2019. február: ökológia, portré, jegyzet, innováció, egyetem, kémia, tudomány, Nemzeti Agykutatási Program, mikroszkópia, orvostudomány, régészet, genomika, anyagtudomány, kiállítás/konferencia, atomenergia, energiagazdálkodás, agrárium, fenntarthatóság, megújuló energia, zöldkörnyezet, ipar 4.0, mesterséges intelligencia, it, nanotechnológia
2019. február 7.

Szerző:
Horváth Dániel

Sztyeppei kultúrával a történelem színpadára

Karácsony előtt jelent meg a Helikon Kiadónál a hatkötetes Magyar őstörténet könyvsorozat hatodik, befejező kötete, A honfoglalók műveltsége. A sorozat szerkesztőjével, Sudár Balázs történésszel, a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének tudományos főmunkatársával beszélgettünk népünk eredetéről, a hon­foglaló törzsek világáról és a kortárs népek magyarokról kialakult képéről.


Mennyire valósághű az átlagemberben élő kép a magyar őstörténetről?

– Kevéssé, de ez aligha az ő hibájuk. Hiába hisszük azt, hogy a tör­ténelemről alkotott képünk objektív és sokrétű, valójában leegyszerűsített vázlata csupán az egykor volt valóságnak. Igaz ez a laikusokra és a kutatókra is, az ókorra vagy az újkorra egyaránt. A magyarság eredete sem tárulkozik fel előttünk a maga teljességében, sőt talán még fogósabb kérdés is a történelemtudomány számára. Alig vannak forrásaink, s azok sem érnek össze, így összevetésükre, egymás megbízhatóságának ellenőrzésére is ritkán adódik mód. E hiányosságok miatt kell bevonnunk a kutatásokba társtudományokat, például a nyelvészetet, a régészetet vagy a genetikát. Minden információmorzsát meg kell becsülnünk, nem mondhatunk le róluk, de eközben szem előtt kell tartanunk, hogy e társtudományok nem a történelmet magát, hanem annak egy speciális szeletét vizsgálják, így következtetéseik csak bizonyos határokon belül érvényesek. A magyar őstörténeti kutatásokban különösen fontosak az analógiák, azaz a hasonló jelenségek vizsgálata, amelyek bizonyos valószínűséggel utalhatnak kutatásunk tárgyára is. Például nincs sok közvetlen forrásunk arról, hogy hogyan is működött a magyar törzsszövetség, de megvizsgálhatunk más, jobban ismert törzsszövetségeket. A laikus múltfelfogás és a történelemtudomány a fehér foltok kezelésében válik el egymástól. A laikusok a nem ismert részleteket hajlamosak a fantáziájukra hagyatkozva kitölteni, a történész ilyet nem tehet. Ezért a magyar őstörténet esetében gyakran azt kell mondanunk, még a legérdekesebb kérdésekre is, hogy ezt vagy azt, bizony, nem tudjuk.

A magyarság múltjába nagyon nehezen tekinthetünk vissza, eredete nem tárulkozik fel előttünk a maga teljességében. A 9. század előtti időkről szinte semmit sem tudunk. Alig vannak forrásaink, s azok sem érnek össze, így összevetésükre, egymás megbízhatóságának ellenőrzésére is ritkán adódik mód. E hiányosságok miatt kell bevonnunk a kutatásokba társtudományokat, például a nyelvészetet, a régészetet vagy a genetikát. (A honfoglaló magyarság leletanyagával kapcsolatba hozható lelőhelyek a Kárpátokról keletre a Türk Attila által rajzolt térképen.)
Melyek a magyarság eredetének, korai történelmének legnagyobb fehér foltjai, ahol meglehetősen hiányosak az ismereteink?

– Valójában szinte minden fontos kérdés ebbe a csoportba tartozik. A közösségek, népek történetének legelső szakaszáról, a formálódás periódusáról – amelyet a mi esetünkben tovább bonyolít a vándorlás is – általában nagyon kevés forrás áll rendelkezésre. Pedig az ember számára a kezdet, a születés mindig kiemelkedő jelentőséggel bír. Ezért különösen bosszantó, hogyha alig tudunk róla valamit. A magyarság múltjába nagyon nehezen tekinthetünk vissza. Történészként azt kell mondanom, hogy a 9. század előtti időkről szinte semmit sem tudunk, nagyjából a 830-as évektől kezdve fogalmazhatunk meg óvatos állításokat. Ez nem azt jelenti, hogy semmilyen információnk nincs az azt megelőző időszakról, de e pillanatképekből nem áll össze az egybefüggő történet.

Honfoglalás kori női viseletek (Boldog Zoltán rajza)

A nyelvtudomány kijelentheti, hogy a magyarság valahol-valamikor kapcsolatba került török és iráni nyelvű népekkel, de saját erejéből a helyszínről és az időpontról semmit sem tud mondani – ezek nélkül pedig nincs történelem. Nem tudjuk azt sem, hogy a hét törzs mekkora részét képezte a magyarul beszélő közös­ség­nek, és azt sem, hogy a hét törzshöz tartozóknak mekkora része beszélt magyarul. Vajon mindenki, vagy „csak” a többségük? A szö­vetségbe be nem került, másfelé vándorolt csoportok vajon mekkorák lehettek? Ehhez hasonlóan a genetika is feltár bizonyos kapcsolatokat a magyarok és más népek között, de ez megint csak nem az a fajta történelem, ami igazából mindenkit érdekelne, és ami összefüggően elmesélhető lenne. A természettudományok jól működnek a saját terepükön, ám az eredményeiket meglehetősen nehéz társadalomtudományi eredményekké alakítani.

Nézzük a dolog másik oldalát: mit tudunk biztosan a magyarság eredetéről? A legtöbb ember legfeljebb annyit vél tudni erről, hogy valahol az ázsiai sztyeppén élő nomád közösségeket kell elképzelnie. De hogyan éltünk ott valójában?

– Semmit sem tudunk arról, hogy az egyes, magyarul beszélő közösségek hogyan éltek egymás mellett, milyen kapcsolataik voltak egymással. Még fájóbb, hogy ezek eredetéről ugyancsak semmit sem tudunk. Nem világos tehát, hogy a hét törzs honnan jött. Véleményem szerint mindössze két megállapítást fogalmazhatunk meg. Egyrészt feltételezhetjük, hogy legalább a hét törzs egy része magyarul beszélt. Noha erre sincs közvetlen bizonyítékunk, de a különféle forrásokból mégis erre lehet következtetni. A másik biztosnak tetsző pont, hogy azok a népek, amelyek kívülről tekintettek elődeinkre, és írott kultúrával rendelkeztek, azok általában a türk népekhez sorolták őket. Így nyilatkoznak a bizánci és a muszlim szerzők is. Márpedig ezek egymástól függetlennek tekinthetők, nem egymástól szerzik az ismereteiket, és teljesen nyilvánvalóan közvetlen tapasztalataik voltak a magyarokról. Emellett megjegyzik rólunk, hogy tipikus lovas nomád nép vagyunk. Itt fontos szem előtt tartanunk, hogy türkként való kezelésünk nem jelenti automatikusan azt, hogy türk nyelven beszéltünk volna, hiszen a kor szerzői gyakran minősítenek türknek más nyelvű közösségeket is, illetve az is előfordul, hogy a türk nyelv ellenére sem sorolnak e kategóriába más csoportokat. Ennek a címkézésnek inkább politikai okai lehettek.

Finnugor nyelven, törökös jegyekkel

Az tehát biztosra vehető, hogy lovas nomád életmódot folytattunk a honfoglalás előtt.

– Igen, a magyarság törökös, sztyeppei kultúrával lépett fel a történelem színpadára. Közösségünk életének meghatározó eleme volt a nagyállat-tartás, a vándorló életmód, a lovasíjász harcmodor. Itt szokott felmerülni a kérdés, hogy nyelvünk hogyan lehet a finnugor nyelvcsalád tagja, ha eközben kultúránk ezernyi módon viseli magán a törökös jegyeket. Ez azonban nem valódi ellentmondás. A sztyeppei életformának nem volt alapfeltétele a török etnikai eredet vagy a török nyelv. A füves pusztákon legsikeresebbnek bizonyult életmód a közösségek között átadható kulturális örökségnek tekinthető. Így a magyaron kívül más finnugor nyelvű népek is éltek a sztyeppén, ebben igazából nincs semmi meglepő.

A magyarság törökös, sztyeppei kultúrával lépett fel a történelem színpadára. Közösségünk életének meghatározó eleme volt a nagyállat-tartás, a vándorló életmód, a lovasíjász harcmodor. A ko­rábbi sztyep­pei nomád életforma egy korábbi kultúra­váltás eredménye is lehetett, de az időbeli távolság miatt ennek már nem látunk rá a részleteire. A képen magyar solymász a 9–10. században. (Boldog Zoltán rajza)

A 19. század vége óta egyértelmű tudományos tény, hogy a magyar nyelv a finnugor nyelvcsaládba tartozik. De ettől még történetének egy szakaszában minden további nélkül lehetett a sztyeppei civilizáció része, később ezt lecserélve letelepedett életmódra váltott, és a keresztény európai kultúra részese lett. Ugyanígy a korábbi sztyeppei nomád életforma is lehetett egy korábbi kultúraváltás eredménye, csakhogy az időbeli távolság miatt ennek már nem látunk rá a részleteire.

A honfoglalás előtt a modern értelemben népnek lehet tekinteni a magyarságot?

– Én úgy gondolom, hogy nem. Egyáltalán nem biztos, hogy az azo­nos nyelven beszélő csoportok abban az időben bármiféle rokonságtudatot tápláltak egymás iránt. Az akkoriban létezett, népnek tűnő formációk valójában nem rokonsági, hanem politikai alapon szerveződtek. Egy-egy erős hatalmi centrum szerzett magának „népeket”, függetlenül azok eredetétől és nyelvétől. Mindebben valamiféle „összetartozástudatnak” kevésbé volt szerepe. A kora­beli források arra utalnak, hogy a magyarság is ilyen, sokszínű közösség volt, amely számos más csoportot olvasztott magába. Bíborbanszületett Konstantin például megjegyzi, hogy a magyarokhoz csatlakoztak a kabarok. A magyar krónikák a hét „kun” törzs, majd a székelyek csatlakozásáról tudnak. Tehát az látszik, hogy volt egy mag, amelyhez sok más törzs kapcsolódott. A Kárpát-medencében megérkeztünkkor már éltek avarok, germánok, szlávok, morvák is. Ezek – legalábbis politikai értelemben – mind magyarrá váltak, beépültek a honfoglalók országába. Magyarország tehát nyilvánvalóan színes, sokrétű entitásként létezett. Sokféle kultúra és sokféle nyelv keveredett benne – ez pedig nem kuriózum, sokkal inkább ez a dolgok rendje. Inkább az a kérdés, hogy az ily módon számos rétegből összeálló hólabda mikor tapad eléggé erősen össze ahhoz, hogy később már ne essen szét.

A magyarság esetében ez mikorra tehető?

– Meglehetősen nyilvánvaló, hogy a döntő események Etelközben zajlottak le. Fejedelemmé választják Álmost, bár az akkor létrejövő „állam” (vagy talán jogosabb lenne „államcsírának” nevezni) még a klasszikus nomád társadalom jegyeit viseli magán. Ettől még minden további nélkül széteshetett volna ez a közösség – mint ahogy annyi másikkal megesett –, de nem így történt, ami a vezető elit politikai ügyességét és talán szerencséjét dicséri. Így együtt érkezhettünk meg a Kárpát-medencébe, majd némi ingadozás után, a keresztény Árpád-kor évszázadaiban megszilárdult, és mindmáig fennáll a magyar állam. Ha ott, Etelközben szétesett volna a közösség, talán ma már senkit sem hívnának magyarnak. Minden más nép történetében megfigyelhető, hogy az utolsó, megszilárdító fázisban születik meg a nép általánosan használt neve, és innen származik a máig élő identitás is. Talán még érdekesebb kérdés, hogy ebben a nyilvánvalóan soknyelvű közösségben miért a magyar vált a domináns nyelvvé. Közhely, hogy a magyar igencsak rokontalan nyelv itt, Közép-Európában. Ha körülnézünk, azt látjuk, hogy a szláv vagy újlatin nyelveken beszélőknek karnyújtásnyira vannak rokonaik. Nekünk viszont ezer kilométerekre vannak a legközelebbi nyelvrokonaink, és őket sem értjük. Márpedig az ennyire izolált nyelvek gyakran eltűnnek. Teljes népek nyelvcseréjére számos példát találhatunk az ókor végén, a középkor kezdetén Európában. Az eredetileg germán (viking) ruszok elszlávosodtak, a török eredetű bolgárok szintúgy szlávvá váltak, a germán frankok, miután elfoglalták a mai Franciaország területét, újlatin nyelven kezdtek beszélni, hasonlóan az ugyancsak germán lombardokhoz, akik ma Lombardia lakóiként olaszul beszélnek. Tehát valójában kifejezetten meglepő, hogy a magyar nyelv fennmaradt. Nem is tudjuk jelen tudásunk alapján megindokolni ezt.

Az éltető vándorlás

A magyarság őstörténetének központi eleme a vándorlás. Ez a vándorlás a külső kényszerítő körülmények következménye volt, vagy belső indíttatás vezérelte?

– Az nem meglepő, hogy a nomádok vándorolnak, csakhogy azt már kevesen teszik hozzá, hogy általában a saját területükön belül teszik ezt. Ha nem muszáj, nem költöznek el sok ezer kilométerre a visszatérés ígérete nélkül. A nomád népek ugyanúgy ragaszkodnak a területükhöz, mint a földművelő közösségek, csak ez a tér nomádok esetében sokkal nagyobb. A terület ismerete komoly tudás, nagy előnyt jelent, így nem jó feladni azt, hiszen nem könnyű egy teljesen új terület jellemzőit megtanulni. Vagyis a nomád csak akkor megy el, ha valami miatt kénytelen így tenni. Az egyik ilyen kényszer lehet az éghajlatváltozás. Elég, ha néhány évig folyamatosan olyan rossz az időjárás, hogy a korábbi gazdálkodási forma fenntarthatatlanná válik, és máris összeomolhat a közösség gazdasági rendszere. Ilyenkor az éhhalál puszta elkerülése érdekében is el kell költözni.

A magyarság feltételezett vándorlása (Róna-Tas András rajza)

A másik fő külső tényező egy másik, ellenséges nép fenyegetése. Még csak az sem szükséges ehhez, hogy a közösséget konkrét fizikai támadás érje. Elég a komoly fenyegetés, annak réme, hogy jön egy másik, erősebb nép, amelyet vélhetően nem fogunk tudni feltartóztatni. Ezek mellett ott a lehetséges belső késztetés is, amely általában akkor válik igazán erőssé, ha a csoport életének pozitív időszakát éli – „túl jól” mennek a dolgok. Ha felszaporodik az állatállomány, az az emberi népesség gyarapodását is magával hozza. Hamar eljöhet az a pillanat, amikor a népesség eredeti élőhelye már túl kicsivé válik a sokasodó populáció számára, nem tudja eltartani az összes embert. Ez szintén a társadalom összeomlásával fenyeget, így megint csak a költözés lehet az egyetlen megoldás. A közösség egyik fele tehát elvándorol, és új hazát keres magának.

A magyarság feltételezett vándorlása a 9. században (Türk Attila rajza)
A magyarság vándorlásában melyik tényező volt a domináns?

– A korabeli források mindkettőről említést tesznek. Például lehettek a vándorlás kiváltó okai a besenyők támadásai, viszont a Kárpát-medencébe való beköltözést közvetlenül nem a besenyők területszerző hadjárata tette azonnali létszükségletté. A besenyők felbérelt zsoldosokként kalandozó hadjáratokat intéztek a magyar szállások ellen, főként abban az időben, amikor a magyar fő erők éppen távol voltak. A vezetők a hátországot ért rendszeres pusztítást látva arra jutottak, hogy ez nem tartható fenn sokáig, és valószínűleg ez a fel­ismerés vezetett végül a Kárpát-medencébe való beköltözésről (tehát a honfoglalásról) hozott döntéshez. Ezzel szemben a későbbi magyar krónikások egyértelműen a törzsek túlnépesedéséről tudnak, és ezzel indokolják a honfoglalást – nem pedig egy külső támadást tesznek érte felelőssé. A Hunor–Magor-történetnek is az a vezérmotívuma, hogy a túlnépesedés következtében az „őshaza” nem tudja már eltartani a közösséget, emiatt költözni kell. A két felfogás nem biztos, hogy valós ellentétet alkot, egyszerűen csak történetünknek nem azonos szakaszára vonatkoznak.

Mennyire ismerték a magyarok a Kárpát-medencét a „hivatalos” honfoglalás előtt? Jártak itt már annak előtte?

– Igen, minden bizonnyal jártak. Történelmi források szólnak arról, hogy magyar seregek zsoldosokként beavatkoztak a frank–morva háborúkba, illetve a különböző frank csoportok egymással vívott belháborúiba. A területet biztosan ismerték, és jól tudták, hogy hol találnak átjárót a Kárpátokon. Nem vaktában indultak neki a hegyeknek. Az biztos, hogy a Kárpátok természetes védelmi vonalként szolgált, csak kevés helyen lehetett átkelni rajta. Ez az áteresztőképesség meghatározta a honfoglaláshoz szükséges időtartamot, természetesen figyelembe véve a honfoglaló magyarság létszámát – amelyről sajnos kevés információnk van. Mindemellett maga a vándorlás önmagában talán nem okozott komoly megrázkódtatást: a nomád népek egyik speciális, mások által jóval kevésbé ismert képessége a mozgás. Nagyon szervezetten tudnak vándorolni, és az ezzel járó logisztikai problémákat is hatékonyan kezelik. E tulajdonságuk nemcsak a vándorlásban jelenik meg, de hétköznapi életmódjukban és harcmodorukban is. Így a magyarok leköltözése az Urál vidékéről az onnan 1500 kilométeres távolságban lévő Etelközbe könnyedén megtörténhetett akár egy év alatt is. Ennek megfelelően Etelközből eljutni a Kárpát-medencébe egy vándorláshoz szokott nomád nép számára talán még különösen megterhelőnek sem mondható. Ám ettől függetlenül egyáltalán nem biztos, hogy egy év alatt zajlott le a „honfoglalás”, de még csak a hegyeken való átkelés sem.

Mi utal arra, hogy a magyar honfoglalás jól szervezett esemény volt, nem pedig elszórt „beszivárgások” sorozata?

– Már az is ezt bizonyítja, hogy egyáltalán tudunk a honfoglalásunkról. Ha megfigyeljük a környező népek, például a horvátok vagy a szerbek történetét, akkor azt látjuk, hogy az ő esetükben nem találni a magyarok bejöveteléhez hasonló történést. Ehelyett felbukkannak a már megérkezett horvátok vagy szerbek itt-ott a forrásokban, majd idővel ezek az említések egyre gyakoribbá válnak. Tehát a megjelenésük igen diffúznak látszik. Ennek fényében nagyon érdekes, hogy a magyar honfoglalásról egymástól független források is határozott dátum megjelölésével emlékeznek meg. Ez arra utal, hogy volt egy olyan emblematikus esemény, amit meg lehetett említeni. Ez a nevezetes aktus talán a fejedelmi szállások áttelepítése lehetett, amit nyilván a néptömegek jelentős részének megérkezése kísért. De ez nem jelenti azt, hogy korábban ne lettek volna magyarok a Kárpát-medencében, sem azt, hogy ne maradtak volna magyar csoportok a Kárpátokon kívül. Moldáv régészek vetették fel nemrégiben, hogy ők a saját történelmi ismereteiket úgy tudják legjobban kontextusba helyezni, ha a 950-es évekig erős magyar fennhatóságot feltételeznek a mai Moldávia területén.

Az átalakuló törzsi társadalom

A Kárpát-medencébe megérkezett magyarok milyen gyorsan tértek át a letelepedett népekre jellemző, már-már államszerű hatalmi-életmódbeli berendezkedésre?

– Én úgy gondolom, hogy a 10. században jórészt megtartották a törzsi berendezkedést. A honfoglalás idején Álmos és Árpád fejedelmek központi és erős hatalommal bíró vezetők voltak, akik képesek voltak a teljes közösség irányítására. De utánuk, a 10. század első felében valószínűleg kevésbé erős fejedelmek váltják egymást, akikről – talán nem véletlenül – szinte semmit sem tudunk. Ez a bizonytalan korszak a század utolsó harmadáig tart, amikor Gézának, majd Istvánnak sorra meg kell hódítania az egymástól viszonylag független hadurak territóriumait. Magyarul: újra fel kell építeniük az országot. Mindez a folyamat egyáltalán nem egyedi, számos nomád társadalom hasonló mintázat szerint esett szét.
A jelentős szemléletváltás a keresztény magyar királyság létrejöttekor történik, a nyugati típusú berendezkedéssel, törvényekkel és ezek minden velejárójával együtt. Mindeközben életmódbeli változások is zajlottak. A Kárpát-medence valójában nem alkalmas a nomadizmusra. Hiába hívják a sztyeppei országút utolsó állomásának, akkoriban nem voltak itt végtelen mezők – a mainál sokkal több erdő, illetve ártéri mocsaras terület borította az ország nagy részét. De még ha tudtak is volna vándorolni, miért tették volna? Egy nomád nem azért vándorol, mert szeret „kóborolni”, hanem azért, mert a közép-ázsiai sztyeppén egy adott terület csak egy ideig tudja eltartani az állatállományt. Ha az állatok lelegeltek mindent, tovább kell menni. A Kárpát-medence éghajlata azonban nem tette ezt szükségessé, jóval kisebb terület is eltartotta az állományt. A földműves hagyományok pedig már a magyarok előtt is jelen voltak a medencében, tehát a magyarok – új urakként – könnyűszerrel beszedhették a termény egy részét a gazdálkodó népektől, és ezzel biztosíthatták létfeltételeiket, így nem kellett csak az állatokból megélniük. Minthogy megfelelőek voltak a körülmények, vélhetően gyorsan végbement az életmódváltás.

Noha a teljes állatállománnyal már nem kellett továbbállni, ez nem jelenti azt, hogy a magyarok felhagytak nagy mozgékonyságot igénylő szokásaikkal. Ez azonban már főként a kalandozásokban merült ki. Akkoriban hasonló volt a megítélésünk, mint a portyázó vikingeké?

– Igen, ütőképességük alapja pedig a lovas nomád harcmodor volt. Ezt ugyan akkoriban Európában már jó ideje ismerték a hunok vagy az avarok révén, de nem tudtak hatékonyan védekezni ellene. A germánok abban az időben alapvetően a gyalogos harcmodort követték, a klasszikus, lovon harcoló lovagok kora némileg később köszöntött be. Természetesen nyugaton is volt lovasság, ám az ke­vésbé volt ütőképes és meghatározó, mint a nomádoké. Gondoljunk bele, hogy a nomádok sok száz lóból választhatták ki harci lovaikat, ezzel szemben nyugaton jóval kisebb volt a választék. Ez nem csekély minőségi különbséget jelentett. Emellett a nomád emberek és a lovaik közötti kapcsolat is teljesen más, így technikailag is ügyesebbek lóháton az ellenfeleikhez képest. Mindebből pedig az következik, hogy a magyar lovasság rendkívül hatékony volt. Ehhez jött még a nyugati hadseregek által leginkább rettegett íjászat.

A magyar lovasság rendkívül hatékony, technikailag pedig ügyesebb volt lóháton, mint az ellenfelei (Boldog Zoltán rajza)

Nyugaton is ismerték a lovat és az íjat, de a kettőt együtt nem tudták nagy tömegben, ilyen hatékonyan használni. Ez nyugati szemmel egészen egyszerűen utolérhetetlen volt. Ennek lemásolásához nem lett volna elegendő elvenni egy magyar íját: ugyanúgy kellett volna lovagolni is, mint ő. A siker fő eszköze azonban a gyorsaságban rejlett: a magyarok valószínűleg erődítményeikbe szorították ellenfeleiket, akik így nem tudtak ütőképes had­se­reggé összeállni. Végül a Német-római Császárság megszilárdulása, a nyugati ellenfelek szervezettségének erősödése kényszeríti a magyarokat a kalandozások feladására. Addig voltak sikeresek, amíg gyorsaságukkal meg tudták akadályozni, hogy a helyi erők ütőképes hadsereggé álljanak össze. Amikor azonban a frankok szervezettebbekké váltak, gyorsabban hadrendbe álltak a csapataik, igazából már nem sok esélyük volt ellenük a magyaroknak.•

 
2019. október – Közlekedésfejlesztési különszám

2019. október – Közlekedésfejlesztési különszám

Hírlevél feliratkozás

Innotéka