<
2013. november 5.

Szerző:
Ötvös Zoltán

Fotó:
Csanádi Márton

Ebek és emberek – egykutya

„A kutya egy szőrös gyerek. Ezt a felismerést tizenöt év alatt sikerült elfogadtatnom a szakmával. Ma már a világ vezető kutatóintézeteiben a mi módszerünk alapján vizsgálják a kutyákat” – válaszolta Csányi Vilmos etológus arra a kérdésünkre, hogy mit tart legnagyobb eredményének. Tudósportrénkból kiderül, hogy az akadémikus az utóbbi évtized egyik legtermékenyebb magyar írója.


Fehér Gyula, az élő internetes videoközvetítésekre sza­kosodott Ustream nevű startup cég egyik alapítója azzal ajánlotta önt interjúalanyunknak, hogy ha valaki, akkor egy etológus biztosan tudja, miért hasznos, ha egy munkahelyre a háziállataikat is bevihetik a munka­társak. Szerinte azért, mert a háziállat a legjobb stressz­oldó. Egyetért a véleményével?
– Ez így van, amit kísérleti bizonyíték is megerősít. Pár hónappal ezelőtt amerikai magatartás-kutatók arra beszélték rá egy vállalat vezetését, hogy egy hónapra engedjék be a kutyákat, miközben ők mérik a kollégák konfliktus- és agressziótűrő képességét a kutyák megjelenése előtt, alatt és után. Kiderült, hogy amíg a kutyák ott voltak, szignifikánsan csökkent az összezördülések száma, illetve a háziállatok távozását követő hónapokban is érezhető volt a hatásuk, mert csak lassan emelkedett a szokásos szintre a munkatársak közötti munkahelyi agresszió. Egyébként a kutyák nagyon jól elviselik a munkahelyi környezetet. Réges-régen a Harvard Egyetemen dolgoztam, ahol egy egyedül élő kolléganő behozhatta a kutyáját a biokémiai laborba. Senkit sem zavart. Aki bejött a laborba, azt barátságosan üdvözölte. A hölgy nem aggódott, hogy mi van otthon a kutyussal, tudott a feladatára koncentrálni. De ne menjünk ilyen messzire! A közelmúltban a Mammut Bevásárlóközpont vezetését sikerült rávenni, hogy két szombaton engedjék be az épületekbe a házi kedvenceket. És láss csodát, semmi sem történt! Nem ugattak, nem pisilték össze a központot. Normális országokban ez bevett gyakorlat, nálunk egy-két kivétellel még a kerthelyiségekbe sem mehetnek be a kutyák.

Csányi Vilmos 1935-ben született Budapesten, 1958-ban végezte el az ELTE kutatóvegyész szakát. 1958–1973 között a SOTE Orvosi Vegytani Intézetének munkatársa. Kandidátusi disszertációjának (1965) témája a biológiai fehérjeszintézis szabályozása. Két évet töltött az amerikai Harvard Egyetemen és a New York State Research Institute for Neurochemistryben. 1970-ben kapta meg a biológiai tudományok doktora fokozatot molekuláris biológiai kutatásaiért. 1973 óta az ELTE Természettudományi Karának professzora, az Etológia Tanszék vezetője 65 éves koráig. Speciális egyetemi kurzusa a humánetológia. A Magyar Etológiai Társaság elnöke, majd tiszteletbeli elnöke. 1995 óta az MTA levelező, 2001 óta rendes tagja.
2001-től a Magyar Tudomány főszerkesztője. Magyarul és angolul megjelent művei széles körben ismertek. Az evolúció általános elméletéről szóló könyve az amerikai Duke University Press kiadásában jelent meg. A 2000-es évek második felétől jelennek meg szépirodalmi művei: 2012-ben az Ironikus etológia című munkája, 2013-ban a Libri Kiadónál A tökéletesség illata címmel Avilai Szent Teréz életéről szóló regény. 1999-ben Az Év Ismeretterjesztő Tudósa, és csillagot neveztek el róla a Nagy Kutya csillagképben. További kitüntetései: Budapestért Díj (2000), Pázmány Péter-díj (2001), Széchenyi-díj (2003), Prima Primissima-díj (2004).

Több alkalommal is nyilatkozta, hogy egy bizonyos ponton túl nem enged betekintést az életébe, mert az embernek meg kell őriznie a privát szférát. De miként őrzi meg egy olyan ember a magánéletét, aki évről évre könyvet publikál. Nem szakmait, szépirodalmit. Minden fikció, a történeteknek nincs közük írójuk életéhez?
– Az ember kreál egy személyiséget, ami elkezd önállóan működni. Én sem tudom előre, hogy egy történet pontosan milyen stációkra épül. A keretekkel tisztában vagyok, de a konkrét tartalom az írás során formáló­dik. Legutóbb egy sváb kertész történetét írtam meg. A második világháború után 14 millió németnek kellett elhagynia szülőföldjét, közülük félmillióan az utazás során haltak meg. Én a kertész kitalált történetén keresztül dolgoztam fel ezt a helyzetet. Mielőtt rákérdezne: van sváb kertész ismerősöm, akiről alig tudok valamit, de azt a keveset sem használtam fel. Egy valós személy nem működne az én világomban, kilógna belőle. Amikor egy konkrét személyről születik írás, az nem irodalom, csupán életrajz. Szemérmetlenségnek tartanám, meztelennek érezném magam, ha az életemről, a feleségemről, a szüleimről írnék megtörtént dolgokat. Nem ilyen helyzetben szeret az ember meztelenkedni. És még egy: tekintettel kell lennem a családomra, a barátaimra. De a legfőbb szempont az, hogy nem nekik írok, hanem a nagyközönségnek, az utóbbinak pedig édes mindegy, hogy milyen forrásból születnek az alakjaim.

2005. május kilencedikén betöltötte a hetvenedik életévét. Azon a napon otthagyta az egyetemet. Azóta nem is kutat?
– Nem, de a váltás nem volt ennyire drasztikus, mert a tudomány aktív művelését, a tudománnyal való kapcsolatomat már tíz évvel korábban elkezdtem lazítani. Évtizedeken át dolgoztam az ELTE-n, megannyi rossz példát láttam arra, hogy milyen megalázó helyzetekbe kerülhet egy nyolcvanéves, egykoron mindenki által tisztelt, de már csak a múltjából élő professzor. Ott ülnek a hatvanéves utódok nyakán, mindenbe beleszólnak. Én nem akartam, hogy szembedicsérjenek, majd a hátam mögött kinevessenek a kollégák, hogy visszahalljam: ez a vén bolond mit keres még itt? Én hatvanévesen úgy döntöttem, fokozatosan átadom a helyem. Ha az ember csak dirigál, akkor a tehetséges emberek elmennek. Ha csak az én szavam dönt, akkor a beosztottak nem tudnak pályázatokat írni, pénzt szerezni. Nekik is meg kell tanulniuk, hogy nem a vezetőkkel kell jóban lenni, hanem a titkárnőkkel. Saját bőrömön tapasztaltam meg, hogy az adminisztráción belül való hatékony mozgást nagyban segítik a humánetológiai ismeretek. Fiatal kollégáim egy darabig nem hitték el, hogy valóban szabadon engedem őket. De megtörtént. Akkor sem szóltam, amikor láttam, hogy valószínűleg hibáznak, amikor nem akarták elfogadni a kutyákkal kapcsolatos kutatási elképzeléseimet. Öt év telt el, mire eljutottak oda, amit én eredetileg javasoltam. De lehet, hogy nekik volt igazuk, mert szükség volt az általuk választott kerülőútra. A lényeg, hogy amikor a kérdésében említett időpontban eljöttem, észre sem vették, mert mindenki tudta, mi a feladata. Igen ám, de az ember nem ülhet tétlenül a hatodik iksz betöltése után sem. És hetvenévesen sem csak az a jussa, hogy gyertyát kérjen, amivel kimegy a temetőbe.

Nem is követi az etológia legújabb eredményeit?
– Ha akarnám, sem tehetném, hogy nem követem. Azóta is a nyakamra járnak a kollégák, olvasom a szakfolyóiratokat, követem a kutatási irányokat, de messze nem olyan mélységben, mint aktív kutatóként. Évente néhány konferenciára elmegyek, nem sokra, mert utálom, hogy a fiatalok nem mernek megszólítani. Nem szeretem a bálvány státuszt. Nem az én műfajom. Egyetemi tanárként, akadémikusként is farmerben jártam. Nem azért, hogy tüntessek, hogy így legyek különc. Egyszerűen nem érdekeltek a formalitások.

A tétlenül ülés helyett történeteket gépel a számítógépébe. Hogyan ír?
– Egész életemben írtam, de nem úgy, ahogy manapság sokan. A mostani írónemzedék a szép mondatot tekinti az irodalom lényegének. Engem a szép mondat kevéssé érdekel, én a pontos mondatokra koncentrálok. A tömör, egyszerű mondatokat szeretem, mert ezt érti meg a nagyközönség. Bírálóim azt mondják, hogy minimalista a stílusom, de nem vagyok egyedül, mert másutt is léteznek hozzám hasonló szörnyetegek, akik nem törődnek a cirkalmas mondatokkal, amelyek jelentésén fél órán át törheti a fejét az olvasó.

Könnyen elfogadták az ön jelentkezését, vagy érték olyan bírálatok, hogy az irodalmat hagyja a bölcsészekre, maradjon meg a természettudományok jól bevált berkeiben?
– Eleinte kaptam ilyen jelzést. Volt, ahol azzal utasították el egy könyvem recenzióját, hogy a lap nem kiöregedő természettudósok műkedvelő irodalmi próbálkozásainak van fenntartva. Olyan véleményt is hallottam, hogy irodalmi szövegkörnyezetben tudományos ismeretterjesztést művelek. Eddig kilenc könyvem jelent meg nagyjából ötvenezer példányban, ami a mai magyar könyvpiacon kimondottan sikernek számít. Sohasem volt gond az írásaim kiadásával, mert a kiadók nyakán nem maradtak példányok. Az nem zavar, hogy az irodalom, mint közösség, nem nagyon vesz tudomást a létezésemről. Nem is nekik írok, hanem a nagyközönségnek. Amíg ők vevők a gondolataimra, addig nincs gond. Azon ellenben elgondolkodnék, ha egyszer azt tapasztalnám, hogy a boltok polcain porosodik a legújabb munkám. Egyébként jólesik az elismerés, hiszen én is hiú ember vagyok, de nem teszek semmit azért, hogy a másik oldal rajongjon értem. Ha tetszik, én már kiéltem magam azzal, hogy én vagyok a „nagy” tudós. Ha fiatal író lennék, bizonyosan roppant módon bosszantana, hogy nem, illetve alig vesznek rólam tudomást az írók – miközben Tarján Tamás nagyon szép recenziót írt Kisfiam, Ikarosz című kötetemről. A Kalligram Kiadóban egy író azt kérdezte tőlem, hogy te minden évben megjelentetsz valamit? Azt feleltem, hogy sajnos igen, mert nekem kevés időm van. Ahhoz, hogy annyi könyvet írjak, mint te, nekem évente kell publikálnom. Nem tetszett neki.

Hogyan lett önből kutatóvegyész?
– Imádtak a kémiatanárok, és én is imádtam őket. Beengedtek a szertárba, ahol kísérletezhettem. Munkásságomnak köszönhetően robbant, fújt, elszíneződött, égett az anyag. Jól éreztem magam a vegyipari technikumban, de a családban nem a továbbtanulásról esett szó, hanem arról, hogy dolgozzak valahol. A nyári gyakorlatomat a gyógyszerkutatóban végeztem, ahol a főnököm megkérdezte, hogy mi lesz velem? Én abban a reményben mondtam neki, hogy keresek egy vegyésztechnikusi állást, hogy esetleg felajánl egyet a gyógyszerkutatóban. Délután ő vitt haza, és igen hosszasan elbeszélgetett a szüleimmel ez a meglehetősen mogorva ember. Féltem, hogy vajon mit követhettem el? Amikor elment, különös hangulat lengte be a lakást. Kiderült, hogy a főnök azt javasolta, tanuljak tovább. Jelentkeztem, felvettek. Egyetemi éveim legfontosabb teljesítménye nem a vegyész szakhoz fűződött. Elértem, hogy az országban nekem lett a legnagyobb díszhaltenyészetem. Szépen megéltem ebből, de tudtam, hogy a haltenyésztés nem töltené ki az életemet. Ellenben halas körökben ismert voltam, így gyorsan híre ment, hogy noha az egyetemi diploma megszerzése után a Chinoinban dolgoztam, mégis állást keresek. Az egyik ismerősöm említette, hogy a budapesti orvosegyetemen Straub F. Brunó professzor fiatal kollégát keres. Életem egyik legboldogabb időszaka volt az orvosvegytani intézetben eltöltött néhány év. Utólag tudtam meg, hogy miért engem választott Straub professzor. A pártbizottsággal időnként hűvös viszonyba kerülő tudós a személyemben egy munkáskádert vett fel. Akiről kiderült, hogy nem is olyan hülye.

Mehetett volna, mégsem ment a magyar tudomány vidéki fellegvá­raként létrehozott Szegedi Bioló­giai Központba. Miért?
– Ha egy osztályt hozhatok létre, akkor elmegyek, de csak két embert adtak volna mellém. Az utolsó pillanatban visszaléptem, majd hamarosan mégis váltottam, mert átmentem az ELTE-re, ahol kis híja volt, hogy belépésem után nem sokkal ötvenmillió forint kutatási pénzt szerezzek az intézménynek. A Paksi Atomerőmű építése kapcsán azt kellett vizsgálnunk, hogy milyen hatása lehet a halakra az erőművön átfolyó, néhány fokkal magasabb hőmérsékletű hűtővíz Dunába való visszaengedésének. Erre volt az ötvenmillió forint, miközben a tanszék jó, ha tizenötezer forintot költhetett egy évben kutatásra. Ami köztünk szólva baromság volt, hiszen milyen következtetést lehet levonni egy akváriumi kísérletből. Mellesleg előre tudtuk, hogy semmilyen következménye nem lehet a melegebb víznek a dunai halakra. A lényeg, hogy a biológus tanszékcsoport nem akart részt venni a kísérletben. Ekkor tanultam meg, hogy mindent nekem kell megszereznem, ők pedig azt a következtetést vonták le, hogy egy lehetetlen szörnyeteg vagyok, akit jobb nem bántani. Például azért, mert megvétóztam azt a tervet, hogy a hallgatókat – mert koszos ujjaikkal lapozva bepiszkítják a kiadványokat – kitiltsák a tanszéki könyvtárból. Később megtaláltam a forrásokat, és több kutatási pénze volt az újonnan létrehozott tanszéknek, mint a többi tíznek együttvéve.

Rögtön a kutyákkal indult a kutatás az Etológia Tanszéken?
– Dehogy. A tanszék elődje 1973-ban jött létre, ez volt a Magatartás-genetikai Laboratórium, amelyből lassan kialakult a mai intézet. Az első két cikkünk a csirkék imprinting (adott faj számára kritikus periódusban bekövetkező tanulás leírása) viselkedésének megfigyeléséről szólt. Hosszú távon azonban azt gondoltam, hogy a halakkal érdemes foglalkozni. Például azért, mert ahogy azt korábban említettem, én a halakhoz értettem. A paradicsomhal kiváló kísérleti alanynak bizonyult. Segítségével jöttünk rá, hogy az akváriumi halak nem kíváncsiságból jönnek közel az emberhez, hanem mert félnek tőlünk, és szemmel akarnak tartani bennünket. Ha letakarjuk az egyik szemünket, ránk sem hederítenek. A két szem látványa jelenti nekik a ragadozót. Munkánk része volt a pontynemesítés is, amiből igen szép bevételhez jutott a tanszék. Amikor Gödre költöztünk, hozzánk kerültek az MTA Pszichológiai Intézetének kutyái, akiken hagyományos pavlovi módszerekkel kísérleteztek. Ezeket a kutyákat nagyon nem kedvelték a fővárosi intézet környéken, ezért döntött úgy az MTA, hogy Gödön épít számukra egy épületet. S ha már mi egyébként is ott vagyunk, mi sem természetesebb, hogy az etológusok bekapcsolódnak a munkába. Elindultak a kutyás kísérletek, de amikor azt tapasztaltuk, hogy a kísérleti alanyok, azaz a kutyák szelektálnak a kísérletet végző személyek között, felhagytunk velük. Ez a kapcsolat akkor derült ki, amikor az egyik – egyébként állatimádó – technikusunknak egyik napról a másikra nem fogadtak szót a kutyák. Addig hozták-vitték neki a kísérleti tárgyakat, ám egyszer a kollégánk rálépett valamelyik nagy testű kutyára, és az megkapta. Attól a pillanattól kezdve a kutyák érezték, hogy ez az ember fél tőlük. Munkatársunk elvesztette a falkában az alfa-hím pozíciót, ómega, azaz utolsó lett, akinek a nagy ebek nem fogadtak szót, a kisebbek pedig direkt kiszúrtak vele. Ekkor számoltuk fel a kutyakolóniát, s kezdtük el a munkát a paradicsomhalakkal. Amikor úgy éreztük, hogy amit lehetett, elértünk a halakkal – előre tudtuk, hogy milyen eredményt hoz a kísérlet –, akkor tértünk vissza újra a kutyákhoz. Cikkeket továbbra is tudtunk volna írni a halas kísérletek alapján, de az már rutinmunka, amit én világéletemben mérhetetlenül utáltam. Hogy mikor éreztem először, hogy magabiztosan művelem ezt a tudományágat? Nagyjából a tanszék megalakítása után tíz évvel.

Miről ismerszik meg a jó etológus?
– Elsősorban arról, hogy megfigyel, az apró jeleket is észreveszi. Szereti az állatokat, de nem majomszeretettel, hanem tudja, hol a határ. Eleinte az volt az előírás, hogy az etológus a természetes környezetében figyelheti meg az állatokat. Közelébe sem mehet, mert befolyásolja a viselkedésüket. Később megengedték a laboratóriumi kutatást, ha az közelített a természetes körülményekhez. De kérem, a kutyának mi a természetes környezet? Az ember társasága, hiszen százezer éve él mellettünk. Azt hiszem, a biológiai tudományok műveléséhez ugyanolyan tulajdonságok kellenek: a nagyon jó megfigyelésen túl tudni kell modelleket alkotni arról, hogy a megfigyelések milyen rendszerbe illeszthetők. És az sem árt, ha az ember felül tudja írni ezeket a rendszereket, ha nem passzolnak az újabb megfigyelésekhez. Ebből a szempontból jó tudósnak bizonyultam, de akadt tulajdonság, amelyikből többet is adhatott volna a természet. Nehezen tanulok idegen nyelveket. Gyerekkoromban németül tanultam, de ezek a tanulmányok abbamaradtak, mert jött az orosz, amelyhez úgy viszonyultam, ahogy az ország döntő többsége. Az angolt is megtanultam, előadásokat tartok ezen a nyelven, de nem érzem jól magam benne. Amikor az ember azt mondja, amit tud, és nem azt, amit akar, akkor feszeng.

Mit tart a legnagyobb eredmé­nyének?
– Ha valamit ki kell emelni, akkor annak a felismerését tartom, illetve tartják mások is a legnagyobb eredményemnek, hogy a kutyák hasonlítanak az emberre. Olyannyira, hogy a kutya egy szőrös gyerek. Ezt az eredményt tizenöt év alatt sikerült elfogadtatnom a szakmával, ma már a világ vezető intézményeiben a mi módszerünk alapján vizsgálják a kutyákat. Azt megelőzően az volt az általános vélemény, hogy minden állat egy reflexgép, amelyik ingerekre válaszol, és nem gondolkodik. Húsz évvel ezelőtt merész gondolat volt, hogy a kutya gondolkodik. Mi hittünk kísérleti eredményeinkben, ám a folyóiratok szerkesztői sokszor visszaküldték a cikkeinket azzal, hogy ezt mi hogyan képzeljük? Az azóta eltelt időben nyilvánvalóvá vált, hogy az állatok gondolkodnak, de nem nyelvben, hanem képekben. A nyelvvel lehet a legszebben, legkomplikáltabb módon gondolkodni, de képekben is lehet, és valószínűleg az állatok ezt teszik. Húsz éve választás elé állítottam három fiatal kollégát: vagy csatlakoznak a nyulakat vizsgáló csoporthoz, vagy kutyáznak velem, illetve elmennek. Némi tétovázás után a kutyákat választották. Közösen találtuk ki, hogy a kutyát a gazdájával együtt kell megfigyelni, hiszen a gazda környezetében él a kutya, számára az a meghatározó. Azt kell feltárni, hogy mi az, amit magától tud, és mit tanult meg az embertől. Kiderítettük, hogy a kutya nem egy reflexlény, amelyik pusztán ingerekre reagál, hanem gondolkodik. Remélem, hogy a legújabb kutatási eredmények a kutyához fűződő viszonyunkon is változtatnak. Egy gyerekszerű lénnyel az ember talán nem kegyetlenkedik annyit. Törődik vele, valódi felelősséget vállal érte.

Milyen állatnak tartja az embert?
– Agresszívnak semmiként. Az emberi agresszió csökkenésében nagy szerepet játszik az az állatoknál ismeretlen tulajdonságunk, hogy betartunk, követünk bizonyos szabályokat. Gondoljon arra, hogy a tulajdonnal kapcsolatos szabályok milyen finomak. Ha egy állat megszerez valamit, az csak addig az övé, amíg a közelében van, és „tulajdona” védelmében bármikor képes az agresszióra. Az emberi közösségek szabályai azt is lehetővé teszik, hogy tulajdonjogunkat akkor se sértsék meg mások, ha esetleg sok száz kilométerre vagyunk a tulajdonunktól. Ha valaki megsérti a szabályokat, azt a közösség üldözi, és ha elkapja, megfenyíti. Amikor azt állítom, hogy az ember nem agresszív, magammal kapcsolatban be kell vallanom, hogy olykor-olykor konfliktusos helyzetekbe kerültem azon egyszerű oknál fogva, hogy mindig azt szerettem csinálni, amit jónak gondoltam. Az élet minden területén a szabadság volt a legfontosabb számomra, ez alkalmanként sértette mások szabadságfokát.

Hogyan látja a mai Magyarországot?
– Harminc-negyven évesen az ember azt érzi, hogy minden döntés az ő bőrére megy. Azonban minél öregebb, annál kevésbé aggódik, mert tudja, hogy úgyis itt hagyja ezt a világot. Ennek ellenére rosszul élem meg, hogy a mindenkori magyar ellenzék szerint az éppen aktuális kormányzat csak rossz döntéseket hozhat, amelyeket kormányra kerülés esetén azonnal meg kell szüntetni. Így volt, van és lesz. Ez nem igaz. Mindig voltak értelmes koncepciók, amelyeket legfeljebb rosszul ültettek át a gyakorlatba. Ezeket ki kell javítani. Ami javíthatatlan, azt el kell felejteni. De nem ezt tesszük, nem az adatokat, folyamatokat elemezzük, hanem azt, hogy kinek a nevéhez fűződik az adott döntés. A hülyeség mértéke mindkét oldalon azonos.

Az irodalom mellett mi köti le az energiáit?
– 2001 óta szerkesztem a Magyar Tudomány című folyóiratot, ami nem egyszerű feladat, mivel akadémikus szerzőkkel kell egyeztetnem. A közelmúltban elkészült Sértett című regényem jövőre jelenik meg.
Az egyik kiadó folyamatosan kapacitál, hogy írjak egy könyvet, pontosabban dolgozzam át az emberi viselkedés természetéről közel tíz éve írott munkámat. Ezt még elvállaltam. Mindennapi teendőt jelent a nógrádi kertünk karbantartása. Legalább ilyen ívű feladat, hogy a nyár végén megszületett az új kutyám, Janka, aki ugyanúgy pumi szuka és egy husky kan utóda, mint az előző kutyám, Jeromos. Cambridge-ben végzett fiam és családja is meglátogat bennünket időről időre. Láthatja, nem unatkozom.

Kit ajánl következő interjúalanyunknak?
– Az MTA Természettudományi Központ Pszichológiai Intézet munkatársát, Topál Józsefet, akinek a pályája nálunk indult.•

 
Archívum
 2011  2012  2013  2014  2015  2016  2017  2018  2019  2020
Címkék

Innotéka