2015. november: jegyzet, portré, tudomány, biotechnológia, it, egyetem, innováció, kiállítás/konferencia, megújuló energia, zöldkörnyezet, energiagazdálkodás
2015. november 4.

Szerző:
Szegedi Imre

Fotó:
Reviczky Zsolt

Hálózatban gondolkodik

„A legújabb algoritmusok közelítenek a humán intelligenciához, van, ahol már le is hagyták. Szorzásban, osztásban már régóta nem versenyzünk a számítógépekkel” – nyilatkozta magazinunknak Lőrincz András, az ELTE tudományos főmunkatársa, akit Miklósi Ádám ajánlott figyelmünkbe. Az egyetemi oktató szerint nem az a jó, ha a kutató sokat dolgozik, hanem az, ha jól szórakozik. Könnyen megy, ha a munka egyben szórakozás is.


Felmenői között nagy valószínűséggel nem lehetett informatikus, számítástechnikus, hiszen születése évében, 1950-ben, Magyarországon ez a terület lényegében ismeretlen volt. Hogyan fertőződött meg?

– A családi háttér valóban a mérnöki pályát valószínűsítette, de a szüleim nem írtak elő semmit, rám hagyták, hogy mi akarok lenni. Édesanyám is csak akkor neheztelt, ha az ötösök közé néhanap más jegy is becsúszott. A szabadság logikus következménye az útkeresés volt. Hatévesen arról álmodoztam, hogy egyszer én is a kukásautó végén álló, kukákat ürítő ember lehetek. Az általános iskola vége felé a régészet érdekelt. Ezt a vonzalmat az igen kiváló történelemtanárom, Máté Pál ébresztette bennem – aki a lányomat is tanította a Trefort Ágoston Gimnáziumban –, de nem sokkal később úgy éreztem, hogy minden fontos leletet megtaláltak már, ezért a matematikusi pálya felé vettem az irányt. A Kölcsey Ferenc Gimnázium matematika–fizika szakára jártam, ahol a fizikát nem szerettem. Majd a matematikáról alakult ki az a képzetem, hogy ez a tudományterület is zárt, már itt is mindent kitaláltak. Az addig nem kedvelt fizikában ellenben fejlődési lehetőséget láttam. Az ELTE fizikus szakára jelentkeztem, ahova nem kellett felvételiznem – a középiskolai matematikaversenyeken elért eredményeimnek köszönhetően. A régészet, a matematika és a fizika is mint lehetséges kutatási terület érdekelt. Azaz, korán eldőlt, hogy az én világom a tudomány. Azóta számos alkalommal kiderült, hogy a régészet és a matematika is tartogat meglepetéseket. A fizika is dinamikusan fejlődik, de az igazi robbanás az informatikában zajlott le.

Fizikusi diplomával a zsebében az MTA Izotópkutató Intézetébe került. Hogyan indult a pályája?

– Elméleti és kísérleti munkák egyaránt megtaláltak, több alkalommal is dolgozhattam az Egyesült Államokban. Az Észak-Karolina Egyetemen kilenc hónapot kutattam, majd 1982 és 1984 között a Chicagói Egyetem fizikai-kémia tanszékén – az USA három legjobb intézete közé tartozik – építettem egy nagy lézerrendszert. Hegesztettem, forrasztottam, esztergáltam, mindent megcsináltam, amihez volt eszközöm, hogy mielőbb működjön a rendszer. A lézerrel molekulákat akartunk „táncra” bírni. És itt kerültem csapdába. Ha ki akartam számolni, hogy egy pikoszekundumos lézerimpulzus mit művel egy egyszerű háromatomos molekulával – ilyen a vízmolekula is –, egy számolás az akkori csúcsgépeken hat órán át tartott. És nem lehettem biztos benne, hogy a számolás pontos. Jobb lett volna olyan molekulákkal foglalkoznom, amelyeknek a „tánca” is érdekesebb. Az optimális lézerimpulzust, amellyel a molekulát kívánjuk mozgásra bírni, sok-sok kísérleti eredmény birtokában „keresgélhetjük” is. A hatékony keresési módszerekkel a tanulórendszerek, a mesterséges intelligencia (MI) foglalkozik, ami számítástudomány. Az MI sokáig nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, így első lépésként az emberi agy működési elveinek megismerése tűnt célszerűnek. Elkanyarodtam tehát a neurobiológia felé, miközben a gimnáziumban azt is megfogadtam, hogy biológiával soha az életben nem fogok foglalkozni.

A nyolcvanas években nem kértek öntől szívességet azért, hogy ki­engedték az Egyesült Államokba?

– Több részletben összesen négy évet töltöttem odakint, de tőlem soha senki nem kért semmit. Számomra is meglepő módon simán kiengedtek. Úgy is, hogy nem voltam párttag, pedig 1979-ben erőteljesen javasolták a belépést. Azt mondtam, hogy ez a rendszer nem az én rendszerem. Azt a választ kaptam, hogy belülről sokkal több eredményt lehet elérni, mint a partvonalon kívülről. Úgy gondoltam, hogy ez sem járható út, mert a változtatásokhoz ez az ország önmagában kicsi, nem szabad kísérletezni, nem tudom a változtatás módját, és nem világos a pontos cél sem. Békén hagytak, talán egyet is értettek. Én tehát mehettem, de az akkori barátnőmet nehezen engedték ki. Amerikai rokonok segítségét kértem, amit az érintettek elutasítottak. Végül egy kint dolgozó barátom segített. A kedvesemet behívták a belügyminisztérium megfelelő részlegéhez, kifaggatták a kettőnk kapcsolatáról. Végül kiengedték, bár megtagadta, hogy bármilyen kérést teljesítsen, noha azért szabad külföldi utazásokat ígértek neki.

Hosszú éveket húzott le az akadémiai intézetben és az Egyesült Államokban. Miért váltott, s lett egy magáncég munkatársa?

– Az Izotópkutató akkoriban – a kilencvenes évek közepéről beszélünk – kiválóan megélt az izotópok gyártásából. Az izotópok előállítása mellett mindenki azzal foglalkozott, amivel akart, azzal a kikötéssel, hogy abból tudományos eredmény szülessen. Az én területem akkoriban már a mesterséges intelligencia kutatása volt. Az MTA átszervezése, racionalizálása azonban a kutatási profilok „átfésülésével” járt, ami azt jelentette, hogy ott nem foglalkozhattam tovább ezzel, miközben 1997 táján ez a téma igen felkapott lett, aki kicsit is értett ehhez a területhez, azt elcsábították. Én és a csoportom egy korábbi munkatársam látókörébe kerültünk. Ő is az Izotópkutatóban dolgozott, majd az Egyesült Államokban létrehozott egy céget, s annak leányvállalatát telepítette Budapestre. Az akadémiai racionalizáció kellős közepén azt láttam, hogy vagy megyünk mindannyian, vagy nem tudom egyben tartani a csoportot. Az akkori akadémiai fizetésünk ötszörösét kínálták. Némi gondolkodás után átmentünk a mesterséges intelligencia fejlesztésével foglalkozó vállalkozáshoz. Fél évvel később otthagytam a céget.

Miért?

– Mert az ott elvárt légkör nem volt nekem való. Most már lehet, hogy menne, de akkor nem ment. Azt követelték, hogy minden ember éjjel-nappal dolgozzon, csak a kutatással foglalkozzon, a családjával se törődjön. Minden tervezetten, percről percre ütemezve történjen. Én a barátaimnak tartottam a munkatársaimat, s ebbe a barátságba nekem nem fért bele, hogy folyamatosan utasítgassam, kizsigereljem őket. Felmondtam, s csak ezt követően kerestem állást. A többiek fizetését rögtön megemelték, mert a főnök biztos volt abban, hogy én egy jobb ajánlat miatt hagytam ott őt, és az embereimet is vinném magammal. Erről nem volt szó, egyetemi állást kerestem. 1998-ban kaptam állást az ELTE-n, ahol a fizetések nem lettek volna megfelelőek a számukra.

Hamar megtalálta a helyét, sőt gyorsan céges megbízást is szerzett – a Panasonickal, a Honda Future Technology Researchcsel és az Amerikai Légierő Információs Igazgatóságával a hardver-szoftver szintézis, képfeldolgozás, valamint az ember és számítógép közötti kollaboráció témákban kutattak. Bekopogtatott egy japán középvezető, majd egy amerikai tábornok, hogy mi önökkel szeretnénk dolgozni?

– Nem egészen így történt. A Panasonic egyik munkatársa a Műegyetemmel keresett kapcsolatot, de nem talált. Az egyik gimnáziumi osztálytársam – aki történetesen a cégnél dolgozott – keresett meg e-mailben. A kapcsolat létrejött, ELTE-vezetéssel indult el az ELTE–BME–SZTAKI-kutatás. A tőlük kapott komoly ösztöndíjból – százezer dollárból – elkezdtem felépíteni a csapatot. Az amerikai légierő képviselői a Window on Science program keretében előadást kértek, azt remélve, hogy találnak olyan kutatást, amely számukra is érdekes lehet. Az ELTE-n folyó munka megtetszett nekik. Felvettük a kapcsolatot, hosszú éveken keresztül izgalmas kutatási projekteket finanszíroztak, és mindig pályáztattak minket. Az eredményeket szabadon publikálhattuk. Az lehetett fontos a számukra, hogy hamarabb, már talán a pályázat idején, lehetséges új irányokat ismerhessenek meg.

1998-ban szegeden, a József Attila Tudományegyetemen lézerfizi­kából, 2008-ban az Eötvös Loránd Tudományegyetemen informatikai tudományokból habilitált. Miért duplázott?

– Úgy gondoltam, hogy az ELTE informatikai karának munkatársaként irreleváns a lézerfizikai habilitáció. Itt informatikai ismeretek bizonyítására van szükség. Önként vállaltam ezt a terhet. Nem tudom, mi lett volna a habilitáció nélkül, nekem volt rá szükségem.

Tizenhét éve dolgozik az ELTE-n, a harmadik munkahelyén. Hűséges típus?

– Igen. Ezt bizonyítja, hogy bár kint maradhattam volna, mindig hazajöttem az Egyesült Államokból. 1989-ben is optimistán tértem vissza, miközben tudtam, hogy az ember odakint biztosabb lehet a szakmai fejlődésében, a karrierjében, mint itthon. Pusztán azért, mert olyan a környezet. Ott sokkal könnyebb összegyűjteni a szükséges információkat. Itthon sokat kell azért küzdeni, hogy képben legyen az ember. Nem mindegy, hogy egy egyetemen hetente tart előadást egy Nobel-díjas, vagy elvétve adódik ilyen. Három-négy év különbséget jelent, hogy valaki személyesen van jelen, vagy utólag értesül az eredményekről. Ez nem azt jelenti, hogy itthon semmit sem lehet csinálni. Kiemelkedő tehetségek dolgoznak az ELTE-n, a Műegyetemen, de összességében a hazai élvonalbeli egyetemek nemzetközi összehasonlításban a közepes kategóriába tartoznak. A kvantumrendszerek témájában – élő és intenzív amerikai kapcsolatnak köszönhetően – a világ legjobb intézményeivel működtem együtt. Ugyanezt a kapcsolati hálót a mesterséges intelligencia kutatásában az elmúlt tizenhét évben nem tudtam felépíteni az ELTE-n. Sok igazsága volt a princetoni kollégámnak, amikor arra figyelmeztetett, hogy nem lehet ilyen drasztikusan kutatási témát váltani. A hálózat nagyon fontos. Jó helyen lévő okos emberek erős és összetartó hálózata elegendő arra, hogy egy országot elfoglaljanak. A tudományban a hálózat nemzetközi, a csomópontok nem itthon vannak, egy ilyen hálóba be kell, be lehet kerülni, de ahhoz ki kell menni. Vagy meg kell örökölni a hálót a mentortól, a munkatárstól. Sok munkával sikerült egy új kutatási irányt meghonosítanom az informatikai karon. A fiatalokon látom, hogy sokszor nem értik, miért dolgozom még ilyen intenzitással? Azért, mert ez a téma érdekel, számomra szórakozás, hobbi is. Őket is érdekli, és jók is benne. Ha nem így lenne, akkor nem vinné el őket a Google Zürichbe vagy éppen a Cambridge Egyetem.

Az ELTE 2015-ben alapított nívódíjat a kiemelkedő tehetséggondozás elismerésére. A Pro Ingenio díjat azok az ELTE-s oktatók, kutatók kapják, akik a középiskolások és az egyetemi hallgatók tudományos tevékenységének elősegítéséért végeznek kiemelkedő munkát a tehetséggondozás területén. Az egyik nívódíjas ön lett. Miért kell díjazni a tehetséggondozást, hiszen az az egyetem alapvető feladata?

– Valóban alapfeladat, mint a színésznek a színészet. Van, aki jobb, szerencsésebb. Nekem négy olyan hallgatóm volt, akik nem csupán megnyerték az országos tudományos diákköri versenyt, hanem a nyertesek közül is kiemelkedve Pro Scientia érmet kaptak.
A karon most – tudtommal – csak nekem van ilyen diákom. Az is igaz, hogy több éven keresztül nem volt nyertesünk, hanem második, harmadik helyezéseket értünk el. Most ismét lett egy első helyezett. Ő másodéves BSc hallgató, ami egészen kivételes eset. Vietnami diákról van szó, aki fantasztikusan szorgalmas, háttértudása is kiváló, és messzire fog jutni. A 2000-es évek elején még azt mondták, hogy egy ELTE-s és egy hollandiai egyetem hallgatóját nem szabad összehasonlítani, mert annyival jobbak az itthoniak. Mára változott a helyzet. A mai hallgatók matematikatudása sokkal gyengébb, mint másfél évtizede volt. Lesüllyedtünk a holland „nívótlanságra”.

Ehhez kapcsolódik a következő hír: szeptember végén jelent meg, hogy tragikus eredményekkel zárult a 2012-es PISA-felmérés a magyar diákok digitális szövegértése terén. A vizsgált harmincnégy ország közül a 29., Európán belül pedig az utolsó helyen végeztünk. Ön mit tehet ez ellen?

– A hiányosságok felszámolására felzárkóztató órákat tartottunk, de ez már nem elég. Ebben a félévben drasztikusan megváltoztattam a tananyagot. Új módszer kellett, mert hiába írtam fel az egyenleteket, a hiányos matematikai háttérismeretek miatt alig értettek meg valamit a mondandómból. Ez logikusan következik abból, hogy itthon egyre kevesebben tanulnak komolyan, mert a fiatalok körében az az általános vélekedés, hogy tanulás nélkül is boldogulhat az ember. Dél-Koreában szinte már az egészségüket veszélyeztető módon sokat tanulnak a gyerekek, mert ott a tudásnak van nagy becsülete.

Két éve mutatták be a 6–8 éves korosztály logikus gondolkodását segítő új, internetalapú oktatójátékot. A Handorino játékok olyan világot tárnak a kicsik elé, amelynek révén játszva, szinte észrevétlenül tanulhatnak. A fejlesztés tanulási nehézségekkel küzdő kisgyerekek fejlődését segítheti, továbbá a fejjel történő vezérlés lehetősége is biztosított a mozgáskorlátozott gyermekeknek. A Handorino internetes játékok tartalmát a Szegedi Tudományegyetem pedagógusai dolgozták ki. Hol tart jelenleg a fejlesztés?

– A szegedi oktatáskutatók Csapó Benő professzor vezetésével mérik fel az egész országban a diákok tudását, tudásszintjük fejlődését. Egy konferencián találkoztunk, ahol megismertük egymás munkáját, a két műhely között hamar együttműködés alakult ki. TÁMOP-támogatásból fejlesztettük ki a kérdésben említett játékot. A fejlesztés az utóbbi hónapokban megrekedt, mert elvi kérdésről kell döntenünk. Pénzért adjuk a játékot, vagy ingyen? Csapó Benő az ingyenes verzió mellett van: szerinte az oktatás állami feladat, és nem vállalkozási tevékenység. Van ebben igazság. A mi esetünkben a tanulás segítése akkor lehet hatékony, ha sikerül sok játékosról adatokat gyűjtenünk, és ha azok segítségével a gyermekek fejlődését statisztikailag is alátámasztott, játékos módon tudjuk segíteni. Ehhez adatbázis kell, amihez a magyar közeg kicsi. Kínai, német, angol és portugál változatban is elkészült a játék, de nem merjük elindítani, mert attól tartunk, hogy nem tudjuk működtetni a rendszert, az már túl sokba kerülne. Ugyanakkor, ha minden feltétel adott lesz, megjelenünk a játékkal.

2014-ben a robotot, beszélőtáblát és okosszemüveget össze­kapcsoló innovatív, AAC Telepresence nevű megoldásukat, amely a halmozottan fogyatékos emberek, autisták és az idős, mozgás­képtelen emberek életét könnyítheti meg, az Association des Pa­ra­lysés de France a legjobb kommunikációs alkalmazásnak választotta. Hol tart ez a fejlesztésük?

– Az AAC betűszóval a kiegészítő, alternatív megoldásokra utalunk. A kutatócsoportban olyan alkalmazásokat is fejlesztünk, amelyek a beszédet értő, de motoros problémák miatt nem beszélő gyermekeket, felnőtteket segítik, elsősorban a halmozottan fogyatékos emberekre, az autistákra és az idős, memóriazavarokkal küszködő emberekre gondolunk. A technológiai fejlődésnek köszönhetően a számukra hasznos kommunikációs lehetőségek egyre elterjedtebbé válnak. Ebben az esetben egy nem beszélő gyerek egy különleges szemüveget vesz fel, amely egy közepes tévéképernyőnek megfelelő nagyságú képet vetít a retinájára. Ha arra van szükség, a képen tökéletesen átlát, és így ő is és a szemüvegbe épített kamera is érzékeli a környezet változásait. Fejének mozgatásával mozgathatja a képernyőt, a kurzort is irányíthatja, klikkelhet, azaz, ha kicsit lassan is, de számítógépként használhatja a szemüveget. További lehetőségként szöveget tud összeállítani, parancsokat fogalmazhat meg, amit wifin keresztül elküldhet egy androidos telefonra, és a telefont tartó apró robotot is irányíthatja ugyanígy. A fejlesztésben egész csapatnyi oktató és hallgató vett részt. A telepresence pedig azt jelenti, hogy az is részt vehet az interakcióban, aki fizikailag nincs az adott helyen. Nagyon fontos, hogy ilyenkor a partner arckifejezését is lássuk, folyamatos lehessen a szemkontaktus, a tekintet iránya sokat elárul a szándékról, hatékonyabbá teszi a kommunikációt ember és ember vagy ember és gép között is. Új fejlesztéseinkben ezek a szempontok alapvetőek voltak számunkra.

Piacképes ötletről beszélünk?

– Az lenne. Megpróbáltuk értékesíteni, ám eddig nem jártunk sikerrel. Tízmillió forint kellene, de eddig nem volt ennyi pénzünk. Talán szerencsére, mert az MIT-n, a Massachusetts Institute of Technologyn elindult egy hasonló fejlesztés, és mi nem versenyezhetünk a világ egyik legsikeresebb technológiai megaintézetével, hiszen ők másképp tudják megszólítani az embereket és a befektetőket is.

Napjainkban mit tudnak az intelligens informatikai rendszerek?

– A humán-humán kapcsolatot mintázó humán-számítógép kapcsolat már nem a tudományos fantasztikum része. Az intelligens számítógépes játékokban a játékos gépi partnere a szórakoztatáson túl a gyermekek fejlődését is szolgálhatja. Mi pszichológusokkal együttműködve az arckifejezés felismerésére és a tekintet monitorozására szolgáló szoftverek kidolgozásával is foglalkozunk, amelyeket a gépi intelligencia sem nélkülözhet a közös tevékenység során.

Mit tart pályafutása legnagyobb „dobásának”?

– Az egész világ egy ilyen nagy „dobáson” dolgozik. A legújabb algoritmusok végre közelítenek a humán intelligenciához, van, ahol már le is hagyták – szorzásban, osztásban például már régóta nem versenyzünk a számítógépekkel. A mesterséges intelligencia olyan szintre fejlődött, hogy a robotok egyre több helyen veszik át az ember helyét. Olvastam egy becslést, hogy 15-20 év múlva a jelenlegi munkahelyek 30 százalékát robotok töltik majd be. Azaz minden harmadik embernek új munkahelyet kell találnia. Nem lesz szükség autógyári munkásokra, mert minden folyamatot rábízhatnak a robotokra. Ez véget vet az olcsó kínai, indiai munkaerő jelentette árelőnynek, hiszen a robotokhoz hasonló minőséget emberek nem tudnak előállítani. Van olyan befektetési alap is, ahol matematikusokat és fizikusokat bocsátottak el, mert a folyamatokat az algoritmusok sokkal pontosabban határozzák meg. Ápolónőre a jövőben is szükség lesz, de az már kétséges, hogy ugyanannyi háziorvos kell-e, mint jelenleg. A hordozható okos eszközök mindent pontosan lemérnek, pontosabban, mint az orvosok egyszeri alkalommal a rendelőben. A sebészek helyére robotsebészek kerülhetnek – ezek olyan kis helyre is eljuthatnak, ahová az orvos keze nem ér el. Ebben a nagy dobásban érdekes részt venni is. Egy svájci ismerősöm kvázi lehülyézett, hogy olyasmivel foglalkozom, ami problémákat fog okozni, és ezektől tartok. Kétségtelen az ellentmondás, de az nem segít, ha azt sem tudom, hogy mi történik és történhet. Ebben a nagy dobásban az én kis dobásom – nem tudom, hogy maradandó lesz-e – a humán agy modellezése. Hogyan épül fel az információs rendszer, és abból hogyan lesz szabályozás, gondolkodás? Ezen dolgozom, erre dolgoztam ki egy modellt.

Lőrincz András Budapesten született 1950-ben. Az ELTE Természettudományi Karán szerzett fizikusi diplomát 1975-ben. 1998-ban lézerfizikából (József Attila Tudományegyetem, ma Szegedi Tudományegyetem), 2008-ban informatikai tudományokból (ELTE) habilitált. Főbb kutatási területe a humán-számítógép együttműködés, valamint a gondolkodás modellezése, neurobiológiai modellezés. Számos sikeres projektet irányított a Panasonickal, a Honda Future Tech­no­logy Researchcsel és az Amerikai Légierő Információs Igazgatóságával a hardver-szoftver szintézis, képfeldolgozás, valamint az ember és számítógép közötti együttműködés területén. Széchenyi Professzor Ösztöndíjat 2000-ben, Mestertanári címet 2001-ben, Széchenyi István-díjat 2004-ben kapott. 2004-ben kitüntették a Magyar Neumann János Társaság által adományozott Kalmár-díjjal. 2006-ban megkapta a Mesterséges Intelligenciát Irányító Európai Bizottság Tagja címet, amelyet úttörő munka elismeréseként adományoznak.
Mi szükség lesz egy robotokkal teli világban az emberre?

– Hogy legyen időnk egymást szórakoztatni – mondhatnám, viccesen, miközben tudom, hogy komoly kérdésekre kell választ találnunk. A humán intelligencia hárommillió év alatt fejlődött ki, a mesterséges intelligencia története hét évtizedes sincs, és mégis, mi mindent elértünk! Napjainkban az emberi agyba olyan csipet építhetünk, amelyik gondolataink segítségével egy robotkart vezérel. Paralízises embereken segítenek ilyen megoldással. A fejlődés megjósolhatatlan. Nem biztos, hogy a mesterséges intelligencia egyetlen célja, feladata az emberi igények kiszolgálása, vannak, akik attól tartanak, hogy nem is lehet majd kordában tartani.

Évek óta előadó a Kutatók Éjszakáján. Miért vállal ilyen fellépést?

– Örömmel adok elő, de egyre nehezebben vesznek rá, mert fel­torlódott a munka, felgyorsult, de legalábbis jól láthatóvá vált a fejlődés. Ugyanakkor fontos, hogy megmutassuk, mivel foglalkozunk, mert gyermekekhez, fiatalokhoz is eljutunk. Ez a munka rabul ejti az embert, hétvégén is le tud kötni, időnként a feleségem jön értem, s visz haza.

Hogyan pihenteti természetes intelligenciáját?

– Szerintem nem az a kérdés, hogy az ember mennyit dolgozik, hanem az, hogy mennyit szórakozik? Nekem a munkám szórakozás. Illetve akkor munka, amikor az adminisztrációval kell foglalkoznom.

Milyen jövőképet adott a gyerekeinek?

– Három gyermekem van. Kettő a feleségem első házasságából, ők már régen felnőttek. 2000 körül úgy döntöttünk a feleségemmel, hogy nem vagyunk még túl öregek a gyerekneveléshez, ezért örökbe fogadtunk egy akkor hétéves roma kislányt. Nagyon sok nehézséggel kellett megküzdenünk politológiával foglalkozó párommal, hiszen a kislány alapvetően más környezetből jött. Az ember nem is gondolná. Közben ő is leérettségizett, és keresi a saját útját.

Kit ajánl következő interjúalanyunknak?

Molnár Gyöngyvért, a Szegedi Tudományegyetem Nevelés­tudo­mányi Intézetének professzorát. Fantasztikus rálátása van az itthoni és a külföldi oktatási és képzettségi különbségekre, azok okaira, beleértve az elmaradott hazai régiókat is. Mind egyénisége, mind kutatási témája okán örömmel ajánlom.•

 
2017. október – Közlekedésfejlesztési különszám

2017. október – Közlekedésfejlesztési különszám

Archívum
 2011  2012  2013  2014  2015  2016  2017

Innotéka