2019. október 2.

Szerző:
Szegedi Imre

Fotó:
Reviczky Zsolt

A minőség elkötelezett híve

„Diplomát az is kap, aki éppenhogy elvégzi az egyetemet, de mi a legjobbakat hívjuk, csábítjuk, akik nagyon erősen elkötelezettek a szakma, az élethosszig tartó tanulás iránt. E nélkül nincs fejlődés” – nyilatkozta magazinunknak Greiner István, a Richter Gedeon Nyrt. kutatási igazgatója, akit előző interjúalanyunk, Keserű György Miklós ajánlott figyelmünkbe. A vegyészmérnök azt vallja, nem az az igazi baj, ha az ember nem kapott tehetséget és lehetőséget arra, hogy tudást szerezzen. Az viszont már bűn, ha valaki nem él a lehetőségeivel, ha megadják neki az esélyt, jó esze is van, mégsem tanul.


Kedvenc filmje a Volt egyszer egy Vadnyugat, könyve Kovai Lőrinc Fergeteg Északon című műve, míg zenében a Tosca áll Önhöz a legközelebb. Miért éppen ezek maradtak meg?

– Mindhárom egy-egy életkorhoz kötődik. Kovai Lőrinc kevesek által ismert regénye gyerekkori élményem. A XII. Károly svéd király életéről szóló mű egy érdekes életutat mutat be. Talán azért a kedvencem, mert nem mindenkinek a kedvence. A film azzal hatott rám, hogy egy világ letűntét és egy másik megszületését ábrázolja csodálatos színészekkel és fantasztikus zenei aláfestéssel – a rendszerváltás előtti években az én korosztályom átélte ezt az állapotot. A komolyzene egyetemistaként érintett meg először. Egyik alkalommal a tanszékvezetőm saját autójával hozott ki a Kőbányai Gyógyszerárugyárba – kazettás magnójából komolyzene szólt. Magamban berzenkedtem akkor, hogy ha professzor is az illető, miért éppen ilyen zenét hallgat vezetés közben? Most már abban a korban vagyok, hogy autózás közben felerészben nálam is komolyzene szól. Amit huszonévesen még elutasítottam, azt az ötvenes éveimben már nagy élvezettel hallgatom. A Tosca ennek a vonzalomnak az egyik gyöngyszeme.

Azt nem kérdezem, hogy mi a kedvenc munkahelye, hiszen abból egy volt: az egyetem elvégzése óta ugyan­ott, a korábban Kőbányai Gyógy­szer­áru­gyárként, ma Richter Gedeon Nyrt. néven ismert vállalatnál dolgozik. Mi ragadta meg életre szólóan a Gyömrői úton?

– Az egyetem után több lehetőség közül választhattam, a kérdésben említett cég ajánlata mellett döntöttem. Tanulmányi szerződést kötöttem velük, majd minden támogatást megadtak a kandidátusi disszertációm elkészítéséhez is. Az eltelt év­tizedekben többször elmehettem volna, de amikor mérlegre tettem a maradás és a távozás mellett szóló érveket, mindig a maradás mellett sorakozott több. A mai világban kevesen mondhatják el azt magukról, hogy egyetlen munkahelyen dolgoztak. Én erre büszke vagyok, sőt, nagyon remélem, hogy a hátralévő szakmai időm is ehhez a vállalathoz kötődik. Bízom benne, hogy ez nemcsak nekem, hanem a Richternek is termékeny időszak volt és lesz.

A szülői példa vitte a vegyészet felé, vagy önálló döntés volt?

– Édesapám gépészmérnökként, édesanyám gyógyszerészként dolgozott. Utóbbi pálya nincs messze a gyógyszerkémiától, de mégsem azonos. Arra emlékszem, hogy kicsi gyerekkoromtól kezdve gyógyítani akartam, amiből az orvosi pálya következhetne. Csakhogy kiderült, nem bírom a vér látványát. Rájöttem, az is a gyógyítást szolgálja, ha hatékony gyógyszerekkel segítjük a felépülést. Akár létező hatóanyagokat állítunk elő olcsóbban, akár originális gyógyszereket fejlesztünk. Eldőlt, hogy gyógyszervegyész leszek. A Műegyetemen kiváló emberekkel tanulhattam együtt, akikkel a mai napig összetartunk. A velük töltött öt év meghatározó volt számomra.

Milyen emlékeket őriz a közoktatásból?

– Az emberek többségének a gimnáziumi évek mindent felülmúlnak, bennem az egyetemi élmények mélyebb nyomot hagytak.

Kiváló eredménnyel szerzett vegyészmérnöki diplomát. Nem próbálták az egyetemen tartani?

– A tanulmányi szerződésem a Richterhez kötött, az egyetem ellenben arra kérte a céget, engedje meg, hogy ott készítsem el a doktorimat. Fél évig ismerkedtem a gyógyszergyárral – életem első szabadalma ehhez az időszakhoz kötődik –, majd három évre visszatértem az egyetemre. Professzoraim javaslatára és az eredmé­nyeim alapján végül kandidátusi disszertációt írtam. A Richter hozzájárult ehhez, és ezért további másfél évig az egyetemen maradtam. 1989 szeptemberétől kerültem vissza a gyógyszergyárba.

Kezdő kutatóként fél évig a Cavinton hatóanyagának totálszintézisét tanul­mányozta. Munkája során az alapanyag minőségjavítására dolgozott ki egy szabadalomképes ipari gyártási eljárást. 1992-ben kinevezték a Kémiai és Biotechnológiai Kutatási és Fejlesztési Központ főosztályvezető-helyettesének, majd ennek a pozíciónak a megtartása mellett 1996-tól 1998-ig a Társaság Szabadalmi osztályát is vezette. 1998-ban a Kémiai és Biotechnológiai Kutatási és Fejlesztési Központ igazgatója. 2001-től a Richter Gedeon Rt. kutatási igazgatójának általános helyettese. Töretlen pályaív. Soha semmi nehézség?

– Tele volt nehézségekkel, amelyek azért vannak, hogy az ember legyőzze azokat. Akkoriban ritkaságnak számított, hogy valakit 32 évesen főosztályvezető-helyet­tesnek neveznek ki. Mondjuk a kandidátusi fokozat is ritkaságnak számított a vállalatnál. Az idősebbek közül többen nehezményezték, hogy mit keres ott ez a fiatalember? Egy alkalommal az egyik idősebb kollégám bejött, hogy egy kémiai problémával, reakcióval kapcsolatban kikérje a véleményemet. Elmondtam, hogy én hogyan csinálnám. Megköszönte, felállt és elment. Pillanatok alatt rájöttem, hogy most levizsgáztattak. Ez volt a legpuhább véleménykifejezési forma. Sokat kellett bizonyítanom, hogy elfogadjanak. 1996-tól egyszerre két pozíciót töltöttem be, 10-12 órákat dolgoztam átlagosan, ami nem normális életmód. Ezt az idősza­kot a család is megsínylette. Bogsch Erik vezérigazgatónak jeleztem, nem bírom to­vább, mert nő a hibázás esélye, ami viszont megengedhetetlen. Az iparjogvédelmet ezután egy másik kolléga vette át.

2014 óta a cég kutatási igazgatója. Jut ideje még kutatni, mennyire vonják be a kollégák?

– Nagyon régen álltam laborasztal mellett. 2014-es kinevezésem előtt azt kértem a kollégáimtól, hogy valaki keressen olyan receptet, amit a laborban úgy tudok megcsinálni, hogy ha mégse sikerül, nem okozok nagy kárt. Mire ez a terv megvaló­sulhatott volna, a kutatási igazgatói kinevezéssel újabb megtiszteltetés ért. Azt hiszem, ha visszamennék a laborba, nem lennék ügyesebb az egyetemről frissen kikerülő szakembereknél. Hiányzik a mindennapos gyakorlat – fél év alatt azonban pótolnám a hiányosságaimat. Ez olyan, mint a nyelvtudás. Ha az ember nem gyakorolja, elfelejti, de nyelvi környezetbe kerülve néhány hónap alatt a korábbi szintre fejlesztheti magát. A kutatás nem csak a laborasztal melletti manuális tevékenységből áll. Az irodai asztal mellett is érdemi hozzáadott értékek születnek. Az én feladatom a kutatási igazgatóság irányítása, de emellett jut időm arra, hogy az általam kedvelt tudományterületen dolgozó kollégákkal leüljünk és átbeszéljük a feladatokat, elmondjam az ötleteimet. Az egyik kollégának én vagyok a PhD-témavezetője, tehát közel kell állnom a gyakorlati munkához. Kutatóként is jegyzek cikkeket. Ma egy gyógyszer kifejlesztése nem egyetlen ember, hanem egy tudományos közösség érdeme. Nem is lenne jó, ha egy cég egyetlen emberre épülne. Összességében kell jól teljesíteni.

Térjünk át egy konkrét hatóanyagra, a cariprazine-ra, ami a gyár legnagyobb sikersztorija. Mi volt ebben a szerepe?

– Nem egy molekulát találtunk fel, hanem nagyon sok vegyületet szintetizáltunk, mire ráleltünk a céljainknak megfelelőre. Ebben a munkában olyan technológiát is használtunk, az úgynevezett kombinatorikus kémiát, amit a vállalatnál én honosítottam meg a kilencvenes évek második felében. Vezetőként nem az volt a feladatom, hogy megmondjam, pontosan milyen reakciókat tegyenek fel, sokkal inkább a jelölttől elvárt tulajdonságok meghatározása, jóváhagyása. Ma az én munkám annak a kijelölése, hogy milyen területen kutassunk, milyen irányba menjünk, illetve azt is nekem kell eldöntenem, hogy érdemes-e folytatni egy programot, vagy jobban tesszük, ha más irányt keresünk. Egy vállalatnál a kutatás vezetőjének emellett az is mindennapos feladata, hogy megteremtse a hatékony munkát garantáló szakmai környezetet és olyan embereket alkalmazzon, akik élni tudnak ezzel a lehetőséggel.

Lehet már tudni, hogy a Richternek mi lesz a következő cariprazine-ja?

– Azon dolgozunk, hogy legyen, de erre nincs garancia. Ha egy magasugró egyszer átvitte a 240 centimétert, nincs rá garancia, hogy másnap is megugorja azt. A képesség megvan benne és persze a Richterben is, sőt a külső és belső igény is jól érezhető, de mivel egy gyógyszer kifejlesztése tizenöt évbe és rengeteg pénzbe kerül, s közben bármikor zsákutcába futhatunk, a sikert nem tudjuk garantálni. A siker utólag mindig magyarázható, előre ellenben sohasem látható. Kollégáim többsége igen fiatal, életkorukból adódóan nem lehettek itt a cariprazine megszületésénél. De ott lehetnek, sőt bízom benne, hogy ott is lesznek egy újabb létrejöttekor.

A hazai gyógyszergyárak közül originális kutatás 2011 óta csak a Richterben folyik. Mi ennek az oka?

– A cég stratégiájának mindig része volt az originális kutatás. A többieknél is ez volt a helyzet, de amikor multinacionális cég tulajdonába kerültek, a központ előbb-utóbb úgy döntött, hogy ezt az irányt a magyar leányvállalatnál megszüntetik. Amelyik cég erről a munkáról lemond, elveszít bizonyos kitörési pontokat. A Richter vezetése mindig támogatta az originális kutatást, akkor is kiálltak mellette, amikor lejtmenetben volt, mert megérezték, hogy folytatni kell a munkát. Ezért születhetett meg a cariprazine. Azt remélem, hogy az originális kutatás a jövőben is a cég meghatározó része lesz. Ha mégis egyszer ezzel ellenkező döntés születne, akkor az már egy másik Richter lenne. Szerencsére ez a kérdés nincs napirenden. El kell mondani, mert az igazsághoz tartozik, hogy egy francia gyógyszergyártó cég, a Servier is folytat originális kémiai kutatást hazánkban.

Vannak mérföldkövek a gyógyszer­ipari kutatásban? Amikor minden­képpen folytatják a munkát, vagy ne­tán ép­pen ellenkezőleg, a kukába dobják az addigi összes részeredményt?

– A kutatás bizonyos szakaszaiban le kell ülni, összesíteni kell az eredményeket, és ha azt látjuk, nincs értelme, akkor nem folytatjuk. A kívülállók azt hihetik, hogy a cariprazine törzskönyvezésével révbe ér­tünk, nincs vele több munka. Tévedés, legalább annyi a feladatunk, mint a kifejlesztése idején. Marketing, új kiszerelés, támogató vizsgálatok, piacon tartás – ez mind munka. Most úgy látjuk, a világ valamennyi kontinensén megjelenhet ez a termék, ami nem jellemző a magyar gyógyszerek esetében.

Munkahelyi elfoglaltságai mellett számos szervezet munkájában aktívan vesz részt, tagja a Magyar Akkreditációs Bizottságnak, több évig alelnökként dolgozott a Magyar Iparjogvédelmi és Szerzői Jogi Egyesületben és tagja volt a Magyar Szellemi Tulajdonvédelmi Tanácsnak. Jelenleg a Magyar Innovációs Szövetség általános elnökhelyettese. Nem sok ez?

– Valóban nagyon sok tisztséggel tiszteltek meg társadalmi és szakmai szervezetek, de ezek a felkérések nem egyszerre zúdultak rám. Nekem is 24 órából áll egy nap, mindent én sem vállalhatok fel. Az emberek zöme nem vallja be, amit én nem titkolok: harminc-negyvenévesen sokkal többet bír­tam, mint ötvenévesen. Előbb elfáradok, ezért sokkal jobban be kell osztanom az időmet, energiámat. Ha nem tenném, esélyt adnék a hibázásra, amit nem szeretnék a minőség elkötelezett híveként.

Hosszú évek óta meghatározó szere­pet játszik a Magyar Innovációs Szövetségben, amely kívülről nézve az  utóbbi időben kissé megfáradtnak, nem túl hatékonynak tűnik.

– A Szövetség életpályája hullámzó. A kormányok eltérő módon viszonyultak az innovációhoz, ami alapvetően meghatározta a szervezet lehetőségeit. A kilencvenes években az innovációról pozitív volt a kép, mindenki azt gondolta, hogy ez rendkívül fontos dolog. Az is. A 2000-es évek gazdasági válságának idején mivel spóroltak a cégek? Visszafogták az innovációs és kutatás-fejlesztési kiadásaikat. Ezt tartom a legrosszabb hozzáállásnak, annak ellenére mondom azt, hogy az innováció nem a gyors siker receptje. Először be kell fektetni, ami vagy megtérül, vagy nem. Nagy a kockázat, hiszen az innovációt könnyű kritizálni, de nagyon nehéz jól csinálni. A Szövetség az innováció mellett érvelt az elmúlt harminc évben. Mást nem tehetett, és most sem tesz mást.

Egyetemi oktatóként és frissdiplomásokat alkalmazóként mennyire elégedett a felsőoktatásból kikerülő fiatalok ismereteivel?

– Hiába kerül be a korábbinál sokkal több fiatal az egyetemekre, ettől nem lett több kiemelkedő képességű hallgató az intézményekben. A tömegképzés a legjobbakat kereső vállalatok számára nem előnyös, mert nehezebb megtalálni az odavalókat. Ezért az én szakterületemen nem vagyok híve ennek a képzésnek. A gyógyszerkutatást csak a legjobbakkal végezhetjük, hiszen mi a világ legjobbjaival versenyzünk. Azért nem lesznek velünk elnézőbbek, mert magyarok vagyunk. Sőt, nekünk, relatíve kisebb cégként jobban meg kell küzdenünk az elfogadásért, mint a multiknak. Azért várom el az óráimon a legmagasabb szintű teljesítményt a hallgatóktól, mert az egyetemekről kikerülve ilyen elvárással találják szembe magukat. Tudom, az is diplomát kap, aki éppenhogy elvégzi az egyetemet, de mi a legjobbakat hívjuk, csábítjuk, akik nagyon erősen elkötelezettek a szakma, az élethosszig tartó tanulás iránt. E nélkül nincs fejlődés.

Hogyan tartja a tempót a feltörekvő fiatalokkal?

– Folyamatos tanulással, hiszen pályám kezdete óta robbanásszerűen fejlődött ez a tudományág, olyan eredményekre vagyunk képesek, amikre korábban gondolni sem mertünk. Aki ezt a kultúrát, viselkedésmódot nem tudja elsajátítani már az egyetemen, annak nincs esélye arra, hogy a gyógyszeriparban kutatóként megmaradjon. A világ bármely pontján megjelenő – szakmánkba vágó – újdonságokról néhány hé­ten belül már azon kell gondolkoznunk, hogy az számunkra miként hasznosítható, beemeljük-e a munkánkba, vagy sem.

Greiner István 1960-ban, Budapes­ten született. Egyetemi tanulmányait a Bu­da­pesti Műszaki Egyetem Vegyészmér­nöki Karán végezte, ahol 1984-ben ki­­tüntetéses vegyészmérnöki diplomát szerzett. 1993-ban PhD-fo­kozatot, 1997-ben MBA-fo­ko­zatot szerzett. 1984 óta a Kőbányai Gyógyszerárugyárnál (ma Richter Gedeon Nyrt.-nél) dolgozik, kezdetben gyógyszeripari kutatóként, jelenleg kutatási igazgatóként. Társszerzője több mint 110 tudományos publikációnak és szabadalomnak. Díjai: Zempléni Géza-érem, 2001; Jedlik Ányos-díj, 2003; Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztje (polgári tagozat), 2006.
Második házasságában él, négy gyermeke közül három felnőtt. Sikerült valamelyiküket megfertőzni a vegyészettel?

– Sohasem akartam befolyásolni a gyermekeim pályaválasztását. Illetve csak annyiban, hogy mindegyiknek azt mondtam: diplomát kell szerezni. Felsőfokú képesítés kell, mert enélkül nem biztosíthat tartósan normális életszínvonalat magának és a családjának. Szerencsére mindegyiknek megvan arra az adottsága, hogy ezt megszerezze. Azt vallom, nem az az igazi baj, ha az ember nem kapott tehetséget és lehetőséget arra, hogy tudást szerezzen. Az viszont már bűn, ha nem él a lehetőségeivel, ha megadják neki az esélyt, jó esze is van, mégsem tanul. A végén számot kell majd adni ezzel a tehetségpazarlással. Büszkén látom, hogy egyik gyermekem sem elégedett meg az eddigi eredményeivel, tanul tovább.

Hobbija a sport, ezen belül a síelés és a teniszezés. Mikor jut erre ideje?

– Inkább múlt időben igaz a sportolás. Ahogy telnek az évek, a sportolást felváltja a sport nézése. Több sportsérülésem volt, többször műtöttek emiatt – jelenleginél fi­ligránabb formámban sem kerültek el ezek a megpróbáltatások. Ha nem sportol az ember, ráadásul ülőmunkát végez, az elhízás veszélye fenyegeti. Ez ellen tenni kell, de nagyon nehéz.

Hogyan kapcsolja ki gyógyszerkutató énjét?

– Utazással. Nem a szakmai utakra gondolok, mert azok nem kikapcsolódások, hiszen konferenciák, tárgyalások követik egymást. Akkor lazulok, ha a családdal megyünk valahova. Nem is kell feltétlenül messze autózni, csak szakadjak el Kőbányától, a Richtertől. Ezek persze mindig rövidtávú leválások. Azt veszem észre, hogy egyre jobban értékelem azokat a pillanatokat, amikor nyugalom vesz körül. Amikor egyszerűen nincs semmi – ezeket régen nem értékeltem. Nyilván a komolyzenéhez hasonlóan ez is a korral jár. Néha már napok telnek el úgy, hogy nem feszít a belső vágy, hogy rohanjak, hogy újra felvegyem a fonalat.

Mik hajtják?

– Mindenkinek kell valamit mondania ma­gának, hogy milyen célok mozgatják. Első kinevezésemkor azt mondtam, azt szeret­ném, ha a Richter kémiája nem lenne rosszabb a vezetésem alatt, mint amilyen korábban volt. Visszanézve az eltelt 27 évre, azt gondolom, ezt a célt elértem. Nem romlott, sőt sokak szerint jobb lett, mert a kutatás, ezen belül a kémiai részleg a Richterben világszínvonalú. Nagyon sok külföldi szakembertől kapunk ilyen irányú visszajelzést, illetve a publikációs eredményeink is ezt mutatják.

Ebből azt érzem, hogy elégedett a pályájával…

– Annyi célom van, hogy azok közül sokat biztosan nem tudok megvalósítani. Egyébként mindig olyanokat tűztem ki, amikre a legtöbb ember azt mondta, értelmetlen, mert úgysem tudom véghezvinni, ám talán ennek köszönhetem, hogy szakmailag nagyságrenddel többet értem el, mint amennyit a kezdetekkor elképzeltem.

Kit ajánl következő interjúalanyunknak?

Závodszky Péter biofizikust. Egész szakmai életét az oktatás, a kutatás és az innováció hármasa jellemezte.•


 
Archívum
 2011  2012  2013  2014  2015  2016  2017  2018  2019  2020  2021  2022  2023  2024
Címkék

Innotéka