<
2020. augusztus 3.

Szerző:
Horváth Dániel

Az izoláció a lelkünket is karanténba zárta

Nem kockáztatunk sokat, ha kijelentjük, hogy az utóbbi hónapok minden ember életében rendkívüliek voltak. Még sohasem fordult elő, hogy egy járvány miatt az egész világ működése le­álljon, és az emberek többségének többé-kevésbé szigorú karanténba kelljen vonulnia otthonában. Mindennek ma még beláthatatlan következményei lesznek, a tapasztalat hatást gyakorol az emberi pszichére, a kapcsolatokra, a munkához, az otthonhoz és a létbiztonsághoz fűződő viszonyunkra egyaránt. Gondolkodásunk már sosem lesz ugyanolyan, mint a járvány előtt volt.


A kínai Vuhan városában tavaly decemberben felfede­zett új típusú koronavírus (a SARS-CoV–2), illetve az általa okozott COVID–19 betegség néhány hónap alatt az egész világon elterjedt. Minthogy nem olyan halálos, mint közeli rokonai, a súlyos akut légzőszervi szindrómát (SARS), illetve a közel-keleti, légzőszervi szind­ró­mát okozó vírus, és sokan enyhe tünetekkel vagy tünetmentesen átvészelik, rend­kívül gyors terjedőképességről tett tanúbizonyságot.

A világ államai megpróbálták megakadályozni, hogy hozzájuk is eljusson a vírus, ez azonban eredménytelennek bizonyult, hiszen sok helyre talán még azelőtt eljutott, hogy a világ értesül­he­tett volna a veszélyről. Így aztán a történelemben példátlanul drasztikus járvány­ellenes intézkedésekre volt szükség. A világon csaknem tel­jesen leállt a nemzetközi közlekedés, ezzel a turizmus is összeom­lott. Szinte minden ország lezárta a határait a külföldiek előtt (még az Európai Unió tagállamai is újra felhúzták a lebontott belső határokat), és az országokon belül is utazási korlátozások léptek életbe.

Sőt, sok helyütt lakhelyelhagyási tilalmat is bevezettek. Amikor februárban Vuhanban megtiltották, hogy az emberek elmenjenek otthonról (csak akkor hagyhatták el a lakásukat, ha orvoshoz kellett menniük, illetve kétnaponta mehetett el az egyik családtag élelmiszert vásárolni), az egész világ megdöbbent. A kiürült kísértetvárosról készült fotók bejárták a világsajtót, és senki sem hitte, hogy bárhol lehetséges ilyen – a 21. századi orvostudomány fejlettsége mellett –, de abban még akkor is nagyon sokan biztosak voltak, hogy Nyugaton soha nem fognak hasonló totális karantént bevezetni.

Ám aztán felgyorsultak az események. Eljött a március, és minden, amit a nyugati civilizáció embere gondolt a létbiztonságról, a szabad mozgásról, a rutinszerűvé vált külföldi utazá­sok­ról, a tömegközlekedésről, a bevásárlásról, a szórakozásról, a kultúráról – tehát az életről –, az átértékelődött. A legsúlyosabban érintett államokban, így Olaszországban és az Egyesült Királyságban nagyon komoly otthoni izolációra (karanténba vonulásra) utasították a lakos­sá­got, Olaszországban mindenféle, nem létfontosságú ipari termelést is leállítottak. Magyar­orszá­gon is korlátozták a lakhely elhagyásának lehetőségeit. Elméletben csak halaszthatatlan ügyekben és munkába járás céljából léphettek ki az emberek az utcára.

Csernobilhoz hasonló helyzet

„Erre senki sem lehetett felkészülve, és ez egyértelműen tetten ér­hető az emberek pszichikai reakcióin – állítja Ruzsa Dóra pszichológus, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Szociál- és Szervezetpszichológiai Tanszékének munkatársa. – A karantén lélektani hatásai teljesen egyértelműen megjelentek, és létező problémát okozhatnak. Ennek a generációnak az életé­ben valószínűleg ez az esemény fog a legerősebb hatást gyakorolni. Talán a csernobili katasztrófát lehet párhuzamba állítani vele, de az is viszonylag kis hatást gyakorolt a mindennapi életünkre a COVID–19-hez képest.”

A legsúlyosabb lelki hatást a bizonytalanság váltja ki az emberben. Ha úgy érzi, hogy összecsapnak a feje fölött a hullámok, és nem ura a saját sorsának, az rendkívüli frusztrációt és szorongást okozhat. Az ember cselekedeteinek jelentős része mögött az a motívum húzódik, hogy ellenőrzés alatt akarja tartani az életét, vagy magához akarja ragadni a kontrollt.

A hatás súlyosságát a krízis elhúzódása tovább növeli. Minden ember másként élte meg a kritikus három hónapot – és másként fogja megélni az esetlegesen visszatérő karantént, ha lesznek még járványhullámok. Az életnek nincs olyan területe, amely ne szenvedett volna zavart, és ezek mindegyike hat a lelki egészségre is. A pszichológus szerint már önmagában az nagyon komoly szociális hatás, hogy az iskolabezárások miatt a gyerekeknek is otthon kellett maradniuk, tanulni kellett velük, netán így kellett őket érettségire, felvételire felkészíteni, miközben a szülőknek dolgozniuk kellett – már ha nem veszítették el az állásukat a járvány miatt.

A legsúlyosabb lelki hatást a bizonytalanság váltja ki az emberben. Ez nemcsak a korona­vírus-világ­járványra – sőt még csak nem is általában a járványokra – igaz, hanem minden bizonytalanságra. Ha az ember úgy érzi, hogy összecsapnak a feje fölött a hullámok, és nem ura a saját sorsának, az rendkívüli frusztrációt és szorongást okozhat. Az ember cselekede­tei­nek jelentős része mögött az a motívum húzódik, hogy ellenőrzés alatt akarja tartani az életét – vagy magához akarja ragadni a kontrollt. Erre jön egy soha nem látott vírus, amely sok millió embert betegít meg, és sok százezer fertőzött meghal. Minthogy nincs ellene gyógymód (vagy legalábbis tavasszal még nem volt egyetlen bizonyított hatékonyságú gyógyszer sem), sem oltás, így minden ember veszélyeztetett a világon, senki nem érezheti magát biztonságban. A kontroll elvész.

„A bizonytalanságnak is számos vetülete van. Nem tudható biztosan, hogy hogyan fog folytatódni az élet, lesz-e munkalehetőség, tehát jelen van az egzisztenciális bizonytalanság is. Emellett ott van a megfertőződéstől való félelem is
– folytatja Ruzsa Dóra. – Az emberek a bizonytalantól félnek leginkább. Márpedig itt hónapokig nem lehettek biztosak abban, hogy mit tehetnek meg és mit nem, ha el akarták kerülni a fertőződést.”

Az első időszakban nem alakulhattak még ki a megváltozott mindennapok rutinjai, vagyis azok a napról napra ismételt viselkedések, szokások, amelyek biztonságérzetet, fogódzót adnak az embernek. Mindez mára a legtöbb embernél megváltozott. Kitapasztalta, hogy hogyan tud bevásárolni akár egy hétre, miként tud szinte bármit megvásárolni az interneten, és – akiknél ez lehetséges – megtanulta, hogyan lehet otthonról dolgozni. Sokak szá­mára a maszk, a gumikesztyű hasonlóan mindennapos használati tárggyá vált, mint a mobiltelefon vagy a kulcs.

Ruzsa Dóra azonban arra hívja fel a figyelmet, hogy a megváltozott életstílusnak nem csak negatív pszichikai következményei lettek.
„E jelenséget traumás növekedésnek hívjuk a pszichológiában, és ennek lehetőségére a kollégák már rögtön az első időktől kezdve igyekeztek felhívni az érintettek figyelmét, hogy segítsenek nekik valami jót kihozni a helyzetből. Az elmélet szerint a nagyon nehezen megélt élmények révén fejlődünk. Tehát, amint kikerülünk a nehézségekből, bizonyos értelemben többek, tapasztaltabbak leszünk, és megnövekednek az élettapasztalataink, amelyek később előnyünkre válnak. Természetesen a traumát sosem jó átélni. De ha már át kellett élni, akkor nagyon nem mindegy, hogy hogyan állunk hozzá: veszteségélményként, vagy úgy, hogy rendben, ez megtörtént, de mit tanultam belőle?”

Megtalálni a célt a karanténban

A traumás növekedés a pszichikum egyik túlélő mechanizmusa. Sokakat azonban annyira megbénít a trauma, hogy mindezt nem képesek átlátni. Pedig tudatossággal a megküzdést jóval hatékonyabbá lehet tenni. Ha előre felvértezzük magunkat a lehetséges pozitív ki­menetek­ről meglévő elméleti tudással, akkor nagyobb eséllyel válnak e pozitív fejlemények valóra. Az ember egész életében értelmet keres a világban. Minden bizonnyal ez is hozzájárult ahhoz, hogy a Homo sapiens intellektusa kiemelkedett az állat­világból: folyamatosan fürkészte a környezetét, és igyekezett összefüggéseket keresni a jelenségek között.

Ez a késztetés olyan erős, hogy az embernek nehezére esik – és gyakran komoly frusztrációt okoz – elfogadnia, hogy valami véletlenszerűen, értelmetlenül történik. Gyakran még az aggoda­lomra okot adó magyarázatok is jobban csökkentik a szorongást, mint a véletlen­szerű­ség okozta bizonytalanság. Ezért, ha az ember célt tud tulajdonítani a rajta kívül álló eseményeknek, és e cél alapján tervet képes alkotni a saját viselkedése irányítása érdekében, azzal csökkentheti a frusztrációt.

„Baleseteknél, katasztrófáknál, súlyos betegségeknél az érintet­tek szinte mindig azon töprengenek, hogy miért velük történik mindez, hiszen ők nem tehetnek róla, nem csináltak semmi rosszat, egészségesen éltek, vigyáztak magukra. Ha viszont bármilyen tényezőt találnak, ami magyarázatul szolgálhat a történésekre, és általa értelmet nyernek az esemé­nyek, akkor sokkal könnyebbé válik a megküzdés”
– magyarázza Ruzsa Dóra.

A karantén hónapjaiban számos pszichológiai elmélet látott napvilágot a karantén „céljáról”. Sokan amellett érveltek, hogy ez az izoláció épp jókor jött, hiszen hasznos volt leállni, lelassulni, kizökkenni a rendes kerékvágásból, hogy megvizsgálhassuk korábbi életünket, és esetleg azonosíthassuk azokat a momentumokat, amelyeken változtatnunk érdemes.

Ha az ember célt tud tulajdonítani a rajta kívül álló eseményeknek, és e cél alapján tervet képes alkotni a saját viselkedése irányítása érdekében, azzal csökkentheti a frusztrációt. A nagyon nehezen megélt élmények révén fejlődünk. Amint túljutunk a nehézségeken, tapasztaltabbak leszünk, de nem mindegy, hogy a traumát veszteségélményként éljük meg, vagy úgy, hogy mit tanultunk belőle.

Kérdés, hogy az izoláció és a létbizonytalanság jelentette trauma gyakorol-e olyan súlyos hatást az emberek lelki egészségére, hogy a reakcióik már kórossá válnak. Most még nem állnak rendelkezésre azok a statisztikák, amelyek például a mentális kórképek gyakorisá­gá­nak változását mutathatnák. Így erre a kérdésre csak feltételes választ lehet adni. Ugyanakkor a pszichológus szerint e súlyos hatásokat sem lehet kizárni. Sok ember rosszul képes meg­küzdeni a stresszel, az ő lelki egészségük kevésbé ellenálló (szakszóval: reziliens), mint másoké. Ez a mindennapi életben is megmutatkozik. Vannak, akik már a koronavírus-járványnál jóval enyhébb társadalmi hatású traumákra is kórosan reagálnak, mások stresszmegküzdő képessége viszont lényegesen erősebb.

A bezártság negatív pszichikai következményeit akkor érthetjük meg igazán, ha meg­vizsgál­juk, hogy normál körülmények között alapvetően miért mennek el otthonról az emberek. Itt most természetesen nem a kötelező feladatok elvégzésére gondolunk, hanem azokra a hatásokra, amelyek kívánatossá teszik az ember számára a helyváltoztatást, az utazást. E mögött is számos motiváció húzódhat. Csak így lehetséges a nem egy fedél alatt élő emberek közötti személyes kapcsolattartás.

Elszakítva a szeretteinktől

Természetesen az izoláció hónapjai alatt, aki csak tehette, rendszeresen felhívta ismerőseit, e-mailt írt nekik, megnézte azok bejegyzéseit a Facebookon, és sokak számára újdon­ság­ként, talán életükben először, videotelefonáltak családtagjaikkal, barátaikkal. Ez azonban nem helyettesítheti a személyes, fizikai találkozásokat. Számos kutatásban kimutatták már például, hogy a személyes találkozások szükségesek a barátságok fenntartásához. Azok között, akik hosszú időn keresztül nem találkoznak, és csak a közösségi oldalakon tartják a kapcsolatot, gyakran meglazulnak a barátságok.

Az ember ösztönösen igyekszik fenntartani és megerősíteni a számára fontos emberi kapcsolatait, és azt is érzi, hogy ehhez rendszeresen találkoznia kell a barátaival. Ha ezt nem teheti meg, mert nem mozdulhat ki a lakhelyéről, illetve elérhetetlenné váltak a találkozás színterei (bezártak a szórakozóhelyek, az éttermek, sőt a parkok is), akkor mindezt trauma­ként élheti meg. Az online kommunikáció nélkülözi a személyes kommunikáció sok olyan elemét, amely igazán személyessé teszi a kapcsolatot.

Az írásbeli kommunikációban, értelemszerűen, nem mennek át a szavak jelentését módosító, kiegészítő gesztusok. Ezek helyettesítésére terjedtek el a hangulatfestő emotikonok. De még a telefonhívás és a videocsetelés közben sem érzünk illatokat, nem lehet megérinteni a másikat, emiatt a kommunikáció élménye is más. Természetesen az adott helyzetben – a komoly járvány veszélyének csökkentése érdekében – indokolhatóak voltak a korláto­zá­sok, és ezek között a körülmények között még az ilyen kommunikációs formák is sokkal többet jelentettek a semminél, és minden bizonnyal pozitív hatást gyakoroltak emberek millióinak pszichéjére, akik ettől sokkal jobban érezték magukat, mint ha minden kapcsolatuk megszakadt volna a külvilággal.

Az online kommunikáció nélkülözi a személyes kommunikáció sok olyan elemét, amely igazán sze­mé­lyessé teszi a kapcsolatot. Az em­ber ösztönösen igyekszik fenntar­tani, megerősíteni a számára fon­tos emberi kapcsolatait, és ehhez rendszeresen találkoznia kell a barátaival. Ha ezt nem teheti meg, akkor traumaként élheti meg.

Ám az otthonunkat nem csak azért szoktuk elhagyni, hogy a rég nem látott szeretteinket lássuk. Sokszor egyszerűen kell valami más, mint a megszokott. Rengeteg család kényszerült arra, hogy viszonylag kis helyen összezárva töltsön együtt sok-sok napot. Ez a helyzet a családtagok személyiségétől, illetve a köztük lévő kapcsolat milyenségétől függően rendkívül eltérő hatást válthatott ki. A kapcsolatok erősödhettek, de meg is gyengülhettek. Félig viccesen mondják a pszichológusok: ezeknek a hatásoknak a pontos feltérképezésével meg kell várni, hogy a következő időszakban a válások vagy a gyermek­születé­sek száma fog-e meg­ugrani. Ruzsa Dóra attól tart, hogy a válásoké.

Még a legharmonikusabb családoknál is szüksége van mindenkinek a magánéletre, a választható egyedüllétre. Ilyenkor nem kell arra figyelni, hogy mások látják, és ezért többé-kevésbé az elvárásaiknak megfelelően kell viselkedni. Mindez sok tekintetben kevésbé megterhelő az elme számára, mintha folyamatosan „viselkedni” kellene. A karantén idején ez leginkább azoknak okozott nagy nehézséget, akiknek egy kis lakásban összezárva kellett izolációba vonulniuk. Az tovább nehezíthette a helyzetet, ha még a nagyszülők is ugyanott laknak. A magánélet mellett a változatosság igénye a legkülönbözőbb szituációkban is megjelenik.

Rengeteg család kényszerült arra, hogy viszonylag kis he­lyen töltsön együtt összezárva sok-sok napot. Ez a helyzet a családtagok személyiségétől, illetve a köztük lévő kapcsolat mi­nő­ségétől függően rendkívül eltérő hatást válthat ki. A kapcsolatok erősödhettek, de akár meg is gyengülhettek. Még a legharmonikusabb családi környezetben is szüksége van minden embernek a magánéletre, a választható egyedüllétre.

„A karantén egyik legnagyobb stresszfaktora a monotónia, illet­ve a személyes és a szakmai élet közötti határvonal elmosódása. Sok ember kezdetben úgy érezhette, hogy jó dolog számára az, hogy nem kell naponta akár órákat utaznia a munkahelyére, megszabadulhat a dugóban vesztegléstől, a tömegközlekedés gyötrelmeitől. Csakhogy hamarosan sokan rájöttek arra is, hogy ez az idő nagyon fontos volt arra, hogy átzsilipeljenek az otthonlétből a munkába és vissza – vélekedik Ruzsa Dóra. – Otthon és a munkában teljesen más problémákkal kell megküzdeni, és rendkívül frusztráló lehet, ha e kettő átfolyik egymásba. Az utazás közben az embereknek idejük van arra, hogy se a munkával, se az otthoni feladatokkal ne kelljen foglalkozniuk.”

Munkahely a kanapén

Mentálisan megterhelő, hogy az embernek ugyanabban a környe­zetben kell elvégeznie az egymástól jelentősen különböző feladatait. Ugyanazon a néhány négyzetméteren alszik, neveli a gyerekeit és dolgozik. A kötött munkaidő meglazulásából, illetve az alkalmazottak távolmaradásából és ellenőrizhetőségük csökkenéséből a munkaadók tipikus félelmei szerint az következik, hogy egész nap henyélnek. A tapasztalatok viszont gyakran ennek szöges ellentétét mutatják. Azok, akik otthonról (az általánossá váló kifejezéssel: home office-ban) dolgoznak, sokszor több időt töltenek munkavégzéssel, mint a munkahelyükön.

Pedig az otthoni izoláció talán legnagyobb társadalmi változást hozó és maradandó következménye mégis ez lehet: az otthonról végzett munka forradalma. Ruzsa Dóra szerint az, hogy valaki otthon vagy az irodában képes-e hatékonyabban dolgozni, alapvetően attól függ, hogy mekkora az önuralma. A fegyelmezettebb, erősebb önirányító képességgel bíró emberek tudják otthon is jobban elválasztani egymástól a magánéletet és a munkavégzést. Kétségtelen, hogy otthon sok minden elvonhatja az ember figyelmét a munkáról. Ilyenek például a házimunka, a szomszéd, a gyerekek, a tévé.

„Ha olyan emberről van szó, akinek alapvetően könnyebben elkalandozik a figyelme, akkor a munkahelyén is rendszeresen előfordul vele, hogy nem figyel a feladatára. Rendszeresen kimennek a dolgozók kávézni, beszélgetnek a kollégákkal, facebookoznak. Vagyis én a figyelemelterelést nem húznám rá egyértelműen a home office-ra
– magyarázza Ruzsa Dóra. – Elavult nézet az, hogy az alkalmazottjaim akkor dolgoznak jól, ha figyelem őket. Nyilván vannak olyan munkakörök, amelyek a fizikai jelenlétet követelik meg. Ugyanakkor az elmúlt három hónap tapasztalatai felnyithatják számos cégvezető szemét, és beláthatják, hogy nem csak akkor dolgozhatnak jól a munkavállalók, ha minden pillanatban nyomon követik a tevékenységüket. Egyébként pedig, a modern elektronikai eszközök segítségével távolról is ellenőrizni lehet az elvégzett munka eredményét.”

Sőt, a pszichológus szerint sok ember van, akire kifejezetten bátorítólag hat, ha egyedül, megfigyelés nélkül dolgozhat, ilyen körülmények között még javul is a hatékonysága. Emellett az egyedül végzett munka során a dolgozók hajlamosabbak a kreatív problémamegoldásra, és bátrabban vetnek be saját ötleteket a feladat elvégzéséhez. Ez mindkét félnek előnyös lehet – az otthoni munkavégzés gyakorlati jótéteményei (például az utazáson spórolt idő és költségek, az olcsóbb otthoni étkezés, illetve a nagy alapterületű irodák bérlésének szükségtelenné válása) mellett.

Az otthoni izoláció talán legnagyobb társadalmi változást hozó és maradandó következménye az otthonról végzett munka. A fegyelmezettebb, erősebb önirányító képességgel bíró emberek jobban el tudják választani egymástól a magánéletet és a munkavégzést otthon is. Sok emberre kifejezetten bátorítólag hat, ha egyedül, megfigyelés nélkül dolgozhat, ettől javul a hatékonysága is. Akinek alapvetően könnyebben elkalandozik a figyelme, azzal a munkahelyén is rendszeresen előfordul, hogy nem tud a feladatára koncentrálni.

Ugyancsak az állandó megfigyeltség érzése játszik szerepet abban, hogy kevés munkavállaló rajong az egyterű irodákért, ahol mindenki mindenkit lát. Az úgynevezett open office-ok hátrányaira az Egyesült Államokban már a hetvenes években rájöttek, és ekkor kezdtek terjedni az egyes íróasztalokat elválasztó, mellig érő paravánok. Ezek az álló munkatársakat látni engedték, így a főnök tudhatta, hogy ki megy ki gyakran az irodából, de legalább az asztalnál ülők elrejtőzhettek a többiek szeme elől. Nagy való­színűséggel az egy légterű irodák a koronavírus-járvány közvetlen hatásaként fognak eltűnni, hiszen az ilyen zárt és egyszerre sok ember által használt helyiségekben tud a vírus a leghatékonyabban terjedni. Dél-Koreában egy fertőzött call centeres dolgozó többtucatnyi munkatársát fertőzte meg az egyterű irodában.

Otthon természetesen fel sem merül az állandó megfigyelés. Már a lakásunkat sem kell megmutatni a videokonferencia túlvégén figyelő kollégáknak, ha nem akarjuk, hiszen a legtöbb videochat-alkalmazás kínál olyan megoldásokat, amelyek elrejtik a hátteret a kíváncsi tekintetek elől. Hogy e fejlesztések egyáltalán felmerültek a szolgáltatóknál, az is arra vall, hogy az embereknek igényük van arra, hogy a magánéletüket elválasszák a munkahelyi viszonyaiktól.

A legnagyobb kérdés persze az, hogy a több hónapig tartó izoláció pszichikai és társadalmi hatásai mennyiben bizonyulnak majd maradandónak. Vajon az első járványhullám levonultával a lazuló karanténszabályok visszahozzák a korábban megszokott életet mindenki számára, vagy a rossz, illetve a jó tapasztalatok alapvető változásokat indítanak el az emberek visel­ke­dé­sé­ben. A szakértők többsége úgy vélekedik, hogy a járvány eddigi tapasztalatai olyan erős nyomot hagytak jószerével mindenkinek a tudatában, hogy a hatások biztosan nem múlnak el nyomtalanul. És nem is feltétlenül kell minden tekintetben visszazökkennünk a régi kerék­vágásba. Az izoláció minden aspektusát érdemes külön értékelni, és meg­vizs­gálni, hogy a megváltozott körülmények között vajon az új vagy a régi szokásainkat érdemes-e megtartani.•

 
Archívum
 2011  2012  2013  2014  2015  2016  2017  2018  2019  2020
Címkék

Innotéka