ultramodern üvegházban, számítógépes vezérléssel, talaj nélkül termelő nagyvállalkozók munkakultúrája és eredményessége között értelemszerűen igen nagy az eltérés. Viszont a paprika- vagy paradicsomfajta-választás, az élelmiszer-biztonság vagy a termesztéstechnológia szempontjából mindenkire ugyanazok a kötelező belső előírások vonatkoznak. Az itthon előforduló 70-80 fajta tölteni való paprikából Szentesen például a TÉSZ-tagoknak csak a 15 legjobban beváltat engedik termelni, és az integrált biológiai növényvédelem terén sincs pardon. Ez utóbbi nem kevesebbet jelent, mint hogy a kémiai eredetű növényvédő szereket csak a legritkább esetben alkalmazzák, a szükséges feladatokat főleg mikroorganizmusokkal, hasznos parazitákkal és növényi kivonatokkal oldják meg. Ez jellemzi már az árualap több mint 90 százalékát.

A DélKerTÉSZ-en belül a legmarkánsabb választóvonal valószínűleg a „talajos” és „talaj nélküli” termelők között húzódik. A nemzetközi trendeket követve ugyanis Szentesen is egyre nagyobb teret hódít a legmodernebb technológia: ma már a paradicsom 90, a paprika 60-70 százaléka nem talajban, hanem különböző termesztő közegben (kőzetgyapot, kókuszrost, nyárfaapríték) fejlődik. Az átállás nem csupán döntés kérdése: újszerű szaktudás és komoly beruházás szükséges hozzá, ami bizony csak 1500 négyzetméternyi üzemméret fölött térül meg, ott is csak 4-5 éven belül. A megnövekedett terméshozam és termésbiztonság, valamint a kiváló minőség mindenesetre sokakat meggyőzött az új, korszerű termelés előnyeiről. Az elmúlt öt év során a szentesi „hidegfóliások” és fűtött fóliások mintegy fele átállt a talaj nélküli termelésre, és úgy tűnik, a folyamat megállíthatatlan.

Ahogy a tudomány látja

De mit is jelent pontosan a talaj nélküli technológia, amelyet gyakran hidropóniás vagy vízkultúrás zöldségtermesztésnek is neveznek?
Dr. Terbe Istvántól, a Budapesti Corvinus Egyetem Kertészettudományi Kar Zöldség- és Gombatermesztési Tanszék professzor emeritusától megtudtuk, hogy az úgynevezett „vízkultúrás”, tehát talaj és földkeverék nélküli zöldségtermesztés már több évtizedes múltra tekint vissza. A második világháború alatt kényszerhelyzetekben – például a trópusi korallszigeteken – így próbáltak meg friss zöldségfélékhez jutni, de a technológia üzemi alkalmazására egészen az 1980-as évekig kellett várni.

Ekkor derült ki Hollandiában, hogy a talajfertőtlenítésre használt szerek maradéka kimutatható az egyes zöldségfélékben, ami nem igazán tesz jót az emberi szervezetnek. Gyorsan be is tiltották ezeket a kemikáliákat, viszont az üvegházak elfertőződött talajával mindenképpen kezdeni kellett valamit. Az évszázados recept, a monokultúrás „vetésforgó” azért nem működött, mert a paradicsomot, paprikát, padlizsánt, uborkát és sárgadinnyét ugyanazok a kártevők kedvelik. A fizikai talajfertőtlenítés, vagyis a gőzölés az óriási költségek miatt nem jöhetett számításba, és ugyanez vonatkozott a teljes talajcserére is.

Ekkor támadt a zseniális ötlet: miért ne lehetne teljes mértékben „elszakadni a földtől”? Mi olyat tud a talaj, amit a modern tudomány ne tudna utánozni és helyettesíteni? Hosszú évek kísérletezése után kiderült, hogy csak egy 20-30 centis, úgynevezett gyökérrögzítő, gyökértartó közegre van szükség, az odajuttatott tápanyag pedig ugyanúgy (vagy éppenséggel sokkal jobban) felszívódik, mint az édes anyaföldben.

A kezdeti vízkultúrás termesztésben ez a kémiailag semleges anyag általában kavics, kőzetgyapot vagy speciális műanyag volt, ami értelemszerűen sem a vizet, sem a tápanyagot nem köti meg, nem szívja magába, egyedüli feladata, hogy szilárdan tartsa a gyökérzetet. Ezt a talajhelyettesítő közeget napjában többször is feltöltik egy bizonyos tápoldattal, a növények pedig sokkal nagyobb termést hoznak, mint ha az igazi földből szereznék be a szükségleteiket.

A vízkultúrás termesztés egyik 21. századi változata az úgynevezett NFT (nutrient film technique) módszer. Ez csak annyiban különbözik a hagyományos vízkultúrától, hogy a gyökérrögzítő közeg alján állandóan vékony tápoldatréteg folyik. Ennek következtében a növények víz- és tápanyagfelvétele folyamatos és hatásosabb, ráadásul így kevesebb tápoldatra van szükség. Sőt, a legújabb fejlesztések szerint ma gyökérrögzítésre sincs szükség: a levegőben lógó gyökerekre úgynevezett „tápködöt” vezetnek, a terméseredmény pedig egyenesen megdöbbentő.

Terbe professzor felhívja a figyelmet a kockázatokra is. Például egy többórás áramszünet hihetetlen veszteségeket okozhat az auto­matizált, számítógépek vezérelte rendszerben. Ha tönkremegy a klímaszabályozás, illetve, ha a növények nem kapnak tápoldatot, egy idő után visszafordíthatatlan károsodást szenvednek, vagyis rövid idő alatt milliókat lehet bukni.

Persze a talaj nélküli termelésnek számtalan csábító előnye van: a termésbiztonság, a kémiai növényvédelem mellőzése, a kevesebb műtrágya-felhasználás, illetve a hihetetlen termésátlagok. Paradicsomból 50, uborkából akár 100 kilogrammot is szüretelhetünk négyzetméterenként, ami a hagyományos módszerekkel elképzelhetetlen.•