Mi határozza meg a gépipar jelenlegi pozícióit hazánkban? Érzékel-e fejlődést, és ez milyen irányú?

– A magyar gépipar jelenlegi helyzetének megértéséhez kissé távolabbról kell kezdeni a választ. A magyar gazdaság, és így az ipar is, hatvan-hetven százalékban nyílt. Ez azt jelenti, hogy nagymértékben szükségünk van külföldről importált gépipari (és egyéb) termékekre, hiszen sok mindent nem tudunk itthon előállítani. A magyar GDP is jelentősen elmarad az EU átlagától, de a mi szem­pontunkból most talán a legfontosabb statisztikai mutató az egy foglalkoztatottra jutó bruttó hozzáadott érték. Ez a mutató ugyanis alapvetően meghatározza a vállalkozások struktúráját és versenyképességét. Ebben a tekintetben Magyarország az Európai Unió teljesítményének felét sem éri el; a bruttó hozzáadott érték tekintetében az unió alsó harmadában vagyunk azokkal az országokkal együtt, amelyek belépésükkor is a miénkhez hasonló fejlettségi szinten voltak. Az ipari vállalati szférában nagyjából 350 ezer fő dolgozik Magyarországon, közel negyven százalékuk kis- és közepes vállalkozások alkalmazottja (a fennmaradó hatvan százalék nagyvállalatoknál dolgozik). Csakhogy, és ez a lényeg, a kkv-kra eső árbevétel mindössze az összes tíz-egynéhány százaléka. Ez az ágazati struktúra nem előnyös, és csökkenti az innovációs kapacitást.

Melyek a fő okai annak, hogy kevés a nemzetközi piacon is sikeres innovatív terméket előállítani képes magyar vállalkozás?

– Ennek főképpen pénzügyi okai vannak, de közrejátszik benne a szellemi termékek nem megfelelő kezelése, illetve a mérsékelt hozzáadott érték is. Fel kell tennünk a kérdést, hogy milyen kkv tud megjelenni a globális piacon? Erre egyértelműen az a válasz, hogy ehhez jelentős mértékű hozzáadott érték termelése szükséges. A hozzáadott értékhez pedig innovatív erőnek kell lennie a cégben, hogy sikerüljön az ötlet felvetésétől a megvalósításig eljuttatni a terméket. Ez csak úgy lehetséges, ha az infrastrukturális háttér mellett megvannak a szükséges pénzügyi források és a szellemi kapacitás, vagyis a képzett munkaerő is.

Ha nem abba az irányba halad a magyar ipari szektor fejlődése, hogy magasan kvalifikált munka­erőt alkalmazzon, akkor marad az a helyzet, hogy sokat termelünk ugyan, de saját termékekkel nem tudunk megjelenni a nemzetközi piacon.

Vannak azonban kedvező jelek is. Egyesületünk, a Gépipari Tudományos Egyesület minden évben részt vesz a Magyar Ipari Célgép Nagydíj odaítélésében. Idén mindannyiunk nagy örömére szolgált, hogy megjelentek olyan hazai vállalkozások, ipari vállalatok, amelyek fantasztikusan innovatív termékekkel jelentkeztek, és rendkívül magas technikai szintet képviselnek.

Az Év Célgépe 2022 díjazottjai (Forrás: gepedvanhozza.hu)

Mivel lehetne elősegíteni a magyar gépipar innovációs képességét?

Nagyon fontos lenne azt a termékkört meghatározni a magyar ipar számára, amely révén eséllyel lehet sikereket elérni a nemzetközi piacon. Az egyértelmű, hogy a globális piacra mennyiséggel betörni nem lehet.

Be kell látnunk, hogy nem vagyunk versenyképesek Kínával és másokkal, ha a termékek sokmilliós tömegű előállításáról van szó. Olyan termékekre kell tehát koncentrálnunk, amelyeket elő tudunk állítani, és piaci igény is van rá, minthogy rés mutatkozik a kínálatban. Ezt a rést megtalálni nem egyszerű, hiszen hihetetlenül felgyorsult a fejlődés. Az Ipar 4.0 már mindenhol jelen van, és már nemcsak arról van szó, hogy robotok végeznek el bizonyos munkafázisokat, hanem a robotok az emberek társává válnak a gyárakban. Vagyis már nem egyszerű összeszerelő feladatokat látnak el, hanem képesek az irányításban is részt venni. Ez olyan hatékonnyá vált az utóbbi években, hogy a robotok hibás működéséből fakadó károkozás egyszerűen megszűnt a gyártás során. A mai modern robottechnika fejlődése tulajdonképpen már az ötödik ipari forradalom.

A gépipar innovációs teljesítménye hogyan viszonyul a többi hazai iparághoz?

– A magyar gépipar kifejezetten jól teljesít az innováció terén, ha az egyéb iparágakhoz hasonlítjuk. Ettől függetlenül alapvető átstrukturálásra van szükség a gépipar terén. Át kell alakítanunk a gépipar helyzetét a magyar gazdaságban, és a megítélését is. Ezt részben a Covid-válság kényszerítette ki, de egyéb tényezők is szükségessé teszik. Éveken keresztül azt tanítottuk az egyetemeken, hogy a gépiparban nincs szükség az alkatrészek, alapanyagok hosszú távú raktározására, mert mindig rendelkezésre fognak állni a szükséges források. Az elmélet szerint, kis túlzással, a kamion ott teszi le a gyárba érkező nyersanyagot a gyártósor végén, az intelligens targonca leemeli a kamionról, és azon nyomban helyezi is a gyártógépbe. Ez természetesen a szükséges alapanyagok tökéletesen stabil, folyamatos és fennakadásmentes ellátását feltételezi. Ez a feltétel azonban mára megszűnt. Újra raktározni kell, ami miatt újból jelentkeznek a raktározás költségei. Ezeket a költségeket ki kell gazdálkodni, így a teljes gyártási folyamatot át kell strukturálni, hogy a termelés továbbra is fenntartható és gazdaságos maradjon. E pillanatban számos, beszállítóktól beszerezhető alkatrészből hiány van. Nem lehet a járműgyártásban használatos elektronikus alkatrészt vagy kábelköteget találni. Amikor a gyártócég mégis hozzájut ezekhez, azonnal tartalékot kell képezni belőle, ez a kérdés alapvető jelentőségűvé vált az utóbbi három évben.

Hogyan lehet átstrukturálni a gyártást, hogy működőképes maradjon a termelés az ellátási láncok gyakori megszakadása ellenére is?

– Sokan dolgoznak ezen, és a hálózatelmélettől a valószínűség­számí­tásig mindent bevetnek ennek megoldása érdekében. Ám ezeket az elemzéseket már annak tervezésekor is el kell végezni, hogy mely gyártási területekre van feltétlenül szükség, melyekre lesz szükség esetleg a jövőben, és melyek váltak szükségtelenné, vagyis leépíthetők. E döntések alapján kell felépíteni az új struktúrát, hogy mindig rendelkezésre álljanak a termelőeszközök, amelyek például az autógyártáshoz szükségesek. A nyár folyamán is általánosak a gyártásleállások az autóiparban. Ennek csak részben okai a nyári szabadságolások. Fontosabb ok az, hogy a gyár készleteit fel kell tölteni. Eközben pedig folyik a szegmens teljes struktúrájának átalakítása. Az Európai Unió döntése értelmében alig egy évtized múlva teljesen át kell térnünk az elektromos meghajtásra az autóiparban.

De én nem vagyok meggyőződve arról, hogy az elektromos meghajtás lesz a végső megoldás. Feltehetően most azért az elektromos autók kerültek előtérbe, mert a hidrogénmeghajtás még nem áll a megfelelő szinten.

Azt gondolom, hogy az elektromos autók szükséges, de rossz technikai lépést képviselnek, de túl fogunk lépni rajtuk, és ha eljön majd a hidrogén, akkor megint másképpen látjuk a világot. Mindenesetre ezekből a folyamatokból egyértelmű, hogy a világ ipari fejlődése gyorsul, és legfőképpen a fejlődésben bekövetkező irányváltások sokasodnak. Csak azok a vállalatok tudnak Magyarországon és globálisan is a felszínen maradni, amelyek képesek a gyors váltásokra.

Megvan ez a képesség a magyar gépipari vállalatokban?

– Véleményem szerint a magyar kis- és közepes vállalatok képesek alkalmazkodni a változó piaci feltételekhez, e tekintetben nem állunk rosszul, de ehhez támogatásra van szükségük. Ettől függetlenül, minthogy a magyar gazdaság nagyrészt nyílt, mindig is sérülékenyek leszünk a globális ellátási lánc zavaraival szemben (ahogy ez az egész világ legtöbb gyártócégére igaz). Reálisan nincs lehetőség arra, hogy önellátók legyünk mindenből. A magyar ipari termelőágazatok a globális ellátási rendszerek szerves részét képezik, ezen nem lehet változtatni. Más módon kell védekeznünk a rendszer zavaraival szemben. A legjobb védekezés az, ha olyan termékeket állítunk elő, amelyekre nagy igény van a globális piacokon, hiszen így megnő az esélye annak, hogy még válság esetén is biztosított lesz a termelés, illetve az értékesítés.

Gyakran mondják, hogy csak az innovatív termékeket lehet eladni a világpiacon, de tényleg nem képzelhető el más stratégia? Minthogy nem feltétlenül tudunk fejlesztésben versenyezni Délkelet-Ázsiával vagy Amerikával, nem lenne célszerűbb inkább a kevesebb technológiai újdonságot igénylő, de egyszerűbben előállítható és stabil kereslettel rendelkező termékeket gyártani?

– Én a koromnál fogva dolgoztam a szocialista ipar keretein belül is, és éltem abban az időben, amikor az országban a legkülönfélébb termékek gyártása folyt. Gondoljunk csak az Ikarusra, a Rábára vagy a rádiókra, a lemezjátszókra, a motorokra: a Danuviára, a Csepelre. Magyarország tehát képes volt mindenfélét gyártani, és nekem meggyőződésem, hogy ma is képes lenne, de ott látom a problémát, hogy nem mindig sikerül a piaci rést megtalálni. Mert nem az innováció maga a lényeg, hanem az, hogy olyan piaci igényt találjunk, amelyen keresztül érvényesülni tudunk. És ez az igény nem a tömeggyártás területén jelentkezik.

Jelenleg, sajnos, nem látok olyan, magyar cég által gyártott terméket, amellyel kapcsolatban meggyőzhetnénk a világot arról, hogy tőlük kell azt nagy tömegben beszerezni.

De bizonyos nemzetközi nagyvállalatok magyar gyártórészlegeinél már fejlesztéseket is végeznek, jó példa a Knorr-Bremse vagy az Audi. Vannak egyetemek, ahol már autógyárakhoz kötődő mérnöki tanszékeket is létesítettek. Vannak tehát már itthon olyan műhelyek, amelyek részt tudnak venni a külföldi nagyvállalatok fejlesztéseiben, de nem irányító szerepet játszanak bennük. Ez a magyar szakembereknek még mindig a tanulási időszak.

Mivel a felsőoktatást említette, milyen reális célt lehet kínálni a gépipari mérnökhallgatóknak? A műszaki egyetemeink arra készítik-e fel a hallgatókat, hogy a magyar lehetőségek között tudjanak elhelyezkedni, vagy a kiemelkedő tehetségű hallgatók már a kezdetektől a külföldi karrier felé kacsintgatnak?

– Kétségtelen, hogy a gépipari fejlesztés munkaerőpiaca globális, az ajtók nyitottak. Több mint ötven éve, 1970 óta dolgozom a felső­oktatásban, és hosszú évtizedek óta sajnálattal látom, hogy a legjobb diákjaim folyamatosan mennek el külföldre. Azt a tudást tehát, amelyet a magyar műszaki egyetemeken megszereznek, egy részük külföldön kamatoztatja. Mindig is az volt a fő oktatási elvem, hogy azt a tudást, amit nálunk sajátítottak el, azt igyekezzenek a végzett szakemberek a mi országunk javára hasznosítani. Elismerem, hogy ez a gondolat a pénzügyi megfontolásokkal szembemegy, hiszen sok esetben alig lehet összehasonlítani a Magyarországon és külföldön elérhető keresetet. Ettől függetlenül ez a szemlélet az összes jó felsőoktatási intézményt áthatja. Úgy látom, hogy a hallgatók szívesen marad(ná)nak itt, ha a foglalkoztatási és fejlesztési környezet javulna. Természetesen ez a probléma nem kizárólag a gépipar sajátja, mert a tanároktól elkezdve a kutatókon keresztül az egészségügyig minden szektorban jelentős béremelésre lenne szükség. Az elfogadható egzisztencia az alapvető feltétele annak, hogy meggyőzhessük a fiatal szakembereket a maradásról. Nap mint nap találkozom olyan fantasztikus magyar cégekkel, amelyek rendkívül komoly fejlesztéseket végeznek, és szakemberekre van szükségük ehhez. A külföldi cégeknél főként részegységek fejlesztése folyik. Természetesen nagyszerű, hogy a frissen végzett hallgatóknak lehetőségük nyílik külföldre menni tapasztalatot szerezni, bárcsak lehetséges lett volna ez fél évszázaddal ezelőtt is! De aztán haza kell jönni, és az ember tehetségét Magyarországon kell hasznosítani.

Ön itt lenne most, ha 1970-ben elmehetett volna, mondjuk, Németországba?

– Furcsa, hogy ezt kérdezi, mert igazából nekem lett volna lehetőségem akkor Ausztriába költözni. De én itthon maradtam, és nem bántam meg. Rengeteg élményt kaptam a diákjaimtól, és már csak ezért is megérte maradni. Természetesen, ha az anyagiakat vesszük, valószínűleg sokkal jobban jártam volna, ha Ausztriában dolgozom tovább, de ennek ellenére is örülök, hogy nem így döntöttem. Soha eszembe sem jutott az, hogy amit itt tanultam, azt máshol használjam. Természetesen azt is figyelembe kell venni, hogy akkor teljesen más volt a szemlélet, sőt az egész világ is más volt. Akkor két világrend élt egymástól szétválasztottan, de ma már egy közös Európában élünk, tanulunk, dolgozunk.

Hogyan alakul a gépipari felsőoktatásba jelentkezők száma, és ez összhangban van-e a szektor munkaerőigényével? El tud-e minden végzett helyezkedni, vagy akár még sokkal többen is találnának munkát?

– Ez a legfontosabb kérdés. Ha megnézzük a felsőoktatási felvételi statisztikákat, azt látjuk, hogy

az egész felsőoktatásba évről évre egyre keve­sebben jelentkeznek, de a gépipari szakokra jelentkezők száma még meredekebben csökken.

De nemcsak a hallgatói létszám kevés, hanem a belépési tudásszint is csökken. Ez pedig a középiskolai alapképzés hiányosságaira utal. Sok olyan anyagot is meg kell tanítani a felsőoktatásban, ami a hetvenes években már minden hallgatónál eleve tudott volt. Ha külföldi hallgató jön hozzánk, akkor felzárkóztatjuk egy nyelvi képzéssel, és utána már a szakmai nyelv ismerete révén tudja követni az órákat. Ám lassan ott tartunk, hogy a magyar hallgatóknak komolyabb felzárkóztatásra van szükségük, mint a külföldieknek. Ez a felzárkóztatás elengedhetetlen, mert különben a hallgató szorongani fog, hiszen a tudásháttér hiánya miatt nem tudja feldolgozni az új ismereteket, és nem tud úgy haladni, ahogy szeretne. Ehhez pedig jó tanárok kellenek: úgy kell neki átadni a tananyagot, hogy azt megértse, illetve maga jöjjön rá, hogy milyen területeken vannak hiányosságai, és ezeket hogyan tudja ledolgozni.

Mekkora a gépipari terület munkaerőhiánya?

– Nagyon nagy. Legfőképpen a szakirányú képesítések terén mutatkozik rettenetes hiány. Újraszerveztük a felsőfokú szakképzést, és igyekszünk alkalmazkodni az igényekhez, de a hiányt nem lehet egyik napról a másikra ledolgozni, és helyreállítani az egyensúlyt.•