<
2011. július 8.

Szerző:
Bubrik Gáspár

Fotó:
Csanádi Márton

Nem a tengerentúli világot választotta ifj. Kellermayer Miklós

Nem árnyékolja be édesapja tudományos ismertsége és elismertsége a szintén tudós, ifj. Kellermayer Miklós orvos-biofizikus pro­fesszor munkásságát, sőt jótékony hatású az apai siker.


Az édesapa emeritus professzor, 47 esztendős fia a Biofizikai és Sugárbiológiai Intézet igazgatója, emellett a Semmelweis Egyetem nemzetközi kapcsolatokért felelős rektorhelyettese, aki a kutatómunkát tartja a legfontosabbnak. Egyedimolekula-kutatásai alapján számos nemzetközi és hazai szakmai díjat kapott, félszáz önálló publikációja mellett több könyv, -fejezet szerzője, szemináriumokon, kurzusvezetőként olasz és román egyetemeken tartott számos előadást. Itthon és az Egyesült Államokban volt huzamosabb ideig egyetemi tanár, valamint kutatócsoportok tagja. Jelenleg a Nanobiotechnológiai és In Vivo Képalkotó Központ és kutatócsoport vezetője.

Mennyire jellemző, hogy – főleg szakmai körökben – meg­kérdezik: „Ön Kellermayer Miklós emeritus professzor fia?” Zavarja-e, ha vele, illetve az ő munkásságával vetik önt össze?
– Jogos a kérdés: az utódot gyakran hasonlítják össze az előddel, ha azonos vagy hasonló területen tevékenykednek. Számos külföldi és hazai példa van erre nemcsak a művészet, hanem a tudomány területéről is. Nekem könnyű a helyzetem: édesapám nagyon sok tekintetben a példaképem, ő pedig büszke az eddigi eredményeimre. Egyáltalán nem zavar az apai összevetés.
Az interneten keresgélve önről első helyen a mostani pozíciói és a szakmai életútja jelenik meg, ami változatosnak hat. Átfogó, személyes bemutatót azonban nem találtam. Kerüli a médianyilvánosságot, vagy a média kerüli önt?
– Helyi újságokban, egyetemi lapokban jelent meg rólam néhány írás, főleg az aktuális kutatásaimról kérdeztek. A nagyobb médianyilvánosság azonban nem a magamfajta tudós ember közege, más jelenti a visszacsatolásokat. Álláspontom: ha valaki egy személyiség igazi mélységére kíváncsi, akkor azokat olvassa, amiket ő írt, nem a róla írtakat. Persze tudom: egy kutató esetében – a tudományág és a nyelvezet sajátosságai miatt – az átlagember számára nehezen érthetőek, nem túl olvasmányosak a szakcikkek. Az újságokban megjelent portrékat viszont bizonyos fenntartásokkal, ambivalenciával fogadom.
Most szakít vele?
– Hogy ráálltam erre a beszélgetésre, egyrészt annak a megtiszteltetésnek tudható be, hogy Bagaméry István engem ajánlott portréalanyuknak. Másrészt ez újfajta kihívást is jelent, hiszen a kutatásaim s részben az új feladatköröm egyik következményeként a médianyilvánosság fontos eszközzé vált. Ám az biztos, hogy az ilyenfajta szerepléseket a későbbiekben is igyekszem megválogatni, mert a tudományos munka, annak hasznosíthatósága a legfontosabb feladat számomra…
Reggeltől estig vagy még tovább a laboratóriumban keresi-kutatja a biofizika titkait?
– Nem zárkózom elefántcsonttoronyba a kutatómunkámmal. Ennek nemcsak az az oka, hogy szeretek csapatban dolgozni, hanem az is, hogy a kutatói tevékenység mára teljesen átalakult. Manapság nincsenek magányos kísérleti kutatók, amilyen például a radioaktivitás úttörője, Madame Curie volt. A gyakorlati kutató egyedül képtelen elvégezni azt a szerteágazó munkát, ami egy komplex kutatással jár. Rengeteg, gyakran igen különböző módszerrel végzett mérés, számítás, analízis, konzultálás, az egyre duzzadó szakirodalom alapos követése és ismerete alapján kell dokumentálnunk felfedezéseket, meghozni a döntéseket. Mindez kiegészült az életben maradást jelentő pályázatok elnyeréséért folytatott küzdelemmel. Egy kutatócsoportban, a vezető irányításával – többnyire hierarchikus rendszerben – mindenkinek megvan a maga feladata, de a munka így is lehet igen inspiráló és életre szóló.
Van-e még a kutatómunkában „heuréka-” vagy „aha-élmény”?
– A heuréka-élmény egyéni élmény, amely a természetre való rácsodálkozástól és az azzal való személyes találkozástól függ. Az egyéni kísérletezés – amely a heuréka-élmény alapja – mással nem helyettesíthető. Ugyanakkor rendszeres, sőt kötelező a munkacsoporton belüli kommunikáció, az eredmények megosztása, megbeszélése. A felpörgés pillanata azért nem múlik el, mert a csoport tagjai megosztják velem, illetve megmutatják az aktuális kísérletek eredményeit, amelyeket értelmezünk. Így a felfedezés pillanata, vagyis a heuréka-öröm átalakul, s mivel nem magányos a „küzdés”, az öröm sem magányos. Ha látunk valami érdekeset, az még nem felfedezés, „csak” valami csodálatos. De hogy értjük-e, attól válik tudománnyá, ha megtaláljuk a hiteles magyarázatot az aktuális „csodára”. A kísérlet következetes és aprólékos végrehajtásával derül ki a jó vagy a nem jó válasz, ami a feltevést igazolja vagy sem. Egy kutatócso­port szervezeti felépítése olyan, mint egy piramis, a maga szintjén mindenki a saját munkáját végzi, vagyis részfeladatot lát el. Ám ezekből és a közös megbeszélésekből nagyon sokat lehet tanulni. Ezt saját tapasztalatból is mondom, hiszen a „piramisnak” minden szintjén dolgoztam már…

Egy csoportban titkolhatja-e valaki, ha a kísérletek során olyat fe­­dez föl, amit – gyarlóságának en­ged­­ve – megtart magának, s ezzel akár egy csapásra híres lehet a szakmájában? Találkozott-e – itthon vagy külföldön – ilyennel?
– Egy nagyobb kutatást végző csoport vezetője, aki a nevét is adja a cél eléréséhez, nemcsak a kutatás tárgyáról dönt, teremti elő a szükséges forrásokat s jelöli ki a feladatokat, hanem a szellemiséget is meghatározza. Ez utóbbi – szakmai és erkölcsi-etikai elvárásként – a kutatásra éppúgy érvényes, mint a munkatársakra, vagyis tiszta módszerekkel kell mindenkinek dolgoznia. Aki ezt betartja, az a saját jövőjének dolgozik, hiszen a szakmai tudás mellett a megbízhatóság nagyon fontos, erősíti a jó referenciát. Annak hamar híre megy, ha egy kutatócsoportban valaki eltitkolja és a sajátjaként kivisz egy olyan eredményt, amely kifejezetten a közösség teljesítményéből származik. Az ilyen magatartás rendkívül visszataszító. Ugyanakkor a jegyzőkönyvek, a számítógépes visszakereshetőség és más dokumentáció segítségével egyértelműen bizonyítható, ha valaki kisajátít egy kutatási eredményt, vagyis rábizonyítható a lopás. Nekem eddig nem volt emiatt konfliktusom, bármelyik kutatócsoport élén álltam, mindig a nyílt kommunikáció, a dialógus híve és gyakorlója voltam s vagyok. Szerintem ez az egyik titka annak, hogy egy csoportvezető jó-e, s hogy a csoport egésze sikeres, egészséges lelkületű és szellemiségű társaság. A jó csapatmunkában a tagok megosztják a részeredményeket, éppúgy, mint a jelentősnek vélt felfedezést. A jó kutatás­vezető nemcsak értesül ezekről, hanem maga is az élmény részese akar lenni, ezért a lehető leghamarabb személyesen is meggyőződik a kísérleti fázisról.
Érdekli-e, hogy mennyire közérthető a kutatási területével kapcsolatos eredmény, például a titin óriás izomfehérje molekuláris biofizikája? Fontos-e, hogy általában megértsék: az aprólékos részkutatásnak mi a gyakorlati haszna?
– Hasonló kérdéssel rendszeresen szembesülök: mit profitálhatnak kutatásainkból a betegek, mennyivel könnyebben gyógyulnak meg? Tény, hogy a kutatók sok esetben nagyon leszűkítik a kutatásaikat, sőt előfordulhat: az azonos területen dolgozók is nehezen értik meg egymást. Nálunk, a Biofizikai és Sugárbiológiai Intézetben alapvetés, hogy az összefüggésrendszereket tágan keressük és értelmezzük, még ha mi a világnak csak egy nagyon pici szeletével is foglalkozunk. A másik kérdés: hogyan kapcsolódik a munkánk a hétköznapi alkalmazáshoz. Mi elsősorban nem technológiákat fejlesztünk, hanem alapkutatásokkal foglalkozunk, ezért nehéz annak megmagyarázása, hogy egy eszköz működéséhez vagy egy gyógyszer hatásmechanizmusához melyik részmunkával járultunk hozzá. Ezt Magyarországon nemritkán, sajnos, még döntéshozói szinteken sem tudják a helyén kezelni. Pedig az alapkutatás területéről is sok nagy szellemet, szellemi terméket adott – és ad még – hazánk a világnak. Mi olyan kérdéseket teszünk föl, hogy molekuláris szinten hogyan, milyen módon építkezik a nanovilág. Az egymolekula-kísérletek részleteiről az átlagember számára nehéz érthetően kommunikálni, hogy kiderüljön miért elengedhetetlen az alapkutatás. Ugyanakkor „nemes kötelességünk”, hogy amennyire csak lehet, érthetővé tegyük felfedezéseinket.
Mennyire izgalmas egy-egy kutatási fázis?
– Nagyon. Különösen, ha „fordulat” következik be egy-egy területen. Például itt van a DNS, amelyről régóta tudjuk, hogy a genetikai információ tárolója és átörökítője. De az, hogy a molekula hajlékonysága meghatározó lehet a működésében, csak mostanában került előtérbe. A DNS-molekula rugalmassága azért is fontos, hogy megértsük, hogyan tud „becsomagolódni” a sejtmag belsejébe. A mo­lekuláris rugalmasságot ma már nagyon egyedi eszközökkel – például lézercsipesszel – meg tudjuk mérni. Ilyen műszer az atomerő-mikroszkóp is, amellyel képet alkothatunk egyetlen molekuláról, sőt megnyomogathatjuk vagy huzigálhatjuk. A molekulák egyenkénti vizsgálata egy sokaságon belül igen jelentős, mert olyan folyamatokat és jelenségeket vehetünk észre, amelyek egyébként rejtve maradnak a sejtek tömegében.

A DNS-molekula hajlékonyságáról, csavarodási képességéről szerzett adatok, információk, illetve a kutatási eredmények hogyan adhatók el a „piacon”, a laboratóriumon kívül?
– Az egyedi DNS-molekulához köthető felhasználások kapcsán mondanék egy érzékletes példát: tudunk kísérleteket végezni fehérjemolekulákkal is. Ezek sokkal bonyolultabbak, mint a DNS, ezért is fantasztikusan izgalmas kérdés: hogyan veszik föl az olykor hihetetlen formájú térszerkezetüket, milyen belső kölcsönhatások stabilizálják őket. De a folyamatban elakadás is bekövetkezhet. Vannak ugyanis olyan fehérjegombolyodási betegségek, amelyek arra vezethetők vissza, hogy – a normális DNS-ben kódolt szekvencia ellenére – a fehérje hibásan tekeredik. Az ilyenek összecsapzódnak, lerakódnak különböző szövetekben, és súlyos betegség – például Alzheimer-, Parkinson-kór vagy cukorbetegség – léphet fel. Kutatásainkban mesterségesen tudunk előidézni kitekeredett állapotot egyedi fehérjemolekulákban, s ezzel megismerhetjük a gombolyodási folyamatot, és a kóros állapotok elkerülésére gyógymódokat is kifejleszthetünk. Talán pa­radoxonnak hangzik, de a kórosan tekeredő fehérjék, önszerveződő tulajdonságaik révén, felhasználhatók arra, hogy mesterséges szerkezeteket is kialakítsunk. Jelenleg azon dolgozunk, hogy – az Alzheimer-kórt okozó fehérjét felhasználva – nanoelektronikai hálózatot építsünk. Ez elvben alkalmas lehet különleges, bionikus számítógépes chipek, illetve mérőeszközök, tesztrendszerek építésére.
Ez az ön által irányított legfrissebb kutatás?
– Igen, friss és nagy távlatokkal kecsegtet, erről megjelentettünk már tudományos publikációkat. A felfedezésünk: magasan rendezett, orientált szerkezetek, amelyek vastagsága egy nanométer. Ez spontán módon, önszerveződéssel jön létre, tehát nem kell speciális körülmények között kirajzolni és kivágni, bonyolult technológiákkal, tisztaszobában. Az ilyen molekulákat vizes oldatban hozzuk létre, azután kiszárítjuk, s attól kezdve nem szerveződik tovább, utána „csak” ki kell tölteni az elektromos vezetőhálózatot. Persze ahhoz, hogy valóban számítógépet működtethető chip legyen belőle, számos feltételt kell teljesíteni, például logikailag vezérelhető kapcsolókat kell beletenni. A „kiteljesedéshez” együttműködünk Roska Tamás akadémikussal, aki a számítástechnikai logikában segít, mi a kísérletes részén dolgozunk.
Mikor jelenthető ki: létrehoztak egy olyan technológiát, amelyet az informatikai világcégek is alkalmazhatnak?
– Amikor először megláttam ezt a szép hálózatot, amely azonnal egy számítógépes chip szerkezetét villantotta fel előttem, arra gondoltam, hogy ez a jövő informatikájának alapját alkothatja. Felsejlett előttem az a vízió, hogy Magyarországon gyártják ezt az új chipet, és innen látják el a világot. Ez egyelőre álom, de ilyenek is lebegnek előttünk, amikor a kutatás heuréka-élménnyel megáldott fázisában vagyunk. Persze a hasznosítás szempontjából is patrióta vagyok.
Tehát egyértelműen magyar, az ön kutatócsoportjához köthető felfedezésről van szó?
– Igen, mi közöltük először. Azon tovább dolgozunk, hogy hozzá lehessen rendelni
a nanoelektronikához. Ám az, hogy megvalósulhatnak-e az álmaink, sok tényezőtől függ. Az is lehet, hogy a természet ellenáll, és a technológia nem működtethető ebben a formában, vagy annyira drága lesz, hogy manapság nem éri meg alkalmazni. Ezek újabb fejlesztőmunkát igényelnek, ami további felfedezésekhez vezethet. Számomra akkor válik érdektelenné mindez, ha a pénz, vagyis a piaci megrendelő határozza meg a kutatás folytatását, módosítását vagy a leállítását.
Ön szerint mit tennének a ha­gyo­má­nyos­chip-gyártók, ha világszabadalommá válna a kutatási eredményük?
– Ez túl messzire tekintő kérdés. Engem visszataszít, amikor egy-egy nagyszerű felfedezés hordalékaként, kizárólag financiális és lobbiérdekek alapján születnek a döntések. Újabban a nanotudományok, főleg a nanomedicina területén tevékenykedve szembesülök azzal, hogy a privát szféra kizárólag a gyors meggazdagodás reményében mozdul rá egy-egy felfedezésre, a tudományos igazság másodlagos.
Ez a véleménye az utóbbi időben szerzett negatív tapasztalatai miatt alakult ki, vagy látott már hasonlót, amikor a kutatásba belekezdett?
– Szerencsére több helyen is kipróbálhattam, gyarapíthattam kutatói képességeimet, itthon és külföldön. Nagy konfliktusokkal, lobbiérdekekkel nem kellett még szembesülnöm. Szellemileg, lelkileg talán kicsit védett környezetben dolgozhattam, ez már tudományos diákkörösként is jellemző volt. Majd az Egyesült Államokban, több helyen is olyan kutatócsoportok tagjaként dolgozhattam, amelyekben a védettség élménye mindig megvolt: sokat tanultam szakmailag és emberileg, illetve elég jól megismerhettem az ottani viszonyokat. Különösen akkor vált hasznomra a külföldön szerzett élet- és munkatapasztalat, amikor hazajöttem, és – szó szerint – egyedül kellett megtalálnom a helyemet. Több olyan időszakom is volt, főleg 1988–89-ben vagy 1993 és 1995 között, amikor itthon magányos kutató voltam, egyedül kellett pályázati forrásokat szereznem, s abból a kevés eszközből, amit sikerült előteremtenem, illetve hazahoznom a tengerentúlról, végeztem saját kezdeményezésű vizsgálatokat, kutatásokat. Ilyenkor nagy hasznomra volt egyrészt az a kutatói szemlélet és tapasztalat, amit kint a magamévá tettem, másrészt az a tartás, ami viszont az atyai környezetben belém ivódott: a példamutató, a letisztult igazságot kereső, értékelő szellemiség, az ahhoz való következetes ragaszkodás. Odakint abból is profitáltam, amit itthon tanultam, illetve azt a magyar mentalitást is „bemutathattam”, amit kint nagyon értékelnek. Emlékszem, amikor 1995–1998 között Pullmanben, a Washingtoni Állami Egyetemen egy kutatócsoportban dolgoztam, egy saját fejlesztésű és összeállítású lézeroptikai terepasztalt készítettem. Amikor a biofizika egyik nagy hírű professzora, Sam Lehrer ellátogatott a laboratóriumba és meglátta a szerkezetet, majd kiderült, hogy én készítettem, megkérdezte: maga fizikus? A nem, orvos vagyok válaszra csak annyit kérdezett: ugye maga magyar? Erre mondta ő is: a magyarok mindent meg tudnak oldani. Az, hogy a tengerentúlon több alkalommal végzett kutatói munkám során nagyon sok olyan eszközzel, módszerrel, például a lézercsipesszel megismerkedhettem, ami itthon újdonság, sőt esetenként ismeretlen volt, nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy hazai kutatóként is tudtam új eredményeket elérni, felmutatni.
Intézményvezetőként, mi több, csaknem két tucat hazai és külföldi szakmai társaság, szervezet tagjaként hogyan tudja folytatni a kutatást?
– Három éve dolgozom az intézet igazgatójaként, már rutinja van annak, hogy reggel háromnegyed nyolc és fél kilenc között aláírok, flottul sikerül elintézni az adminisztráció dandárját. Azt szoktam mondani: egy igazgatónak két dologra van szüksége: egy jó helyettesre és egy jó titkárnőre. Itt mind a kettő adott, kiválóak.
Ez menet közben alakult ki?
– Ők a munkába állásomkor is itt voltak, nem változtattam, nagyon harmonikusan működünk együtt, örülök, hogy ilyen munkatársakra találtam. Két éve a rektor úr megkért arra, hogy rektorhelyettesként segítsem a munkáját. Ez sokkal jobban befolyásolja a kutatói munkámat, az időbeosztásomat, mint az igazgatói teendők. Olyan munkaritmust alakítottam ki, hogy a hét elején adminisztráció, oktatás zajlik, a második felében pedig a kutatás, a csoportommal való kommunikálás és a saját kutatásommal való foglalkozás. A laboratóriumi munkához ugyanis tíz körömmel ragaszkodom. Az az atmoszféra, ami pipettázáskor vagy mikroszkopizáláskor körülölel, elengedhetetlen számomra. Az élet mindezt annyiban írta fölül, hogy rektorhelyettesként hirtelen beosztott is lettem, néha nagyon kampányszerű dolgokat kell elvégezni, ami esetleg a kutatói munkától veszi el az időt, az energiát. Sok esetben pillanatok alatt kell adminisztratív jellegű döntéseket meghozni, emiatt sem tudok a kutatásban naponta részt venni, de minden nap tájékozódom a fejleményekről.
Gyerekkorától orvos-biofizikus akart lenni? Orvosi diplomával a zsebében, miért nem kezdett el gyógyítani?
– Gimnazistaként hosszú ideig építészmérnök szerettem volna lenni. Ez a szemlélet, illetve a ma is meglévő érdeklődés abban segít a kutatói munkámban, hogy igyekszem saját magam kitalálni és fölépíteni a kutatási eszközöket. A lézercsipesz berendezésünket két kézzel, tényleg én állítottam össze. Abban, hogy végül az orvosi egyetemre mentem, az atyai hatásoknak is volt szerepük, csakúgy, mint az öcsémnél, aki szintén orvos. A döntéseimet nem bántam meg. Feleségemmel az orvosi egyetemen ismerkedtem meg, és hamar összekötöttük az életünket. Még egyetemisták voltunk, amikor született három gyermekünk, azután még kettő. Az orvosi diplomának később is közvetlen hasznát láttam, ugyanis az Egyesült Államokban – ahová végzés után egy évvel utaztam kutatómunkára – nem tesznek különbséget MD és PhD között a kutatás szempontjából. Ha a gyógyító munkát választottam volna, akkor a belgyógyászat és a gyerekgyógyászat között döntöttem volna, mert intellektuálisan mindkettő nagy kihívás.
Kétszer három évet töltött kutatóként az Egyesült Államokban, amely közismert arról is, hogy „agyelszívó”. Önt nem marasztalták?
– Az ezredfordulón nagyon komoly döntési helyzetbe kerültem: Pullmanben professzori állást kínáltak föl. Tudtam, hogy nagy lehetőség, de a korábbi kint tartózkodások tapasztalatai – túlzás nélkül mondom – óvatosságra intettek. Azt vettem számba, hogy megéri-e nekem és természetesen a családomnak, ha hosszabb időre, ne adj’ isten, végleg elhagynánk Magyarországot. Anyagilag és szakmailag talán megérte volna, hiszen határozatlan időre szóló megbízással csábítottak. De itt kellett volna hagynom a szüleimet, a szélesebb családot, a hazámat, másrészt olyan új életformára kellett volna berendezkednem ott, ami nemigen volt vonzó számomra. Úgy vélem, jó döntést hoztam. Ezt igazolhatják az azóta eltelt évek: 2001 és 2007 között nemzetközi pályázatok segítségével sikerült felépítenem egy akkor idehaza egyedülállónak számító nano-biotechnológiai és egymolekula-biofizika kutatócsoportot Pécsett. 2007-ben Fidy Judit professzor asszony – a Biofizikai és Sugárbiológiai Intézet akkori vezetője – felkért, hogy vállaljam el az intézet igazgatását. Azóta kutatócsoportommal itt dolgozom, ahol talán még magasabb színvonalra sikerült fejleszteni eszköztárunkat és a tudományos kutatásainkat.
Mit csinál a szabadidejében?
– Mi az, hogy szabad idő? Félre a tréfával, nagyon kevés van belőle. Amikor nem az intézeti vagy egyetemi ügyekkel vagyok elfoglalva, akkor – kis túlzással – megszállottan a kutatásnak élek…
Mit szól ehhez a családja? Pályaválasztásukkal a gyerekek követték-követik az édesapjukat?
– Szeretnék a családommal minél több időt tölteni. Ha van rá mód, akkor kirándulunk, túrázunk, közösen sportolunk. Az évekkel ezelőtti nagy kempingezéseink különösen kedves emlékek. Legidősebb fiunk orvos, immunológus, már nős. Második fiunk – aki korábban nagyon jól focizott – jelenleg Angliában él és a vendéglátóiparban dolgozik. Harmadik gyermekünk, egyben legidősebb lányunk biológus, a középső elsőéves orvostanhallgató, a legkisebb pedig általános iskolás. Feleségem háziorvos, belgyógyász szakorvos. Az ő odaadó, áldozatos segítségének mindannyian nagyon sokat köszönhetünk, vállán nagy terheket hordoz. Fiatalabb koromban csellóztam, zenekarban is játszottam, de most nem tudom megmondani, mikor volt a hangszer utoljára a kezemben. Amikor lehet, komolyzenét hallgatok, szépirodalmat olvasok. Arra a feleségemmel együtt mindig gondosan ügyeltünk, hogy a gyermekeinknek világlátás, hit, értékrend, tudásvágy és szorgalom szempontjából helyes irányt mutassunk.
A baráti körében tud-e a kutatásain kívül másról is beszélgetni?
– Baráti körben a legkevésbé beszélek biofizikáról, bár a biológia mint élettudomány elő-előkerül, amikor filozofikus területekre merészkedünk, ami viszont gyakran előfordul...
Ön kit ajánl és miért, hogy az Innotéka következő portré­alanya legyen?
Rózsa Balázs fiatal fizikus-orvost, aki igazi feltaláló. Az intézetünkben nemrégiben üzembe helyezett speciális, 3D képalkotásra alkalmas mikroszkópot is ő fejlesztette ki.•

 
Archívum
 2011  2012  2013  2014  2015  2016  2017  2018  2019  2020
Címkék

Innotéka