2015. augusztus–szeptember: jegyzet, portré, tudomány, atomenergia, innováció, disszemináció, vízgazdálkodás, zöldkörnyezet, megújuló energia, egyetem, it
2015. augusztus 18.

Szerző:
Szegedi Imre

Fotó:
Reviczky Zsolt

Az előítélet tudáscsomag-differenciára épül

„A mai napig érdekel, hogy a fizikai entitásokból hogyan jönnek létre, miként születnek nem fizikai entitások, például gondolatok. Itt annyi feltárandó dolog, megválaszolásra váró kérdés van, ami számomra a lehetőségek széles tárházát jelenti” – vázolta kutatói ars poeticáját Király Ildikó pszichológus, akit előző nyilatkozónk, Pléh Csaba ajánlott figyelmünkbe. Király Ildikó fut, két gyermeket és növényeket nevel. Utóbbiakat nem teljes sikerrel.


Pléh Csaba az elmúlt négy évtizedben – saját bevallása szerint – huszonötezer egyetemistának tartott előadást. Ezek egyike ön volt. De mit jelent Önnek egykori tanára?

– Három ember játszott meghatározó szerepet a pályám kezdetén. Az egyik Pléh Csaba, akivel az egyetem első évében, pszichológia­történet-órán találkoztam. Olyan sokan voltunk, hogy néhányan nem fértek a terembe, de én igyekeztem ott lenni. Elbűvölő előadó, aki előadása utolsó pillanatáig elvarázsolta hallgatóit, akiknek akkor még fogalmuk sem volt arról, hogy a pszichológia szak, a szakma mit is jelent. Éreztünk valami affinitást, hiszen nem véletlenül jelentkeztünk erre a pályára, az átlagnál kissé jobban érdekeltek bennünket az emberek. Pontosabban, mindenkit érdekelnek az emberek, de akik kicsit másként akarják nézni társaikat, azok jelentkeznek pszichológusnak. Pléh Csaba annak is tudott újat mondani, akinek nem volt háttérismerete, és annak is, aki már viszonylag felkészülten ült be az előadóba. Már az egyetemen elhatároztam, hogy számomra nem a klinikum jelenti a jövőt, hanem az alapkutatás. Így fordulhatott elő, hogy az egyetemen tudományos diákkörös voltam, nem véletlenül azon a területen, amelyet ő is tanított.

Két másik meghatározó mentorom Kónya Anikó és Gergely György. Kónya Anikó a laboratóriumok helyett a hétköznapi helyzetek vizsgálatának fontosságára hívta fel a figyelmemet. Gergely György pedig azt mutatta meg, hogy miként lehet csecsemők segítségével érdemi vizsgálatokat végezni. Amit Pléh Csabától és Kónya Anikótól megtanultam – hogyan vizsgáljunk felnőtteket –, Gergely György segítségével csecsemőkön, kisgyerekeken kezdtem alkalmazni. Így alakult ki az én szakmai érdeklődésem.

De hogyan lett az egri Gárdonyi Géza Gimnáziumban érettségizett diákból pszichológus?

– A családi indíttatás nem ebbe az irányba terelt volna, hiszen a szüleim mérnökök. Éppen az ő hatásukra jelentkeztem a Budapesti Műszaki Egyetem Építőmérnöki Karára, ahol egy évet elvégeztem, de közben rájöttem, hogy nem ott van a helyem. Anyukámtól utólag sokszor hallottam, hogy már kisgyerekként különös kijelentéseket tettem. Az egyik ilyen volt, hogy Afrikában szerettem volna matematikát kutatni. Azt nem tudtam, hogy miért akarok Afrikában kutató lenni, de azzal tisztában voltam, hogy érdekelnek bizonyos folyamatok. Kiskoromtól jártam a Kis Matematikusok Baráti Körébe, gimnazistaként is matematikafakultációra jártam, de maga a matematika akkor már nem érdekelt. Nem a feladat megoldása izgatott, hanem az, hogy hogyan jön ki az eredmény, hogyan jutok el oda? Nem tudtam, hogy ez maga a pszicho­ló­gia. Azt ellenben sejtettem, hogy ezt a folyamatot többféleképpen lehet elemezni, amit meg a kultúra befolyásol. Akkor pedig miért ne elemezhetném az afrikaiak matematikáját? Mivel nem tudtam, hogy mi akarok lenni, de a szüleim példája azt mutatta, hogy a mérnöki hivatás izgalmas, én is mérnöknek jelentkeztem. A pályáról azonban gyorsan kiderült, hogy nem az én utam. A gimnáziumi tanáraim az orvosi pályát is elképzelhetőnek tartották, egyedül én tudtam, hogy az sem nekem való. A pszichológiáról ellenben azt gondoltam, hogy megfelelő választás lehet. Erre a felismerésre a második felvételimre előkészítő könyvek áttanulmányozása után jutottam. Rájöttem, hogy ez a pálya nem csupán arról szól, hogy beszélgetek az emberekkel, hanem e mögött egy mélyebb struktúra áll. Jelentkeztem, felvettek, de az első évet a Műegyetemen becsülettel teljesítettem.

Azt kapta a pszichológia szakon, amit várt?

– Nem egészen. Nem éreztem elegendőnek a kapott terhelést, az átadott tudásmennyiséget. Túl nagy volt a szabadság, mindenki annyit tett bele, amennyit akart. A Műegyetemen erős külső korlátot jelentettek a zárthelyi dolgozatok, a folyamatos beszámolók. Az ELTE-n nem volt ilyen jellegű folyamatos számonkérés. Aki nem tanult sokat, az is elvolt. Ugyanakkor nagyon tetszett a pszichológia sokszínűsége, hogy mint tudomány napjainkban is óriási vitákat vált ki. A pszichológia az emberben univerzálisan jelen levő, jól leírható folyamatokat keresi. Az antropológia ellenben arra keresi a választ, hogy milyen értelmezési keretek állnak rendelkezésre a különböző kultúrákban, melyek meghatározzák és sokszínűvé teszik a jelentéseket. Az egyéni különbségek léteznek kulturális hatások nélkül is, a kultúra a közösségek sokszínűségét teszi lehetővé. Ez legalább annyira érdekelt, mint az univerzalitás, ezért jelentkeztem kulturális antropológia szakra. Boglár Lajos és Niedermüller Péter teremtett e témában inspiráló szellemi környezetet. Tőlük tanultam meg az erős toleranciát, a toleranciában való hitet.

A sokszínűségen belül miért éppen a kognitív pszichológiánál kötött ki?

– Mert erre a területre voltam a leginkább kíváncsi. A mai napig érdekel, hogy a fizikai entitásokból hogyan jönnek létre, miként születnek nem fizikai entitások, például gondolatok. Itt rengeteg feltárandó dolog, megválaszolásra váró kérdés van, ami számomra a lehetőségek széles tárházát jelenti. Motivál a problémakör, és számomra ez a legfontosabb. Eldöntöttem, hogy addig foglalkozom ezzel a területtel, amíg mindennap úgy kelek fel, hogy érdekes kérdésekre kereshetek válaszokat. Előfordulnak hullámvölgyek és hullámhegyek, de az átlag messze a pozitív tartományban van. A kognitív pszichológiában az a szép, hogy vannak olyan területek, amelyekről azt érezzük, hogy már mindent tudunk – ilyen például a hosszú távú és rövid távú emlékezet –, ugyanakkor új kérdések felvetésekor új helyzet állhat elő. Nagyon fontosak a válaszok, de más tudományokhoz – akár a matematikához is – hasonlóan, azok lesznek jó kutatók ezen a téren, akik nem a válaszokat keresik, hanem olyan kérdéseket, amelyekre még nincsenek válaszok.

Mondjon két kérdést, amelyek napjainkban foglalkoztatják!

– Az egyik, hogy miért van ilyen sok elő­ítélet bennünk? A csecsemőkutatás során végzett néhány kísérlet eredményeként arra a következtetésre jutottunk, hogy ennek létezik kognitív, azaz ismereti alapja. Valószínűleg a modern kori evolúció eredményeként túl sok információ ömlik ránk, amit fel kell dolgoznunk. A feldolgozáshoz a csecsemőknek segítségre van szükségük, egy jól strukturált keretrendszerre, amihez lehorgonyozható a rájuk záporozó tömérdek adat. A modern elméletek egyike szerint fel vagyunk vértezve azokkal a finom szenzorokkal, amelyek segítségével azokat érzékeljük, akiknek hasonló tudáscsomagjuk van, mint amit nekünk meg kell tanulnunk. Ezen túl, ahhoz, hogy megértsük a különbségeket is, tudással kell rendelkeznünk: saját tudáscsomagunkkal összehasonlítva értékeljük mások értékeit. A csecsemő többet tanul attól, aki ugyanazt a nyelvet beszéli, amit ő, és kevesebbet attól, aki más nyelven szól. De ez a tanulás nem kötődik kizárólag a nyelvhez. Ha valaki az én nyelvemet beszéli, akkor azt várom el tőle, hogy hasonló tudáscsomagot is használjon, mint én. Feltevésem szerint az előítélet erre a tudáscsomag-differenciára épül rá. Ezt a feltevést szeretném a következő években körüljárni. Ha ez igaz, akkor megdől az a nézet, hogy az előítélet érzelmi identifikáció. Az, hogy bennünk előítéletek vannak, hogy gyorsan különbséget teszünk saját és más csoportok között, az nem érzelmi alapú, hanem a megismerést szolgáló rendszerünk egyik következménye.

Azt is szeretném kimutatni, hogy első működési formáiban a társas besorolás gyakorlatilag nem tesz „különbséget”. Ilyenkor még nincs előítélet, csak pozitív megközelítés létezik a másikkal szemben. Ha ez igaz, akkor ebből az is következik, hogy a gyermekeket a szocializáció során rontjuk el. A mások negatív értékelése nem eredendő, hanem a tanulási folyamat részeként, eredményeként aggatjuk rájuk előítéleteinket. A szakirodalom eddig azt írta, hogy ez egy affektív, érzelmek által irányított folyamat. A saját identitásom, jó létem miatt alacsonyítom le a másikat. Ez nincs szükségszerűen így. Ez egy tanulási folyamat eredménye. Röviden: a társas kategorizáció annyit jelent, hogy „az én nyelvem, az én tudáscsomagom más, mint másoké”. Azt, hogy „jobb” is másokénál, tanítjuk gyerekeinknek.

A másik vizsgálatsorozat pedig azt kutatja, hogy milyen pszichológiai mechanizmusok segítik azt, hogy nagyon gyorsan képet alkossunk a másik fejében lévő tudáscsomagról. Hasonlít, nem hasonlít? A másik perspektívájának jelentéstartalmával a gyermekek is tisztában vannak – azt a kilencévesek is tudják, hogy ami nekik hatos szám, az a velük szemben ülőknek kilencesnek látszik. Tehát a másiknak mást jelent. Ezzel kapcsolatban azt kezdtem el vizsgálni, hogy a gyors letapogató mechanizmusok miként tudják módosítani a rendelkezésre álló információs csomagjainkat. Mikortól vesszük figyelembe, hogy a másik mit tud rólunk. Mikortól frissítem a másikkal kapcsolatos elképzeléseimet? Két tudáscsomag egymással való kapcsolata azért fontos, mert így érti meg az ember a diverzitást. Ez a tulajdonságunk négyéves kor körül alakul ki, de ezt a feltevést vizsgálatokkal kell igazolni.

Jelenlegi élete két egyetemhez kötődik. Az ELTE-hez, ahol tanszékvezető és a Közép-európai Egyetemhez (CEU), ahol kutatásai egy részét folytatja. Melyik az igazi?

– Tulajdonképpen nagyon szerencsés helyzetben vagyok, hiszen az előbb említett kutatásoknak köszönhetően kaptam egy – nincs jó magyar fordítása, ezért mondom angolul – Institute for Advanced Studies ösztöndíjat. Ennek révén egy kis létszámú, független központba kerültem a Közép-európai Egyetemen, ahol használhatjuk a CEU teljes infrastruktúráját és kapcsolati hálóját. Jóval kevesebb órát kellett tartanom az egyetemen, és az adminisztrációs terheim is csökkentek. Ugyanakkor a szakdolgozóimat és a PhD-hallgatóimat ebben az évben sem tehettem félre, velük a korábbi intenzitással dolgoztam együtt. Egy napot az ELTE-n töltöttem, négyet a CEU-n. Az ösztöndíj most a nyáron letelt, ezért újra az ELTE-re koncentrálok.

Arra az egyetemre, amelynek 2008-ban – a Kognitív Pszichológia Tanszék élén – a legfiatalabb tanszékvezetője volt. Honnan a lendület?

– Az egyik magyarázat az, hogy megfelelő időben voltam a megfelelő helyen. A PhD-fokozatot öt évvel a pszichológia szak elvégzése után szereztem meg, újabb hat évre rá habilitáltam. Ez utóbbi (egyébként porosz hagyaték) azt a fokozatot jelenti, hogy a címre pályázó a tudományos életben ér el eredményeket, s emellett bizonyítja, hogy a felsőoktatásban is eredményes munkát végez. A következő lépés az Akadémia Doktora tudományos címet megcélzó pályázat megírása. Készülök rá, ám ehhez még nem érzek elég motivációt. Én ezzel kapcsolatban azt vallom, hogy az ember akkor pályázzon erre a címre, amikor egy lezárt, kerek életművel tud előállni. Én még nem tudom, hogy mivé forr ki a munkásságom. Ugyanakkor erős a presszió, mert az egyetemen is óriási a nyomás, hogy minél több ilyen címmel rendelkező szakembert tudjon az oktatói között. Ezt a pályázatot már nem a nyugdíj előtt kell benyújtani, hanem minél fiatalabb korban.

Egyébként nem akartam tanszékvezető lenni, kaptam ezt a posztot. Az MTA Pszichológiai Kutatóintézetében dolgozva merült fel lehetőségként, hogy állandó státuszban, egyetemi docensként dolgozhatnék az ELTE-n. A státusz mellett két szempont támogatta a váltást. Az egyik, hogy szerettem oktatni, a másik, hogy az addiginál is önállóbban akartam dolgozni. A nemzetközi hírű csecsemőkutató, Gergely György mellett kutattam, de eljött az a pont, amikor a magam és a külvilág számára is meg kellett mutatnom, hogy egyedül is megállom a helyem. Ez pedig akkor derül ki, ha nem együtt dolgozunk. Amikor átjöttem, nagyon hamar világossá vált, hogy nemcsak docensként számolnak velem, hanem a tanszékvezetői feladatok is rám várnak. Elvállaltam, de az csak később derült ki, hogy ez a poszt nagyon sok adminisztrációs munkával jár. Jelentős kihívásként akkor indult a bolognai mesterképzés, melyet a mi szakunkon nekünk kellett végigvinnünk.

A tanszékvezetéssel kapcsolatos nézeteim talán eltérnek másokétól, itt számíthat a korom. Azt vallom, hogy egy öt-hat fős tanszék akkor működik jól, ha nem én diktálok, hanem közös érdek alapján születnek a döntések. Én vállalom a felelősséget ezekért a döntésekért, de ne egyedül én hozzam meg azokat. Néhány évnyi tapasztalatom már van ebben, és azt látom, hogy ha a munkatársaim úgy érzik, az ő döntésük is egy elhatározás, akkor amellett kiállnak. Ugyanakkor az egyetem számos esetben nem ad elég időt az ilyen döntésekre, illetve az intézmény maga rugalmatlan. Hiába javasolunk jót és kedveset, a kar nem minden esetben áll mellénk, vagy tud érdemben tenni. Nem mindig tudom az általam ideálisnak tartott elveket maximálisan használni, és ezek a helyzetek okoznak némi problémát.

Megbánta, hogy elvállalta ezt a posztot?

– Nem, mert nem volt más lehetőségem. Büszke vagyok arra, hogy működőképes rendszert hoztunk létre, a kognitív pszichológiai mesterképzés kicsi ugyan – tíz-tizenkét hallgató jár hozzánk –, de versenyképes. Ez azt jelenti, hogy a PhD-képzésre könnyedén bekerülnek egyetemistáink, és azt is jelenti, hogy Európában elfogadott diplomát adunk ki.

Király Ildikó 1973-ban született Egerben. 1991-ben érettségizett az egri Gárdonyi Géza Gimnáziumban. Az ELTE-n 1997-ben pszichológia, 2000-ben kulturális antropológia szakon diplomázott. 2002-ben az ELTE-n szerzett PhD-fokozatot, 2008-ban ugyanitt habilitált. Az ELTE Kognitív Pszichológia Tanszéket 2008 óta vezeti. Kisgyermekek eseményemlékezetének fejlődése: Utánzás és emlékezet címmel 2002-ben jelent meg könyve. A Magyar Pszichológiai Társaság és a Magyar Kulturális Antropológiai Társaság tagja.
Június végén részese volt a Séta a szülés-születés minőségéért elnevezésű rendezvénynek. Miért tartotta fontosnak, hogy bekapcsolódjon ebbe az eseménybe?

– Kétgyermekes anyaként rendkívül fontosnak tartom, hogy részt vehetek a gyermekeim életében. Az, hogy ez az élmény nekem megadatott, hogy ők vannak, és emellett a munkámat is végezhetem, nekem nagyon sokat jelent. Másnak lehet, hogy nem ilyen fontos, nekem az. Az én olvasatomban ez a séta azt üzente, hogy a társadalom elfogadja, hogy azok a nők, akik szülnek, ugyanolyan érdemi szakmai munkát végeznek, mint akik nem vállalnak gyermeket. Támogatni kell azokat, akik erre vállalkoznak, hogy még több nő vállalja az anyaságot. Támogatni kell, hogy aki szeretné, otthon maradhasson a gyermekével, de ha úgy látja jónak, akkor bölcsődébe adja és dolgozzon.

Ön hogyan oldotta meg, hogy a szakmában is öles léptekkel haladjon, egyúttal anyaként is jelen lehessen a gyermekei életében?

– Lehet, hogy a kívülállónak látványos a pályám, bennem azonban időnként felmerül, hogy valóban mindent megtettem-e? Tetszik, nem tetszik, a gyermekvállalás hátrányt jelent a szakmai pályán. Viszonylag gyorsan munkába álltam, de a szülés és a gyermekekkel otthon töltött hónapok miatt átmenetileg kiestem a munkából, s csak a munkaidő egy részében dolgoztam. Az egyetem és az Akadémia tolerálja ezt a helyzetet, ám a gyermekes nők mindenképpen hátrányban vannak. Nagyon sok segítséget kaptam az Egerben élő édesanyámtól, aki, ha betegek voltak a gyerekek, mindig segített, mint ahogy támogatott a külföldi konferenciák idején is. Ugyanúgy részt vesz a házi munkában a társadalomtörténész férjem is, de azért bizonyos helyzetekben kell a tapasztalt nő. Nem tagadom, a szakma és a család együtt komoly kihívást jelent.

Külön válik Önnél az anya és a pszichológus?

– Otthon abszolút hétköznapi anya vagyok a mindennapi helyzetek lereagálásában. Pszichológussá legfeljebb akkor válok, amikor utólag értékelek bizonyos helyzeteket. Tizenegy éves kislányom jóval érettebb a korosztályánál, vele kapcsolatban szokták mondani, hogy nála kitapintható az édesanyja foglalkozása. Megérzi, hogy történni fog valami. Kisfiam boldog, mindig vidám gyerekkorát éli.

A gyermekeit bizonnyal elbűvöli, de el tudja-e a varázsolni a hallgatóit?

– Nem hiszem, hogy valaha is olyan karizmatikus oktató lehetek, mint amilyen például Pléh Csaba. Néhány tanítványomra nagyon büszke vagyok, ennyi elég. Nekem a szemtől szembe diskurzus az erősségem, az újszerű gondolkodás igényének elültetése.

Június végén derült ki, hogy megszűnhet a kulturális antropológusképzés hazánkban. Remélve, hogy nem következik be, de ha mégis megtörténne, milyen következménye lenne egy ilyen döntésnek?

– A kulturális antropológia oktatásában nem veszek részt, tehát személyesen nem vagyok érintett, de – mint végzett kulturális antropológus – óriási hibának tartanám ezt a lépést. A toleranciát, a másként nézést az emberekre, a teljes elfogadás szakmai megalapozását adta ez a szak. Nem szűken vett kulturális antropológusokat képeztek az intézmények, hanem érzékeny embereket, akik szociális munkásként, nonprofit szervezetek munkatársaiként, szervezőként, személyzeti tanácsadóként megállták a helyüket. Piacképes tudást kaptak az itt végzett magasan képzett értelmiségiek.

Mit jelent az Ön számára a babalabor.hu?

– Az egyetemi tanszékünkön működő viselkedéskutató labor egyik terméke ez a honlap. A csecsemőkutatásoknál alapvető jelentőségű a viselkedés elemzése, amihez műszerek kellenek. Az egyetemi labor már 2008-ban létrejött, igaz, minimális felszereléssel. Először 2010-ben kaptunk egy TÁMOP-forrást, amiből egy EEG-labort hoztunk létre. 2012 tavaszán pedig EU-s pályázatból egy Tobii szemmozgást követő eszközt szereztünk be. A jól felszerelt laborban folyó kutatások célja a tanulás és a megismerő folyamatok idegrendszeri korrelátumainak felkutatása, a tanulás és tudásátadás kutatása, a tipikus fejlődési utak és specifikus zavarok viselkedéses, neuropszichológiai és pszichofiziológiai korrelátumainak feltárása, valamint az eredmények átültetése a gyakorlatba, az alkalmazott területek számára. A babalabor.hu honlap elsősorban a szülőknek szól. A csecsemő­kutatás legfontosabb eleme, hogy legyenek csecsemők, akiket vizsgálhatunk. A honlapon keresztül informáljuk az érdeklődő szülőket az itteni munkáról. A labor hatékonyan működik, két friss publikációnk a Tobii berendezés felhasználásával született.

Ha már publikációk: pályája közepén jár, talán nem korai azt kérdezni, hogy mit tart legfontosabb szakmai eredményének?

– A nagyközönség számára talán a Kisgyermekek eseményemlékezetének fejlődése: Utánzás és emlékezet címmel megjelent könyvem lehet ismerős. A szakma bizonnyal a többször idézett cikkeimet tartja számon, én azonban egy olyan, két évvel ezelőtt született tanulmányomat szeretném kiemelni, amelyikre eddig alig érkezett hivatkozás. 2013-ban tanítványommal, Kampis Dorkával arról írtunk, hogy már csecsemőkorban is megragadható az a képesség, hogy felismerje, mit tud, mire figyel a másik. A cikkünkben azt vetettük fel, hogy ha ez a képesség adott, akkor mégis mi fejlődik, mi változik az évek folyamán? Egy agyon­kutatott területen másként közelítettünk meg egy problémát.

Az újszerű megközelítésre másik példa a csecsemőszínházi mozgalom, amelyben 2007 óta vesz részt. Mit ad ez az Ön számára olyannyira fontos korosztálynak?

Novák János zenész, a Kolibri Színház igazgatójának kezdeményezésére született ez a különös kulturális élmény, amit az motivált, hogy a legfiatalabb korosztályt is megismertessük a színházzal, a csecsemők számára is elérhető műfaj legyen a színház. Anyaként, pszichológusként vontak be a programba. Tanácsokat adtam, hogy miként lehet a színházi eszköztárat a csecsemők számára érthetővé formálni. Nagyon jól működnek a piciknek készülő darabok, amelyeket a felnőttek is élvezettel néznek. Rövidebb darabokkal, nem csorbítva az esztétikai élményt, a művészi közlést, nagyon jó előadások születtek. A lényeg az volt, hogy ne tanítani akarjuk a gyermekeket, hanem szórakoztatni.

És mit tesz, amikor kizárja magából a pszichológust?

– Festeni szerettem volna, de gyorsan kiderült, hogy ezen a téren tehetségtelen vagyok. A fotózás is érdekelt, de túlzottan időigényes műfaj, ezért nem fér az életembe. Ezek helyett futok, vagy a növényeimmel foglalkozom. Utóbbi vállalkozásomra nem mondom, hogy túlzottan sikeres, mert a növények nehezen élik túl az utazásaimat. Olyan növényeket sajnos még nem nemesítettek, amelyek időről időre öntözik, és egyéb módon ellátják magukat. Megkérhetném erre a szomszédokat, de akkor azok már nem az én növényeim lennének. A lényeg, hogy élnek.

A szokásos utolsó kérdés: kit ajánl következő interjúalanyunknak?

Miklósi Ádámot, az ELTE Etológia Tanszékének vezetőjét.•

 
Innotéka