2018. november: jegyzet, fizika, portré, atomenergia, tudomány, anyagtudomány, kémia, lézer, orvostudomány, biofizika, genomika, biokémia, régészet, innováció, közlekedés, egészségipar, megújuló energia, környezetvédelem, zöldkörnyezet, robotika, ipar 4.0, it, mesterséges intelligencia, geológia, építés
2018. november 9.

Szerző:
Paulik Katalin

Tudományos módszerek a régészetben

Légi fotósként az egykori táj változásainak dokumentálását tűzte ki célul Czajlik Zoltán georégész, tájrégész, az ELTE BTK Régészettudományi Intézet Archeometria, Régészeti Örökség és Módszertan Tanszékének vezetője, akit arról kérdeztünk, mennyire írta át a korábbi értelmezéseket a természettudományos mérési eljárások megjelenése a régészetben.


Milyen volt a régészet száz éve, és milyen ma? Milyen változásokat hoztak a leletek feltárásában segítséget nyújtó új tudományos módszerek, például a régészeti kutatások során alkalmazott olyan földtudományi módszerek, mint a légi fotózás vagy a geofizika?

− Pont száz éve kezdődött a régészeti légi fényképezés. Az első világháborúban több hatalom is folytatott légi fényképes felderítést, köztük az Osztrák–Magyar Monarchia. Itt Neogrády Sándor nevét érdemes megemlíteni, aki 1917-től kezdett el légi felvételeket készíteni az olasz fronton, a háború végét követően pedig részt vett az első hazai térképészeti célú légi fényképező intézet létrehozásában. Ő volt az, aki az 1920-as években a régészeti lelő­helyek fényképezését felvetette, s bár az általa javasolt program aztán mégsem indult el, de az első hazai régészeti célú légi felvételek − hasonlóan Európa számos országához – ezekben az években készültek el Magyarországon. A második világháborúban a légi felderítések során mind az angol és a francia, mind a német hadseregben szolgáló katonák fényképeztek régi romvárosokat a közel-keleti térségben és Afrikában. Az a technológiai fejlődés, amely a lelőhelyek felfedezésében új lehetőségekkel bővítette a régészet eszköztárát, a második világháború előtti időkre vezethető vissza.

Az új technológiák megjelenése után jóval gyorsabban juthattak sokkal több információhoz a régészek. Az igazi ki­hívást attól fogva már az adatok feldolgozása jelentette?

− Régebben a régésznek jó esetben egy térkép, rosszabb esetben csak a helyismerete állt rendelkezésre egy terület megismerésében, azonban a légi fényképezés megjelenésével a terepi kutatás új dimenziót kapott. Az 1950-es években pedig M. J. Aitken angol fizikus a geofizikai eljárások régészeti célú adaptációjával kezdett el foglalkozni, ezt követően viszonylag gyorsan fejlődött jóformán önálló területté a régészeti geofizika. Az új technológiák közül a legfontosabbnak egyértelműen a számítástechnikát, informatikát tartom. Angliában már a második világháború előtt komoly régészeti légifelvétel-gyűjtemények jöttek létre, más európai országokban pedig az 1950-es évektől kezdődően, viszont ezeknek az adatoknak az integrálása és együttes felhasználása, térképek és más egyéb − akár a beruházásokat, akár a tudományt segítő − alkalmazások összeállítása hatalmas munka volt mindaddig, amíg nem állt rendelkezésre a számítógépes térinformatikai háttér és nem lehetett az adatokat digitalizálni. Ma már digitális alapokon dolgozunk, így elég gyorsan hozzájutunk a terepi munkát követően a közvetlen kutatási eredményekhez (1. kép). Az 1970-es években például még nem voltak olyan számítógépes monitorok, amelyeken térképszerűen meg lehetett volna jeleníteni az adatokat, ezért nagyon nehéz volt a geofizikai eredmények ábrázolása. Napjainkban viszont létezik már olyan műszer, amellyel akár a terepi munka során is láthatóvá tehetők ezek az adatok. A digitális forradalom sokat segít, és egyben változtat is a szakmánkon.

1. kép. Árokkeretes temetkezések és épületek nyoma az őszi búzában Veszkénynél (Fotó: Czajlik Zoltán, 2003. június 22.)
A lézer alkalmazása a régészetben szintén érdekes technológiai kérdés.

− Igen, például az Airborne Laser Scanning (ALS), egy repülő eszközre telepített lézer, amelynek elsődleges alkalmazási területe a digitális terepmodell készítés. Ennek a technológiának köszönhetően láthatóvá válnak a máig megmaradt régészeti jelenségek − például az általunk az Interreg DTP Iron-Age-Danube projekt keretében kutatott vaskori sírhalmok − akkor is, ha egy erdő lomb­sátra takarja el azokat a szemünk elől, és amit légi fényképről nem, vagy csak nagyon nehezen lehetne látni (2. kép).

2. kép. Sopron – Sánchegy, késő vaskori erődített település légi felvé­tele és légi lézeres szkennelés alapján készített terepmodellje (Fotó: Czajlik Zoltán, 2018. március 1.; terepmodell: Király Géza, 2012.)
Mikor fedezte fel a régészet a maga számára ezt a módszert?

− Tulajdonképpen nem sokkal az ALS megjelenését követően. Ez jelentős mérföldkő lett a régészet történetében, ahol a tudomány igényei találkoztak a technológia nyújtotta lehetőségekkel, és nagyon jól működtek együtt. Több esetben régészeti intézmények lettek a rendszer tesztelői; a technológiának kellett a jó tesztpálya, a régészetnek pedig a jó térkép. Az első kísérleteket az amerikaiak végezték az 1990-es évek közepén. Napjainkban a legnagyobb fejlesztések azonban már európai vállalatok nevéhez fűződnek, régészeti területen pedig főleg osztrák cégekéhez. Magyarországon az első repülést szintén egy osztrák vállalkozás végezte 2007-ben egy régészetileg érdekes területen annak demonstrálására, hogy milyen finomságú domborzati modellt lehet az így kapott adatokból fejleszteni. A régi nagy térképezők közül elsőként Szádeczky-Kardoss Gyula – 1928–2015, geofizikus, a jelenlegi MTA Csillagászati és Földtudományi Kutatóközpont Geodéziai és Geofizikai Intézet egykori kutatója – Sopron-Várhely vaskori településéről és halomsírmezőjéről az 1970-es évek végén készített térképének helyességét erősítették meg ALS-szel. Egyébként ez a technológia az erdészetben is jól hasznosítható, hiszen a lézersugarak a lombkoronaszintről és a terepről is visszaverődnek, az így keletkezett adatokból pedig a korábbi módszereknél gyorsabban és pontosabban kiszámolható a kitermelhető faanyag mennyisége. Évek óta együttműködünk a régészet területén az ebben a technológiában élenjáró Soproni Egyetemmel, ahol nagyon nagy pontsűrűségű méréseket dolgoznak fel a Király Géza vezetésével működő (erdészeti távérzékelés, lézeres letapogatások, erdészeti és természetvédelmi geoinformatika, GPS telemetria – a szerk.) munkacsoportban.

Az új mérési módszerek, a specifikus technikák alkalmazása régészeti anyagokra milyen nagy tévedésekre derített fényt?

− Egy olyan híres eset jut eszembe, ami inkább volt meglepetés és öröm, mintsem tévedés. Ez a Birminghami Egyetem és a bécsi Ludwig Boltzmann Intézet Stonehenge Hidden Landscape Project kutatása, amelynek során a legújabb távérzékelési és geofizikai eljárásokat alkalmazva fedezték fel – amit már korábban is sejtettek −, hogy Stonehenge közelében számos, hasonló elrendezésű konstrukció is volt. Ezek azonban kisebbek voltak és fából készültek, viszont jóval több volt belőlük annál, mint azt korábban gondolták. Egy másik, hazai példa Százhalombatta, ahol 2012-ben kezdtünk kísérleti geofizikai méréseket végezni Puszta Sándor geofizikus és a százhalombattai Matrica Múzeum segítségével. Először a halomsírok környezetének felmérésével kezdtük tesztelni a módszert. Az egyébként közel harminc éve használt magnetométeres geofizikai el­járásban a nagy, de tagolt és eltérő növényzeti borítású, mozaikosan hozzáférhető területen végzett hatékony alkalmazás számított újdonságnak. Miután a már említett uniós projekt révén feltérképeztük jóformán az egész területet, 365 halomsírmaradványra derült fény a korábban ismert 123 helyett. A GPS-nek is köszönhető, hogy ma már sokkal gyorsabban tudunk ilyen méréseket végezni (ábra). Ugyancsak fontos szerep jut ennek a 21. századi globális helymeghatározó eszköz­nek a modern régészeti célú légi fényképezésben, és természetesen a légi lézerszkennelésnél is nélkülözhetetlen. Új dimenziót nyitott a régészetben, hogy ma már – az alkalmazott berendezéstől függően – kettőtől akár tizenkét hektárig terjedő területet is fel lehet mérni egy nap alatt geofizikai módszerekkel. Az utóbbi tíz évben a GPS és az egyéb műszaki fejlesztések jóvoltából kitolódtak a határok. A terepi mérésekhez rendelkezésre álló lehetőségek folyamatosan bővülnek, elég csak a kamerás drónok vagy a 3D technológia megjelenésére gondolnunk.

Ábra. Süttő – sánc­földek, magnetométeres geofizikai felmérés. Kora vaskori halom és környezetének 3D-s feldolgozása (Kiértékelés: Puszta Sándor, 2017.)
Az archeometria a régészetben a leletek anyagának, származási helyének, lehetséges nyersanyagforrásainak, illet­ve készítési technológiájának vizsgálatát jelenti. Az anyag jobb megismerése elősegíti az esetleges állagmegóvási, konzerválási technikákat is. Ez a definíció vonatkozik az úgynevezett kisleletekre is?

− Idáig a nagy területekről és a nagy összefüggésekről esett szó, azonban komoly fejlődés előtt áll a részletekkel foglalkozó régészet is. A klasszikus archeometriában a mikroszkóp az egyik alapműszer. A mikroszkópia fejlődésében pedig szintén a digitális képalkotás hozott nagy előrelépést, nevezetesen az, hogy egy képernyőn egyidejűleg látható és egy kattintással elmenthető az információ. Korábban elég körülményes volt a mikroszkópi fotó elkészítése. Ez is tehát egy nagyon dinamikusan fejlődő terület, ami számos különböző archeometriai irányzat szakembereinek munkájához elengedhetetlen, ilyen a például az archeozoológia vagy a biorégészet, ez utóbbi önmagában is egy óriási szakterület.
A tudományos programok keretében végzett ásatások ma már az előbb felsorolt módszerek eredményeinek kiértékelésére épülnek. Ugyanakkor Süttőn, egy nemrég lezárt ásatáson, a szokásosnál lényegesen több mintát gyűjtöttünk. Korábban volt a régészetnek egy olyan időszaka, amikor minden, ami nem számított leletnek, a meddőre került, majd visszatemették. Ma ez már egy jóval összetettebb stratégiával működik, minél több összefüggésre, minél részletesebb, precízebb válaszokat igyekszünk adni. Például a 19. században is gyűjtöttek archeobotanikai maradványokat, csak nem olyan szisztematikus módszerrel, mint ahogy mi tettük ezen az ásatáson. Már a mintavétel is – ismét a fenti projektre kell hivatkoznom, ami lehetővé tette, hogy Mária Hajnalová, a Nyitrai Egyetem nemzetközileg elismert specialistája vezetésével – természettudományos logikával történt. Próbáltuk a lehetséges irányokat nyitva tartani a jövőbeni archeobotanikai, izotóp-, radiokarbon, geomorfológiai vizsgálatokhoz, miközben folyamatosan kontrollmintát vettünk az úgynevezett steril anyagból is. Az archeobotanikai kutatásokkal a többi között rekonstruálni lehet az egykori környezetet, sőt szerencsés esetben azt is, hogy mit ettek és ittak a korabeli emberek. Ennek kézzelfogható eredményeként a százhalombattai Régészeti Parkban már húsz éve kínálnak kóstolásra vaskori „receptek” szerint készült ételeket, és az ehhez felhasznált alapanyagokat helyben termesztik. Összefoglalva az eddigieket: ha az új technológia adta lehetőségeket használni akarjuk, akkor a régészet módszertanát is ehhez kell igazítanunk.

Mi történik az ásatásokon feltárt leletekkel, amíg egy múzeum raktárába nem kerülnek?

− A leletek tisztítása alatt, illetve után derül ki, melyek kerülnek laboratóriumi vizsgálatra, restaurátorhoz vagy egyszerűen csak megőrzésre. Természetesen mindent nem lehet teljeskörűen megőrizni, ahhoz gyakorlatilag a már említett egész meddőt el kellene szállítani abból a megfontolásból, hogy hátha van benne valami fontos. Ehelyett mintát veszünk, aminek százszázalékosan részét képezi a primer régészeti leletanyag, de legalább ilyen fontos az információ összefüggéseinek a dokumentálása és megőrzése.

Idén elkészül az Országos Múzeumi Restaurálási és Raktározási Központ, ahol három múzeum – a Néprajzi, a Szépművészeti és a Magyar Nemzeti Galéria – gyűjteményét őrzik majd. A raktárak mellett lesznek műhelyek és kutatószobák, ezek hivatottak biztosítani a műtárgyak megőrzéséhez és tudományos feldolgozásához szükséges feltételeket és technikai hátteret. Mit jelent ez a régésznek?

− Az információvédelmi folyamatban kiemelt szerepet játszik a gondos leletmegőrzés, a nyilvántartás és a kutatás. Ezen túlmenően nagyon fontosnak tartom a leletekből kivett minták – amennyiben ez technikailag lehetséges – megőrzését is. Ha roncsolásos vizsgálatot végzünk, mindig törekszünk rá, hogy megtartsuk a mintát, amit azután többször is meg lehet vizsgálni. Egy kerámiatárgyból vett vékonycsiszolatot például korlátlan ideig (3. kép).

3. kép. Sajópetri – Homoki-szőlőskertek kelta temetőjéből feltárt agyagedény vékonycsiszolati képe (Mikroszkópi fel­vétel: Gherdán Katalin, 2015, képszélesség 2 mm.)
Várható-e a hagyományos régészeti időfelfogást forradalmasító radiokarbon-keltezéshez hasonló változás az új technológiáknak köszönhetően?

− Az Európai Régészek Szövetsége (EAA) éves konferenciáinak résztvevői régóta beszélnek arról, hogy egy hasonló forradalmi átalakulás előtt állunk, mint a múlt század közepén a radiokarbon-keltezés megjelenésekor. Az archeogenetika, az izotópvizsgálatok, a tájrekonstrukció és az ezzel kapcsolatos technológia fejlődése azt eredményezte, hogy ma már nem egyszerűen régészeti lelőhelyeket vizsgálunk, mint egy-egy település vagy temető nyoma, hanem az egész táj – és benne az emberi hatások – történetét és összefüggéseit próbáljuk rekonstruálni. A táj változásai érthetővé, lapozhatóvá válnak, és azt is meg tudjuk mondani, hogy mi az a mai tájban, ami a középkortól kezdve keveset változott, és mi őrződött meg, mondjuk, a vaskorból. Valóban forradalmi változás az, hogy ki tudjuk következtetni a fent említett technológiák, eszközök − lézer, légi fotó, a geofizikában főleg a mágneses módszerek, a talajradar és más eljárások − segítségével, hogy melyik korban hogy nézhetett ki a vizsgált táj. Szerencsés esetben azt is meg tudjuk állapítani, milyen lehetett az adott táj vegetációs borítottsága egykor, és azt is, hogy melyik volt az a pillanat, amikor az ember annyira beavatkozott a táj történetébe, hogy a természetes növényzet többé már nem tudott önmagától regenerálódni. A közelmúltban egy tájrégészettel foglalkozó tudományos intézet meghívására Portugáliában voltam egy konferencián, ahol éppen arról volt szó, hogy hol haladtak a térségben a régi római utak, hol voltak az aranybányák, a vaskori erődítésrendszerek, hogy nézhetett ki az egész táj a vaskor végén, a római foglalás bekövetkeztekor és mi az, ami mindebből mindmáig meghatározza Boticas környékének tájképét.
A napjainkban zajló változások hasonlóak ahhoz, mint amikor az 1990-es években a nagy területű feltárások révén egy olyan új dimenzió nyílt meg az előttem járó régészgeneráció számára, ami számos esetben újraírta az összes régészeti korszak tudásanyagát. Azokról a tudományos módszerekről, amelyekről most beszéltünk, szintén úgy érzem, hogy új dimenziót fognak nyitni a régészetben, de még nem tartunk ott. Már látjuk ugyanakkor, hogy az új technológiáknak köszönhetően nagyságrendekkel több információhoz jutunk. Hogy ennek mi lesz a következménye? Azt ma még nehéz lenne megmondani, de abban biztos vagyok, hogy ugrásszerűen nőni fog a tudásunk. Olyan mennyiségű adatunk lesz, aminek a feldolgozásához információs technológiára van szükség. Elsősorban arra a problémára gondolok, amit a big data jelent: a nagy méretű és komplex adatállományok feldolgozására, arra, hogy miként lehet integráltan, megfelelően szűrten és még számos szempontot figyelembe véve hasznosítani ezeket az adatokat (4. kép).

4. kép. Regöly – a sánc légi felvétele a 2010 kora nyári árvíz idején. A Kapos és a Koppány találkozásánál lévő terület áradások esetén is védett volt. (Fotó: Czajlik Zoltán, 2010. június 28.)
Vajon a jövőben megvalósulhat-e az az elképzelés, mely szerint a régészet egy új, döntéshozatalt elősegítő információbázissá válik?

− A fagyott múmiákból vett DNS azt sugallja, hogy a régészet nem halott tudomány, sokkal inkább a mának szóló üzenetek tárháza. A régi korok emberei is tudnak minket tanítani, ahhoz kellenek az új tudományos módszerek, hogy megértsük, mit üzennek nekünk. Az 1300-as évektől a grönlandiaknak például hozzánk hasonlóan alkalmazkodniuk kellett az éghajlatváltozáshoz, csak nekik a lehűléssel és nem a felmelegedéssel kellett szembenézniük, ami különösen megnehezítette az állattartó vikingek életkörülményeit. Iared Diamond – 2007-ben Összeomlás címen magyarul is megjelent – könyvében olvashatjuk, hogy legalább öt tényező vezetett ahhoz, hogy végül az 1300-tól 1850-ig tartó kis jégkorszak idején eltűntek Grönlandról a vikingek, miközben az eszkimók túlélték a kritikus környezeti változást. Amellett, hogy a 10. század végén Vörös Erik vezetésével betelepedtek, és utódaik gazdálkodása, életmódja nagy valószínűséggel okolható a környezeti tartalékok eltűnéséért, Diamond következtetései közül szeretném kiemelni az alkalmazkodás kérdését. Az eszkimók túlélését ez segítette, a vikingek viszont egy ponton túl nem tudtak reagálni, hiszen amikor az állatállományuk táplálékát az extrém rövid nyarakon már nem voltak képesek megtermelni, akkor – a régészeti és történeti adatok alapján a 14. század közepén – úgy tűnik, hogy éhen haltak vagy elmenekültek. Az eszkimók vi­szont a tengernek – és a vikingeknél jóval hosszabb idő alatt kialakított grönlandi életmódjuknak – köszönhetően életben maradtak. A tapasztalatokon alapuló alkalmazkodás képessége nagyon fontos, a környezet megóvása mellett segítheti a helyes stratégia kialakítását a változásokra.
Nekünk, régészeknek − a természetvédőkhöz hasonlóan, akikkel számos programban közösen veszünk részt – az a feladatunk, hogy a legkülönfélébb információkat próbáljuk rendezni, értelmezni, illetve elmenteni a jövő számára.•

 
2018. november – Közlekedésfejlesztési különszám

2018. november – Közlekedésfejlesztési különszám

Archívum
 2011  2012  2013  2014  2015  2016  2017  2018

Innotéka