2019. december 6.

Szerző:
Szegedi Imre

Fotó:
Reviczky Zsolt

Sohasem engedett a minőségből

„Egyszerű mérnökként is teljes életet éltem volna, feltéve, ha az ezer szállal kapcsolódik a kutatás-fejlesztéshez” – nyilatkozta magazinunknak Bokor József villamos­mérnök, a Számítás­technikai és Automatizá­lási Kutató­inté­zet (SZTAKI) tudomá­nyos igazgatója, akit előző interjú­alanyunk, Závodszky Péter bio­fizikus ajánlott. Az MTA természet­tudományi alelnöke ahhoz nem adja nevét, hogy az Akadémia bár­milyen politikai cél reklámozá­sának eszköze legyen, támogasson vagy tagadjon tudományon túli célokat.


Tiszadobon, a ma alig három­ezres Szabolcs-­Szatmár-­Bereg megyei települé­sen nőtt fel. Általános iskola bizonnyal volt a faluban, de közép­iskola biztosan nem. Milyen emlékeket őriz első tizennégy évéről?

– A faluban mindenki ismert mindenkit. Én a helyi orvos fiával barátkoztam, aki évtizedek­kel később a SZTAKI-ban dolgozott, jelenleg az Egyesült Államok­ban professzor. Szüleimet korán elvesztettem, a nagyszüleim neveltek fel. Apai nagyapámtól rengeteg könyvet kaptam, ezek közül néhányat egyetemista­ként eladtam – kellett a pénz ösztön­díjra. A család mellett Fekete István református lelkész volt rám nagy hatással, aki nem gyakorol­hatta a hivatását. Németre, latinra és a világ megismerésé­nek fontosságára tanított. Nem a szocializ­must tartotta a legfőbb értéknek, konzervatív szemléletét ültette belém.

Hol járt középiskolába?

– A pályaválasztás idején a nagy­szülőkben felmerült, hogy belőlem is pap legyen, de nekem más elképzelésem volt. Gyakorlati dolgok érdekeltek, ezért a miskolci Villamos­ipari Technikumba jelentkeztem. Erős volt a matematika és a fizika oktatása, országos versenyekre jártam, de az első helyet matematikából szinte mindig Lovász László, az MTA jelenlegi elnöke érte el. Én örültem, ha a legjobb ötven közé kerültem. Miskolcon színházba, hangverse­nyekre jártam, nyelv­órákat vettem. Egy pillanatig nem éreztem annak hát­rányát, hogy faluról jöttem. Kiváló felkészítést adott a közép­iskola, gond nélkül felvettek és gond nélkül elvégeztem a Buda­pesti Műszaki Egyete­met. A fővárosban is faltam a kultú­rát. Az egyetemen marasztaltak, Csáki Frigyes professzor demonst­rá­tori állást kínált az automatizá­lási tanszéken. Nagyszerű ember volt, akinek a könyv­tárában olyan könyveket olvashattam, amikhez csak ő juthatott hozzá. Hihetet­lenül sokat tanultam tőle. A legtöbbet azonban szakmailag és a tudományos életre való fel­készü­lésben Keviczky Lászlótól kaptam, aki maga is akadémikus, az MTA főtitkára, később alelnöke lett. Ma is felnézek rá és tartjuk a jó kapcsolatot. Mégis azt tartottam vonzónak, ha kipróbálom magam az iparban.

Első munkahelye a Csepel Művek Irányítás- és Számítás­technikai Intézete volt. Erről a cégről nem a kutatás-fejlesztés jut az ember eszébe. Mi volt a feladata?

– Csepelen a számítástechnika ipari alkalmazására koncentráltunk. Intelligens termelés­irányítási programokkal, robotikával és operáció­kutatással foglalkoztunk – zömében lyuk­kártyás rendszereket használtunk. Nagyon hasznos szakasza volt ez az életemnek, mert itt tanultam meg, hogy mi az ipar, mit jelent a termelés. Ilyen tapasztala­tokat manapság nem szívesen szereznek az egyetemről kikerülő ifjú szak­emberek. Vagy ha szereznek, nem forgatják vissza ezt a tudást az egyetemi oktatásba, az intézeti kutatásba.

1977-ben védte meg egyetemi doktori disszertá­cióját. 1987-ben az MTA Számítás­technikai és Automati­zálási Intézet Rendszer- és Irányítás­elméleti Kutató­labo­ratóriu­mába ke­rült, egyúttal annak vezetője lett. 1982 óta oktat a Buda­pesti Műszaki Egyete­men. 1992-ben kinevezték egyetemi tanárrá a Közlekedés­automa­tikai Tan­széken. Két évvel később átvette a tanszék vezetését. Miért nem célzott meg ennél magasabb egyetemi pozíciót?

– Sohasem akartam ennél többet, mert úgy gondoltam, hogy nekem ott az oktatás, az oktatás­fejlesz­tés a feladatom. Megala­poz­tam a doktori iskola működését, az akkor lefektetett irányokat ma is viszi a kar. Roska Tamással – ő a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Információs Technológiai Kar alapító dékánja volt – közösen érdekes modellt vállaltunk fel: kutatóinkat és a kutatási eredmé­nyeket átvittük az oktatásba. Abban a hiszemben tettük ezt, hogy erős doktori képzéshez kell az akadémiai tudás. Senkit sem akarok megbántani, de az akkori műegyetemi tudás nem volt kellően kiérlelt ahhoz, hogy új irányokra, paradig­mákra állítsuk át a munkatár­sakat. Frissítésre volt szükség. Az akkor végzett fiatalok ma az egyetem meghatározó alakjai. Ezt fontosabb feladatnak tartottam az egyetemi bürokráciá­ban való részvételnél.

Magazinunknak korábban azt nyilat­kozta, hogy laborató­riumá­ban az a szokás, hogy a profitot vissza­forgatják a kutatásba. Van olyan munka­társa, aki kizárólag csoport­­elmé­leti problé­mákkal foglalkozhat. Ezt a folyamatot sze­retné fenn­tar­tani, illetve biztosítani az átjárást az elmélet és a gyakorlat között. Ad ehhez teret az Eötvös Loránd Kutatási Hálózat?

– Ez az elvárás, tehát nem lesz gond. A Hálózat vezetésének deklarált célja, hogy a kutatások­nak a hazai innovációt kell segíteniük – ezzel mérnökként messze­menően egyetértek. Azonban az alap­kutatás megőrzése ugyancsak alap­vető követelmény.

Munkatársai állítják, hogy a SZTAKI nem hétköz­napi mun­ka­hely, itt dolgozni élet­formát jelent. Az önálló­ság és a szellemi szabadság a legfontosabb. Van, aki a mester­képzést is (részben) önöknél végzi. Negyvenfős laborató­riumá­ban számos fiatal ismerkedik a szakmával. Miért perspektíva a fiataloknak, de akár a befutott kutatóknak is, hogy idejöjjenek?

– Ezen a nyáron fél tucat fiatal munka­társam kapott kiváló állást más cégeknél. Kimagasló tudásuknak köszön­hetően válogathat­tak az ajánlatok között. Többségük az iparban pallérozódik, nyolcvan százalékuk külföldön. Nem baj, ha más kultúrában, munka­környezetben kipróbálják magukat. Abban a hitben támogatom őket, hogy mivel itthon szereztek piac­képes tudást, itthon alakult ki nagyon erős kapcsolati hálójuk, esély van arra, hogy idővel haza­térnek. Ugró­deszka­ként is szokták emlegetni az intézetet, én köztes állomás­ként említem; nemcsak azért, mert jobban hangzik, hanem azért is, mert a SZTAKI-sok közül sokan átmenetinek tekintik a távol­létet. Vissza­térnek hozzánk vagy másik hazai kutató­inté­zetbe, egyetemre. Ez a lehetőség vonzó a műegyetemi hallgatók számára, sokan érdeklődnek az itteni lehetőségek iránt, mi pedig válogat­hatunk a legjobbak között. Sok vezető kutatónak, így nekem sem tetszik azonban, hogy a tehetséges fiatalok jelentős része külföldön kezdi el és fejezi be az egyetemet. Ők ott szereznek szakmai kapcsolatokat, közülük kevesen gondolják úgy, hogy majd hazatérnek.

Miben különbözik a SZTAKI a kereske­delmi informati­kai cégektől?

– Mi a megbízásokban a feladatot, és nem kizárólag a profitot látjuk. Lehet, hogy a vállalkozói környezet­nél olcsóbban dolgozunk, ám ez nem jelenti azt, hogy engednénk a minőségből.

Az utóbbi években algo­ritmuso­kat dolgoz ki az ember nél­küli légi járművek (drónok) irányítá­sára. Ezen a témán a leg­jelentősebb amerikai partne­rükkel, a University of Min­ne­­sota Repülési Tanszéké­vel dolgoznak együtt. A kuta­tások egyik célja, hogy engedélyez­hessék a drónok műkö­dését akár a magyar légtérben is. Mire koncentrálnak?

– A drónok használata dinamiku­san terjed a világban. Autonóm működésükben a kamerás látás használata – a manőverezésben – egyre fontosabb. Látni azért kell, hogy a drón elkerülhesse az akadályokat. Mi ezen a területen ameri­kaiak­kal és japánok­kal végzünk kutatásokat.

Vendégkutató volt az Imperial College of Science and Tech­nology Computers and Control tanszé­ken 1967–1968-ban Londonban, majd 1990–1991-ben vendég­oktatói Fulbright-­professzor az Egyesült Álla­mokban az MIT-n (Massachusetts Institute of Technology), ahol az elméleti kutatá­sok mellett űrkuta­táshoz kapcsolódó irányítási fel­adatokkal foglalkozott. Vendég­professzor­ként dolgozott még Hollandiá­ban a University of Delften 1992 és 1993-ban. 2000-től a University of Minnesota Aerospace Department keretében többször vendég­kutató, NASA-kutatá­sokban vesz részt. A Te­mes­­vári Műszaki Egyetem és az Óbudai Egyetem díszdoktora. Hogyan tudta feldolgozni ezeket az élményeket?

– Sohasem hivalkodom az elismeré­seimmel. Helyén kezelem a különböző címeket, mert az ember legfőbb erényének a szerénysé­get, a szakmával szembeni alázatot tartom. Úgy gondolok ezekre, hogy végzem a munkám, amit mások értékesnek találnak. Illetve üzenet­értéke van, mert például a fiatalokat inspirálhatja, hogy a minőségnek becsülete van. Nekem mindig az volt az elsődleges, hogy színvonalas kutatás folyjon a SZTAKI-ban, minőségi doktori iskola működjön a Műegyetemen.

Fő kutatási területe az auto­mati­zálás, a lineáris és több­vál­tozós dinamikus rendszerek elmélete és automati­zálása. Publikált az optimális irányítás és a rendszer­azonosítás téma­körében is. Hol alkal­mazzák az eredményeit?

– A mérnöki alkotások autonómiá­jával foglalkoztam, ami nincs irányítás nélkül. Ehhez kell szenzorika, az adatokat feldolgozó intelligens program, illetve a céloknak megfelelő beavatkozó mechanizmus. Aki nem érti ezt a kört, az nem sokat ért például a közleke­dési rendszerek világából. Én ennek a világnak az elméletével és gyakorlatával foglalkoztam. Ha mi megcsinálunk valamit, annak működnie kell. Az nem elég, hogy beszélünk róla, hogy értjük a működést, nekünk biztonságos autókat, repülő­gépeket kell készítenünk. A kudarcok, a zsákutcák bennünket sem kerülnek el. Nem mindegyik elméletünk működött. Olykor azt mondjuk, előbb oldjunk meg egy problémát, utólag majd gyártunk hozzá elméletet. Nevemhez, illetve kutató­csoportom­hoz fűződik egyebek mellett a Paksi Atomerőmű részére kifej­lesztett valós idejű jelfel­dolgozó rendszer, valamint a primer­köri nyomás­szabályo­zást megvalósító számító­gépes irányítási rendszer kidolgozása és kiépítése.

2017 májusában választotta meg az MTA köz­gyűlése ter­mészet­tudományi alelnök­nek. Az akadémiai vezetésben elnök­ségi tagként már évek óta részt vett. Mennyi ideje jut kutatásra és egyetemi oktatói munkára?

– Az egészséges arányok megtalálása egyre nehezebb, mert mindkét területen aktív vagyok. PhD-kurzust viszek, egyetemi elő­adást tartok közvetlen kollégáimmal a Műegyetemen és az ELTE-n; az utóbbi intézmény is bekapcsoló­dott az autonóm rendszerek oktatásába. A téma iránt érdeklődő ELTE-s infor­matikusok és matemati­kusok a SZTAKI-s laborokban tesztelik tudásukat. A Műegyete­men 300-350 diák előtt tartom az irányítás­technika alap­tárgyát. Sok évtizednyi tapaszta­lattal úgy építem fel a tárgyat, hogy az logikus, precíz, érdekes és érthető is legyen. Bár érnek néha kritikák, hogy túl magasra teszem a lécet, sokan kapnak jelest nálam. A tehetséges mester­képzős hallgató­kat árgus szemmel figyelem, a PhD-zókat úgyszintén, hogy a legtehetsége­sebbek számára a SZTAKI vállalható pálya­kezdet legyen. Az érdeklő­dőket személyes beszélgetésre invitálom.

A 2020-as májusi közgyűlé­sen újra­választják az MTA vezetőit. Az Akadémia természet­tudományi alelnökeként egy ciklust vitt. A hagyomá­nyok azt sugallják, hogy újabb három évet elvállaljon. Meg­pályázza a pozíciót?

– A következő elnökségnek nagyon nagy szerepe lesz abban, hogy milyen irányban halad majd az MTA. Ha olyan össze­tételű grémium körvonala­zódik, ami számomra meg­nyugtató, előre­mutató, akkor vállalom a megmérette­tést. De ahhoz nem adom a nevem, hogy az MTA bármilyen politikai cél reklámozá­sának eszköze legyen, támogasson vagy tagadjon tudományon túli célokat. Nem ez a feladata. Az Akadémiá­nak újra kell fogalmaznia szerepét a tár­sadalom­ban, a kutatás-­fejlesztésben, az innová­cióban. A köz­testü­let hosszú időn keresztül azonos pályán futott, eljött az ideje, hogy alkalmaz­kodjon az új helyzethez. A mostani vezetés által meg­fo­gal­mazott koncepciót a rendkívüli decemberi köz­gyűlés tárgyalja. Sokat vitatkozunk arról, hogy mi legyen a kapcsolat a leválasztott intézet­hálózat­tal? Konzervatív embernek tartom magam, aki az érték­megőrzés mellett állt és áll ki. Nekem az MTA és volt ku­tató­hálózata egyformán érték. Hiába választották le, a kutató­háló­zatban dolgozók az MTA-n szerezték tudományos fokozatai­kat, címeiket. A kettő közös munkája a jövőben is elválaszt­hatatlan. Az MTA delegáltja­ként ezt a szemléletet képvise­lem az Eötvös Loránd Kutatási Háló­zatot irányító testületben.

Pragmatikus emberként előre néz, nem szokott panasz­kodni. Mérnök­ként szereti megoldani a feladatokat, ész­sze­rűen. Mit lát maga előtt?

– Az Eötvös Loránd Kutatási Hálózat működési koncepció­jának kidolgozása az egyik nagy feladat. A fókusz­területek meghatá­rozása, amelyekre a pályázati kiírásokban forráso­kat kell biztosí­tani. A tervezett nemzeti kutató­laboratóriu­mok létre­hozása, kiemelt finanszíro­zása az intézetek mellett az egyetemek számára szintén hatalmas lehetőséget kínál. A támogatási és a számon kérő struktúra vélhetően hasonlít majd a Nemzeti Agykutatási Program szerkeze­téhez. Ezek kialakítását szakmai, szervezeti és tudományos szempontból egyaránt alaposan végig kell gondolni. Ebben a folyamatban szeretnék segíteni. A tervezett területek közül a SZTAKI munka­társai az autonóm rendszerek, a mesterséges intelligencia és a kvantum-­számítás­technika kutatásába kapcsolód­hatnak be.

Vélhetően ez a folyamat meg­annyi konfliktus­sal jár. Hogyan viseli az ilyen helyzeteket?

– Nyugodt ember vagyok, elviselem az efféle kihívásokat. Egy éven át tartott az intézet­hálózat­tal kapcsolatos polémia. Aki ezt kibírta, sok mindent kibír. Nem saját érdekből próbálok segíteni, hiszen a szakmámból én sokkal többet kaptam, mint amennyit eredetileg remél­hettem. Politikai nézeteim sem befolyásol­nak, mert azokat mindig felül­írta a szakmai elkötelezettség.

Bokor József 1948-ban született Tisza­dobon, 1966-ban érett­ségi­zett Miskolcon. Felvették a Buda­pesti Műszaki Egyetem Villamos­mérnöki Karára, ahol 1972-ben szerzett diplomát, majd 1977-ben doktorált automatizá­lás szakon. 1983-ban védte meg a műszaki tudomá­nyok kandidátusi, 1990-ben akadémiai doktori értekezé­sét. Széchenyi-­díjas villamos­mér­nök, egyetemi tanár, a Magyar Tudomá­nyos Akadémia rendes tagja, 2017 májusától természet­tudo­mányi alelnöke. 1995-től az MTA Számítás­technikai és Automati­zálási Intézet (SZTAKI) igazgató­helyet­tese, majd 2008-tól tudomá­nyos igazgatója. Díjai: Akadémiai Díj (megosztva), 1987; Gábor Dénes-díj, 1994; Széchenyi-díj, 2007; Bánki Donát jubileumi díj, 2009; Simonyi Károly-díj, 2010; a Magyar Érdem­rend közép­keresztje, 2013. Több mint tíz szak­könyv, ötszáz tudomá­nyos dolgozat szerzője vagy társ­szerzője több ezer hivatko­zással. Munkáit magyar és angol nyelven adja közre.
1990-ben a Magyar Mérnök­akadémia alapító tagja. A Magyar Autó­műszaki Felső­oktatásért Alapítvány elnöke. Kizárólag a műszaki élet tölti ki minden­napjait, vagy ad teret a lazulásnak?

– Az egyetem, intézet, MTA hármasa rengeteg időmet, energiá­mat leköti, de nem vagyok robot, nekem is szükségem van a ki­kapcsoló­dásra. Elismerem, hogy a családomra több időt kellene szánni, ezért gyakorta kapok kritikát. Ha időnk engedi, együtt járunk az Operába, hangverse­nyekre, nagyon sok színházi előadást tekintünk meg. A sportolást a tenisz jelenti, de ezen a téren érzem az idő múlását. Korábban sokkal többször nyertem, mint vesztet­tem, manapság azt érzem, azért hívnak játszani, hogy siker­élmé­nye legyen az ellen­felemnek. Nem zavar, a játék élménye mindennél fontosabb.

A felesége, Papp Ildikó, rendkívül sikeres bőr­gyógyász, aki rengeteg konferencián ad elő. Hol találkozott az orvos­tudomány a mérnöki ismeretekkel?

– Az Egyesült Államokban, Bostonban egy magyar esten futottunk össze. Ő a Harvard Egyetemen tanult, amikor én az MIT-n az űr­kutatás­hoz kapcsolódó irányítási feladatokkal foglalkoztam. Ennek 29 éve. A találkozásból szerelem, házasság lett, aminek gyümölcse három gyermek. Nagyobbik lányom harmadéves orvostan­hallgató a Semmelweis Egyetemen. Kiváló tanuló, a város­majori kardioló­giai intézetben TDK-zik. Az ikrek középiskolások. A kisebbik lányo­mat szintén az orvos­tudomány érdekli, míg a fiam valószínűleg a Műegyete­men folytatja tanulmányait. Hatottunk a gyerekekre, talán túlzottan is, hiszen bennünket követnek.

A Wikipédián Tiszadob híres szülöttei között tartják számon. Büszkék az eredményeire?

– Elképzelhető, de eddig ez fel sem tűnt. Évente három-­négy alkalommal haza­látogatok az unoka­testvéremhez, aki iskola­igazgató­ként a vidéki oktatás összes nehéz­ségével küzd. Lánya is ugyanott tanít. Úgy tűnik, a mi családunkban a szülők erőteljesen hatnak a gyerekeikre.

Van, ami kimaradt az életéből?

– Azzal engedtek útnak, hogy ha tovább akarok tanulni, akkor ne elégedjek meg a diplomával, doktorit is szerezzek. Szereztem, a többi ajándék. Sokkal többet kaptam, mint amire számítottam. Kevesebbel is boldog lettem volna. Egyszerű mérnökként is teljes életet éltem volna, feltéve, ha az ezer szállal kapcsolódik a kutatás-­fejlesztéshez. Többször felkínálták nekem, hogy például maradjak az Egyesült Államokban, de nem éltem ezzel a lehetőséggel, pedig tudtam, hogy kapuk nyílnának meg előttem. Kutatóként csak meghatáro­zott mélységig vehettem részt a NASA kutatásaiban. Egy ponton túl azt mondták, hogy onnantól kizárólag az amerikai állam­polgároké a terep. Elfogadtam a „korlátaimat”. Az MIT-n összesen négy évet dolgoztam, az ott szerzett tapaszta­latok alapján kiérlelt normatí­vákat a környeze­tem elfogadta. Amit ott tanultam, haza­hoztam – elsősorban a repüléssel kapcsolatos kutatásaim érdekelték az embereket. A SZTAKI ilyen irányban dolgozó kutató­csoportját egyik volt diákom vezeti.

Kit ajánl interjúsorozatunk következő megszólalójának?

– Nagyon sok kiváló tanítványom volt. Közülük Szászi Istvánra, a Bosch alelnökére gondoltam.•


 
Archívum
 2011  2012  2013  2014  2015  2016  2017  2018  2019  2020  2021  2022  2023  2024
Címkék

Innotéka