2017. április: jegyzet, agykutatás, portré, atomenergia, tudomány, anyagtudomány, egészségipar, közlekedés, orvostudomány, építés, innováció, urbanisztika, fenntarthatóság, zöldkörnyezet, it
2017. április 6.

Szerző:
Szegedi Imre

Fotó:
Reviczky Zsolt

Agykutató forrasztópákával

„Az az igazi heuréka érzés, amikor valami olyasmire jövünk rá, ami nem pusztán megfigyelés, hanem megértése annak, mi van egy jelenség hátterében” – nyilat­kozta magazinunknak Berényi Antal agykutató, akit előző megszólalónk, Janáky Csaba ajánlott figyelmünkbe. A szegedi szakember orvosként fontosnak tartja, hogy olyan témával foglalkozzon, amivel a betegeken segíthet.


A Berényi család eredetileg szentesi származású. Hogyan kerültek a Pest megyei Péteribe?

– Berényi nagyapám Szentesen patikusként dolgozott, ám a második világháború után államosították a gyógyszertárát. Vértesacsán nyitott egyet, de azt is elvették, majd Budapesten hasonló sorsra jutott. Szentesre visszatérve gazdálkodni próbáltak a nagymamám­mal, nem sok sikerrel. Az általuk elszórt magot a szél a szomszéd telekre vitte. Ott nőtt ki minden, nekik maradt a gazos föld. A család Monorra költözött, így édesapám ott nőtt fel, majd Ercsibe került, ott találkoztak a gimnáziumban édesanyámmal, aki szintén Ercsiből származik, majd Pestre ment egyetemre. Édesapám a Szegedi Orvostudományi Egyetemen végzett – háziorvos lett. Előbb Ercsiben laktak, de Dunaújvárosban dolgoztak – nem volt könnyű az éle­tük. Később édesapám Péteri körzeti orvosa lett, édesanyám a monori szakrendelőben kapott állást. Péteriben ragadtak, nyugdíjasként pár éve költöztek Monorra. A szüleim és a rokonaim között nagyok sok az orvos, így adott volt, hogy olyan helyen szülessek, ahol ismerünk valakit. Így jöttem világra Kecskeméten, de a Monor­hoz csatolt, később önálló Péteriben nőttem fel.

A monori gimnáziumban érettségizett, majd a Szegedi Tudományegyetemen tanult tovább. Miért Szeged? Budapest sokkal közelebb volt.

– A továbbtanulás ügyében hatalmas csatákat vívtam a szüleimmel. Én ugyanis műszaki pályára szerettem volna menni, ők az orvosi pálya mellett érveltek. Szigorúan neveltek, kerültem a családi vitákat, ennek ellenére lehetőségeimhez mérten én is lázadtam. Végül beadtam a derekam, és az orvosi karra jelentkeztem. Másod-, harmadéves koromra beláttam, édesapám jól látta a jövőt. Egynek lenni a számos mérnök között, családi háttér, tradíciók nélkül, sokkal nehezebb kenyér lett volna, mint a műszaki vénámmal elvégezni egy orvosi egyetemet. Az első diploma megszer­zése után már kombinálni tudtam a képességeimet, készségeimet. Ha majd a saját gyermekemet kell irányítani, akkor a saját példámat is elmondom. A kérdésre visszatérve: azért Szeged, mert a szüleim, a rokonaim közül sokan erre az egyetemre jártak. Az önállóság jegyében a családtól is vállalható távolságra kerültem. Megtanultam a saját lábamon állni, megélni a döntéseim következményeit.

A szülői példa nyomán választotta az orvosi hivatást. De mi volt az a konkrét élmény, ami miatt a kutatás lett az élete?

– Az egyetem alatt folyamatosan arra készültem, hogy otthon átveszem a stafétabotot. A háziorvoslás ugyanis nagyon szép szakma, hiszen az orvostudomány minden szegmenséhez érteni kell, emellett főnöke sincs az embernek, ami szintén fontos szempont volt nekem, mert nehezen tűröm a konvenciókat. Ennek ellenére már másodéves koromban bekapcsolódtam az élettani intézetben folyó kutatásokba. A tanszéket vezető Benedek György laboratóriumában látáskutatással foglalkoztunk. Egyébként nem én vagyok az első a családban, aki kutatásra adta a fejét. Banga Ilona unokanagynéném Szent-Györgyi Albert, a későbbi Nobel-díjas asszisztenseként kezdte pályáját a szegedi egyetem Orvosi Vegytani Intézetében. A nagy mennyiségű C-vitamin előállítását leíró cikket csak két szerző jegyzi: Szent-Györgyi Albert és Banga Ilona.

Eleinte látáskutatással foglalkozott, majd váltott. Mi keltette fel az érdeklődését a neuronhálózatok működése iránt?

– Elmélyültem a mások által elkezdett látáskutatásban, egyre jobban tetszett a folyamat, majd eljött az a pillanat, amikor rájöttem, hogy az a munka az addig jövőképet adó háziorvoslásnál sokkal jobban érdekel. Egy beszélgetés jelentette a fordulópontot. Kórélettan-professzorom, Szabó Gyula felhívott, hogy szeretne velem beszélni. Konkrétan azt mondta: „Tónika, maga hülye, ha háziorvos lesz!” Ekkor gondolkodtam el igazán azon, hogy a kutatás is legalább akkora kihívás, mint a háziorvosi munka. Szegeden az egyes idegsejtek működését kutattuk, de már akkor látszott, hogy ezen az úton nem értjük meg az agy működését. Egy helyett sok idegsejtet, komplett neuronhálózatokat kellene vizsgálni. Ezt azonban a rendelkezésre álló technika nem tette lehetővé.

„Posztdokként” a világ egyik vezető laboratóriumában, New Yorkban, a ritmikus agyi aktivitásokkal foglalkozó Buzsáki György mellett dolgozott. Hogyan került az Agy díjas akadémikus laboratóriumába?

– Mint ahogy számos dologhoz, ehhez is személyes kapcsolatok kellettek. Benedek György ismerte Buzsáki Györgyöt, akiről köztudott, hogy nagy patriótaként minden lehetséges módon segíti a magyar idegtudomány fejlődését. Felismerte, hogy New Yorkból többet tud tenni ezért az ügyért, mintha itthon marad. Benedek György e-mailben jelezte neki, hogy van egy tanítványa, akiben lát fantáziát. Egy budapesti konferencián találkoztunk, a magyar valóságból érkezve kellő alázattal professzoroztam a nagy hírű tudóst, aki rögtön azt mondta, őt az egész világon Gyuriként ismerik, ehhez alkalmazkodjak. Beszélgettünk, majd meghívott a laboratóriumába. 2010 januárjától 2013 elejéig mellette tanulhattam.

2012 augusztusában a világ egyik vezető tudományos lapja, a Science közölte az eredményét. Állatkísérletekkel bizonyította, hogy a koponyacsontra helyezett elektródokkal, és így az agy elektromos ingerlésével megállítható az epilepsziás rohamok azon 20-30 százaléka, amire nincs gyógyszer. Mondhatjuk, hogy ezzel az eredménnyel hívta fel magára a figyelmet?

– Ez egy olyan eredmény volt, ami nagyon biztos cölöp, amire hivatkozva már adnak az ember szavára. Elhiszik, hogy meg tudja valósítani tudományos céljait. A Science-ben közölt cikk alapját jelentő munkát én végeztem, az ötlet is az enyém volt, de a megszületéséhez kellett a tudományos közeg, annak a 15-20 top­kutatónak a napi interakciója, akikkel az intézetben együtt dolgozhattam. Teljesen más az ember hozzáállása a munkához, ha azt látja, hogy a szakma legjobbjai is napi tizenhat órát dolgoznak a hét minden egyes napján. Én ott annyit hajtottam három év alatt, mint korábban itthon tíz év alatt. New Yorkban kezdtem tanulni a közleményírás művészetét, amin azt értem, hogyan kell tisztán és egyszerűen megfogalmazni úgy egy új tudományos eredményt, hogy az felkeltse mások érdeklődését, de az üzenet lényege se vesszen el. Ezt a metódust a mai napig tanulom.

A Lendület program nyerteseként egy új, az epilepsziás rohamok gyakoriságát és időtartamát csökkentő kezelési eljárás megalapozására vállalkozott a Szegedi Tudományegyetem Általános Orvostudományi Karának Élettani Intézetében. Az előbb említett Science-cikk már epilepsziakutatással kapcsolatos eredményt közölt. A New Yorkban megkezdett munkát folytatta Szegeden?

– Amikor az ember a szárnyait bontogatja, kellenek a kapaszkodók. Későbbi életében a tapasztalatok birtokában már egyre nagyobb bátorsággal vállalja az ugrásokat. Nekem ilyen kapaszkodót jelentett az epilepsziakutatás, ez adta számomra a biztonságot. Orvosként egyébként is nagyon fontosnak tartom, hogy olyan témával foglalkozzak, amivel a betegeken segíthetek – ráadásul az ilyen témákra pályázati forrást is könnyebb találni, hiszen ebben az esetben egyértelmű a társadalmi hasznosság.

Egy alkalommal azt nyilatkozta, hogy a „hazaköltözés nem döntés kérdése, hanem kötelesség volt”. A Lendület által biztosított feltételeknek köszönhetően Magyarországon nem kellett kompromisszumokat kötnie: reális cél a világ egyik vezető idegtudományi kutatócsoportjának létrehozása. Hol tart jelenleg?

– Negyedik éve kutatok a Lendület program keretei között, már látszanak az itthoni munkán alapuló eredmények. Azt nem mondom, mert sohasem mondanám, hogy elégedett vagyok a teljesítményemmel, de ha az itthoni viszonyokat nézzük, a legjobbak nívóján teljesítünk. A világ legjobb idegtudományi lapjaiban publikálhatunk annak köszönhetően, hogy olyan kutatókkal dolgozhatok együtt, akik a világon bárhol megállnák a helyüket. Akik elmennek, azok helyére könnyen találunk újakat. Eredményeink alapján van remény arra, hogy az eddigiekhez hasonló forrásokat ismét el tudok nyerni.

2013-ban az egyetlen vidéki és a legfiatalabb kutató volt a Lendület program tizennégy nyertese között. Érezte bármikor hátrányát a vidékiségnek?

– Egyetlen téren igen. Szegedre sokkal kevesebb vendég jut el, mint a fővárosba. Nehezen veszek rá egy világszerte ismert kollégát, hogy a Tisza-partján adjon elő. Hiába van erre keretem, évente egy-két ember vállalkozik ilyen útra. Ha ettől eltekintek, nem panaszkodom. Imádok vidéken élni, imádom Szegedet, szeretem, hogy kertvárosi otthonom hangulatában Péterire hasonlít. Ha ahhoz van kedvem, kimegyek a kertbe és nyesegetem a három szőlőtőkémet, vagy éppen összeszedem a diót. Engem az ilyenek töltenek fel.

Mivel tudja Szegedre csábítani külföldi kollégáit?

– Azért jönnek ide, mert olyan módszertannal ismerkedhetnek meg, amit a világon máshol nemigen tudnának megtanulni. Ha valakit az idegsejthálózatok működése érdekel, akkor itt egyedülálló eszközpark áll a rendelkezésére. Nálunk egyszerre több száz idegsejtet lehet vizsgálni, ami a laikusnak biztosan nem jelent érdemi különbséget, de higgye el, hogy nagyon nagy a különbség az egy-két tucat és a sok száz neuron működésének vizsgálata között.

Munkájának „mellékterméke” egy Ön által fejlesztett műszer, amely a nevéhez kötődő új tudományos eljárást szolgálja. Erre építve hozta létre saját cégét, amely az agyi aktivitás mérésére alkalmas, az eddigieknél sokkal nagyobb felbontásra képes eljárásokat szolgáló műszert készít és forgalmaz. Mire alkalmas a Berényi-féle műszer?

– A sok száz idegsejt vizsgálatához egy technikai jellegű problémát kellett megoldani. A sejt aktivitásának mérésénél egy pici elektródát kell eljuttatni a sejt közvetlen közelébe: ez az elektróda csak azt az egy sejtet látja. Minél több idegsejtet akarunk vizsgálni, annál több elektróda és jelelvezető kábel kell. Húszig még működőképes ez a megoldás, de e fölött olyan mennyiségű kábel kell, ami nagyobb magánál az állatnál (például a nálunk alkalmazott patkánynál), és így nehezen képzelhető el a szabad mozgás. Erre a problémára egy hatékony módszert, a jeleket tömörítő módszert kell alkalmazni. A munkát az amerikai Howard Hughues Medical Institute csapata kezdte el, de végül én fejeztem be.
Az amerikaiak pedig örömmel járultak hozzá, hogy ezt az eszközt a világon elterjesszük. Nem találtam fel a spanyolviaszt, csupán a műholdas telekommunikációban már ötven éve használt eljárást – ezt időosztásos multiplexelésnek hívják – ültettük át az idegtudományi kutatásba. Megláttam a lehetőséget, forrasztó­pákát vettem a kezembe, és elkészítettem a megfelelő eszközt. Ami nem volt olyan egyszerű, hiszen megfelelő elektródát is ki kellett fejleszteni, illetve szoftverre is szükség volt. Minden problémát megoldottunk. Ez a technológia a laborunk egyik különlegessége.

2013-ban sikerrel szerepelt a Lendület pályázaton, Junior Prima elismerést is kapott, s ha nem lenne elég, az Európai Kutatási Tanács (ERC) Starting Grant elnevezésű pályázatán is nyert. Van ennél feljebb?

– Szeretném, ha minden év ilyen lenne, mert akkor tisztábban lát-nám az előttem álló éveket. Nemcsak miattam, hanem a munkatársaim miatt is fontos lenne a kiszámíthatóbb jövő. A Lendület program sikere azt jelenti, hogy a hazai pályán a támogatásra méltók közé tartozom. A Junior Prima szintén hazai elismerés. Az európai pályázati forrás azonban azt üzeni, hogy kontinentális léptékben is jelentünk valamit. Olyan emberek ítélték oda az utóbbi támogatást, akiket névről sem ismerek. Nem lebecsülve a hazai eredményeket, én az utóbbira vagyok a legbüszkébb.

A pénzeső láttán nem irigyelték a kollégái? Hiszen Magyarországon élünk…

– Tudni kell kezelni ezt a helyzetet. Nekem és a közvetlen környezetemnek is.

2016 decemberében az idegtudományi méréseknél alkalmazható multiplexelt erősítőrendszer és a mikroelektródák fejlesztése terén elért eredményeiért Gábor Dénes-díjat vehetett át. Kapott már orvos ilyen elismerést?

– Nagyon kevesen. Ezzel a díjjal a szemléletet díjazták, az itt folyó munka irányát emelték ki. Az itteni fejlesztések a későbbi terápiákat is megalapozhatják, találmányokhoz vezethetnek. Ezen dolgozunk.

Érezte már úgy, hogy sikerült egy újabb darabkáját a helyére tenni a nagy kirakós játéknak?

– Egy kutató élete nagyrészt csalódásokból áll. Mindennap úgy jön be, hogy hátha éppen ma… Majd a nap végén úgy megy haza, hogy egész nap robotolt, de nemhogy áttörést, de apró újdonságot sem fedezett fel. Néha adódnak fantasztikus pillanatok, amikor rájön valamire, amiért ezt az egészet érdemes csinálni. Nagyon fontos a megfigyelt jelenségek leírása, mert mások ezekből építkezni tudnak, új tudást szintetizálhatnak. Az igazi heuréka érzés mégis az, amikor valami olyasmire jövünk rá, ami nem pusztán megfigyelés, hanem megértése annak, hogy mi van egy jelenség hátterében. Ha sikerül ezt az elméletet igazolni, az fantasztikus érzés, mert azt jelenti, hogy olyan gondolat pattant ki a fejemből, ami a természet működésére ad magyarázatot. Egy ilyen felfedezésünkről számoltunk be a Neuron című szaklapban. Könnyen ingerelhető sejtcsoportokat kerestünk az agyban, abban a reményben, hogy ezek lehetnek bizonyos epilepsziás rohamok kiindulópontjai. Ekkor figyeltünk fel az agyban egy jól körülhatárolt területre, ami a tanulásban játszhat fontos szerepet. Az ott található idegsejtek ugyanis olyan hálózati aktivitásokat indítanak el, amelyek ahhoz kellenek, hogy az aznap megszerzett információk az alvás során áttöltődjenek a hosszú távú memóriába. Ez az eredmény számos célzott kísérletet tesz lehetővé. Elképzelhető, hogy ennek az Alzheimer-kór megértésében is jelentősége lehet. A közeljövő egyik fő feladata ezeknek a sejteknek a vizsgálata lesz, amire korábban nem gondoltunk.

Mi lesz, ha lejárnak a pályázati támogatások?

– A mi pályánkon ötévente megmérettetik az ember, és ha nem teljesít, nem kap anyagi támogatást. Elsődleges cél egy újabb ERC pályázat elnyerése, ami az elsőhöz hasonlóan borzasztó nehéz lesz, nagyon jó projektterv kell hozzá. Olyan ötletfelvetés, amire a döntéshozók azt mondják, hogy igen, az Európai Uniónak ezt anyagilag támogatnia kell. A tervek között szerepel egy újabb Lendület pályázat, illetve akadémiai támogatott kutatócsoport alapítása is elképzelhető. A finanszírozóknak meg kell érteniük, hogy az ilyen minőségű munkához pénz kell. Olyan feltételek kellenek, hogy a hozzám hasonlóan teljesítő kutatócsoportok működését ne veszélyeztesse forráshiány. Ha szétszalad a ménes, nagyon nehéz újra egybeterelni a társaságot. Az egyik fiatal kollégám orvos és lézerfizikus végzettséggel kutat mellettem. Ha nálam nem látja biztosítottnak a jövőjét, másutt könnyen el tud helyezkedni.

Berényi Antal 1981-ben született Kecskeméten. A Szegedi Tudományegyetem Általános Orvostudományi Karán 2006-ban diplomázott, ugyanitt 2009-ben PhD-fokozatot szerzett. 2009-ben a Szegedi Tudományegyetem Gazdaságtudományi Karán orvos-közgazdász diplomát vehetett át. 2013-ban sikerrel szerepelt a Lendület pályázaton, Junior Prima elismerésben is részesült, s nyert az Európai Kutatási Tanács Starting Grant pályázatán.
Azt hinné az ember, hogy ennyi forrás birtokában nincsenek gondjai, most pedig azt érzem, hogy igen nehezen éli meg ezt a bizonytalanságot.

– Valóban így van. Most született a kislányunk, ilyenkor az ember átértékeli a saját felelősségének mértékét. Nemcsak én vagyok, hanem egy apró jövevény, akinek a jövőjéről is nekem, illetve a feleségemnek kell gondoskodnia.

Kezdő apaként, gondolom, adott, hogy mivel tölti a kutatáson túli idejét…

– Reggel hét órakor kelek, ennek köszönhetően a gyerek ébredése előtt van egy órám az éjszaka jött e-mailek elintézésére. A következő óra Annáé, illetve a kettőnké. Majd indul a kutatás, este 10-11-ig ez tölti ki az életem. A feleségem szintén agykutató, együtt dolgoztunk a csoportban, neki nem kell magyarázni, hogy miért megyek este későn haza.

Tudja hozni a Buzsáki-laborban elvárt tempót?

– Két okból sem. Kikerültem abból a folyamatosan inspiráló közegből, de az igazi változást az jelenti, hogy míg ott egyszerű kutató voltam, itt kutatócsoportot vezetek, ami azt jelenti, hogy az időm felét menedzselési és adminisztrációs feladatok viszik el. A laborban fiatalok dolgoznak, akik – tapasztalatlanságuk miatt – ki tudja, hány felfedezés mellett mennek el. De erre nincs megoldás egyelőre. Egyébként nem lehetek elégedetlen az eredményeim láttán, miközben azt is tudom, hogy világviszonylatban nem kirívó a teljesítményem – de legalább erre törekszem. Nem bántam meg, hogy praktizáló orvos helyett kutató lettem, mert ez a pálya segített hozzá a világ jobb megértéséhez, megismeréséhez.

Ha New Yorkba nem is, elképzelhető, hogy visszatér Péteribe?

– Az ember álmai sokszor nem találkoznak a racionális énje döntéseivel. Nekem most Szeged az élhető terep. New Yorkot egyébként ki nem állhattam. Naponta három órát ingáztam, hogy élhető környezetben pihenjem ki magam.

Kit ajánl következő beszélgetőpartnernek?

Vicsek Tamás fizikust, aki tudja, hogyan kell tudományos közleményt írni, hiszen többszörös Nature-szerző.•

 
2017. október – Közlekedésfejlesztési különszám

2017. október – Közlekedésfejlesztési különszám

Archívum
 2011  2012  2013  2014  2015  2016  2017

Innotéka