Klímakataklizma a Kárpát-medencében?
A döntéshozók szerte a világon okosan bólogatnak a klímaváltozás eddigi tényeire, mindenféle egyezményeket is aláírnak, de titokban azért reménykednek: hátha nem is igaz ez az egész, csak kutatói kitaláció. Illetve ha igaz is, hátha valami csoda történik, és mégsem kell leállítani a szénerőműveket meg az erdőirtást, visszafogni az ipari termelést meg a GDP-t, és nem kell átülni a tizenkét hengeres benzinfalóból a henger nélküli elektromos autóba.
Aztán egy reggel majd arra ébrednek – ha nem ők, hát a gyermekeik, unokáik –, hogy a magashegyi gleccserek hiányában több százmillió ember ivóvízbázisa tűnt el, sok millió négyzetkilométernyi erdő, mező alakult át kietlen, forró pusztává, a világtenger megemelkedésével szigetországok és tengerparti városok váltak lakhatatlanná, vagy éppen a Golf-áramlat lassulása, leállása miatt gyökeresen átalakult az időjárás.
Talán Magyarországon sem kellene megvárnunk, hogy egy óriási árvíz tényleg elvigye a fél országot, a Duna–Tisza köze félsivatag legyen, vagy egy ma még elképzelhetetlenül forró nyár után töredékére essen vissza a gabonatermés.
Vagy mégsem ennyire vészjósló a helyzet?
Fantazmagóriák kontra tudományos tények
Dr. habil. Bartholy Judit, az ELTE Meteorológiai Tanszékének vezetője csöndes rezignációval hallgatja provokatív idézeteimet, amelyeket a „klímaszkeptikus” szakemberektől gyűjtöttem össze.
Ezek lényege röviden: nem is emelkedik a Föld átlaghőmérséklete, nem klímaváltozás van, csak klímaváltozékonyság, az üvegházhatás nem káros, a szén-dioxid nem emberi eredetű, és nem is annyira veszélyes, különben is, az egészet csak a tudós- és gazdasági lobbi találta ki, hogy klímavédelem címen százmilliárdokat tudjanak lenyúlni.
Megítélése szerint a média nagyon gyorsan felkapja azokat a „szakembereket”, akik általában mindenfajta tudományos háttér és bizonyíték híján hangzatos kijelentéseket tesznek, mindehhez magukat valamiféle „tudománymaffia” áldozataként mutatják be. Nem is szívesen menne bele a részletekbe, csak annyit jegyez meg: azért jelzésértékű, ha valakinek a tanulmányát a világ összes jó nevű tudományos folyóirata elutasítja, és csak a bulvársajtóban tud megjelenni.
Merthogy vannak a magánvélemények, elméletek és fantazmagóriák, és léteznek a tudományos tények. Nem biztos, sőt, nem valószínű, hogy ugyanazon tényadatokból a világ összes klimatológusa pontosan ugyanolyan következtetéseket von le – különösen harminc, ötven vagy százéves időtávra –, de ettől még a tényeket egyetlen komoly szakember sem hagyhatja figyelmen kívül.
Ilyen tény például – hihetetlen mennyiségű mérés alapján –, hogy a globális földi klíma sokat melegedett az elmúlt másfél évszázadban, ma már meghaladja az i. sz. 1000 környéki, legendásan enyhe „viking” idők átlaghőmérsékletét is. Különösen ijesztő, hogy az utóbbi 20-25 évben a melegedés üteme fokozatosan gyorsul. 1880 óta a legmelegebb tizenöt év közül tizenkettő a 2000 és 2013 közötti időszakra datálható. Azon lehet vitatkozni, hogy ez a melegedés egyelőre „csak” 0,8 fokot tesz ki, vagy már megközelítette az 1 Celsius-fokot, és ezen belül a szárazföldek 1,4 vagy 1,5 fokkal melegebbek, a világóceán meg a troposzféra milyen értéket képviselnek, de magát a globális felmelegedést tagadni értelmetlen.
Szintén sokszorosan bizonyított tény, hogy a levegőben erősen megnőtt az úgynevezett üvegházhatású gázok mennyisége, amelyek számottevő része már emberi eredetű. Ezen belül a legveszélyesebbnek tartott szén-dioxid koncentrációja – a nagy ipari forradalom előtti időszakhoz viszonyítva – mintegy 47 százalékkal nőtt, és elérte a történelmi 383 ppmv (milliomod térfogatrész) szintet, amire a geológusok szerint az elmúlt 750 ezer évben nem volt példa. Ugyanez a növekedés a metánnál 150, a dinitrogén-oxidnál mintegy 30 százalékot tesz ki. A halogénezett szénhidrogének (CFC-k) esetében ilyen összehasonlítás nem tehető, hiszen csak 60-70 évvel ezelőtt kezdték el gyártani, de azóta már be is tiltották őket, mert felmelegedést okozó hatásuk sokszorosa a szén-dioxidénak.
Ezekből a tényekből persze némi eltökéltséggel olyan „tudományos” következtetéseket is le lehet vonni, hogy a globális felmelegedésnek és a gázok felszaporodásának semmi közük sincs egymáshoz. Tehát nem az üvegházhatás erősödése okozza a Föld felmelegedését, hanem mondjuk a napsugárzás műszerekkel nem mérhető felerősödése, esetleg a Föld pályájának a megváltozása, illetve egyéb titokzatos okok. Viszont a világ mértékadó szakembereinek 98 százalékának az a meggyőződése, hogy bolygónk felmelegedésének hátterében bizony az üvegházhatású gázok emberi eredetű kibocsátásának növekedése áll.
A világ felelősségteljes politikusai és gazdasági szakemberei ilyenkor kérdően néznek a meteorológusokra: azt már nagyjából értjük, milyen a jelenlegi helyzet, de mi vezethető le mindebből a következő húsz, ötven vagy száz évre vonatkozóan?
A klímakutatók legjobb tudásuk szerint igyekeznek megválaszolni ezeket a kérdéseket, immár harminc éve készítenek úgynevezett globális klímamodelleket. Három évtizeddel ezelőtt – az akkori számítástechnikai háttérrel – sok ember sokéves munkájába került, mire megszületett egy ilyen átfogó éghajlati modell, de még a mai szuperszámítógépek műveleti sebessége is kevés ahhoz, hogy naprakész szimulációkat készítsenek.
A világ nyolc klímakutató világközpontjában párhuzamosan futtatnak több modellt, ami egyrészt a munkamegosztás, másrészt viszont az (ön)ellenőrzés miatt elengedhetetlen. Ezek ismertetése jócskán meghaladná e cikk kereteit; összefoglalásképpen elmondható: soha, egyetlenegy modell sem jutott arra a következtetésre, hogy a Föld globális felmelegedése megállna vagy netán visszafordulna, és lehűlésbe menne át.
Az eltérések leginkább a hosszú távú következmények terén mutatkoznak meg. A különböző, úgynevezett „klímaszcenáriók” elkészítése ugyanis már csak azért is bonyolult, mert az egyik változó teljesen bizonytalan: ki tudja megjósolni, mi történik a világpolitikában és a világgazdaságban a következő évtizedekben? Milyen mértékű lesz például az emberi eredetű szén-dioxid-kibocsátás tíz vagy ötven év múlva, és – ami legalább ennyire fontos – mi lesz erre az éghajlati rendszer válasza?
Merthogy „Föld anyánk” időnként még a legfelkészültebb klímakutatókat is meg tudja lepni. Az elmúlt évtizedek számításai alapján ugyanis a levegőben lévő szén-dioxid koncentrációjának még a jelenleginél is jóval magasabb szinten kellene lennie, de a fölösleg, „titokzatos módon”, időről időre eltűnik. A klímaszkeptikusok már dörzsölték a tenyerüket, ám kiderült, hogy az emberi eredetű üvegházgáz-kibocsátás miatt a légkörben kumulálódott energia 90 százalékát elnyelik az óceánok (mindössze 10 százalék marad a légkörben), s ezért a hőmérsékletük emelkedik. Továbbá a légköri szén-dioxid-többlet jelentős hányadát is elnyelték az óceánok, így vizük nemcsak melegszik, de savasodik is (pH értékük csökken). Ennek mechanizmusát csak nemrégiben kezdték el vizsgálni. Annyi már eddig is kiderült, hogy a savasodás nem igazán tesz jót a tengeri élővilágnak, arra viszont még tippek sincsenek, meddig és milyen arányban képes az óceán erre a klímavédő segítségre, és mi lesz azután.
Mivel hazánkat közvetlenül nem érinti a tengervíz-savasodás problémája, nézzük meg, milyen „klímaszcenárió” várható a Kárpát-medencében a következő évtizedekben.
Bartholy Judit ezzel kapcsolatban többkötetnyi releváns ismeretanyagot tudna a rendelkezésünkre bocsátani, hiszen éppen az ELTE Meteorológiai Tanszékén folynak jelentős modellszimulációs kutatások. Nagyon leegyszerűsítve: a globális modellek eredményeivel regionális modelleket futtatnak. Ez már csak azért is célszerű, mert az eredeti modellek területi felbontása 150-250 kilométer, vagyis az egész Kárpát-medence térségére csak néhány rácspont esik, ráadásul nem is tartalmazza a domborzat kellően részletes adatait. A regionális modellek felbontása 10-25 kilométer, ami lehetővé teszi kisebb régiók pontosabb éghajlati leírását is a jelenben és a jövőben egyaránt.
Az ezekből levont következtetések viszont egyáltalán nem szívderítőek. Magyarország és az egész Kárpát-medence egyértelműen a „fokozottan klímaérzékeny” területek közé tartozik, ahol nagyobb és szélsőségesebb éghajlati változások várhatók, mint Európában általában. Nem vigasztalhat bennünket az sem, hogy a Földközi-tenger térségében még nagyobb változások várhatók. Hazánkban már a 20. században is érzékelhető volt az éves csapadékösszeg kismértékű csökkenése, és ez a tendencia a 21. században is folytatódik. Ráadásul az egy éven belüli eloszlás is kedvezőtlenül fog változni: télen több csapadék esik majd, a vegetációs időszakban viszont jóval kevesebb. A nulla fok alatti fagyos napok száma jelentősen csökkenni fog, viszont a 30 fokosnál melegebb, úgynevezett hőségnapok száma a jelenleginek akár négy-ötszöröse is lehet.
És ha ez még nem lenne elég: igen valószínű, hogy a jelenlegi légköri rendszer „kibillen” az egyensúlyi állapotából, ami a szélsőséges időjárási események (felhőszakadás, orkán, hóvihar, szárazság, extrém hideg és forróság) gyakoriságának növekedését hozza magával.
Mindebből számos fontos következtetést lehetne levonni, de egyet mindenképpen: hazánknak (sok európai országgal együtt) valóban alapvető érdeke, hogy mielőbb megszülessenek az újabb nemzetközi egyezmények az üvegházhatású gázok csökkentéséről, illetve, hogy valóban be is tartsák azokat.
Télálló, szárazságtűrő gabonák
A hazai szántóterület mintegy 55-60 százalékán búzát és kukoricát termesztenek, így hát egyáltalán nem mindegy, hogyan tudnak ezek a növények alkalmazkodni a klímaváltozás okozta kihívásokhoz.
Martonvásáron, az MTA Agrártudományi Kutatóközpont Mezőgazdasági Intézetében már hosszú évtizedek óta folynak természetes (szántóföldi) és mesterséges (fitotroni) körülmények között kalászos gabona- és kukoricanemesítési kutatások. Hogy milyen sikerrel, azt nemcsak az általuk nemesített mintegy 80 kiváló új búzafajta, illetve közel 150 kukorica hibrid bizonyítja, hanem az a tény is, hogy legutóbb egy európai uniós pályázat alapján 12 közép- és kelet-európai országból 150 ifjú kutató és nemesítő kolléga tanulmányozhatta az ottani példaértékű munkát, amelynek során természetesen már a klímaváltozás hatásait is figyelembe veszik.
Az intézetben folyó kutatások egy igen fontos területéről a Kalászos Gabona Rezisztencia Nemesítési Osztály vezetőjét, Veisz Ottó tudományos tanácsadót, az MTA doktorát kérdeztük.
A több évtizedes tapasztalattal bíró szakember rövid, lényegre törő összefoglalójából egyebek között az derült ki, hogy egy adott gabonafajta termésmennyisége és minősége alapvetően három tényezőtől függ. A genetikai adottságtól, a környezeti feltételrendszer változásaitól a termesztési időszak alatt. Ez utóbbinak egy részét (hőmérséklet, csapadék, talajtípus) nem tudjuk befolyásolni. A másik részét, ami az emberi tényezőtől függ (mikor vetik el, mennyi tápanyagot adnak neki, mikor takarítják be, és így tovább), viszont igen. A harmadik tényező e kettő kölcsönhatásából adódik.
A növénynemesítők e tényezők közül a genetikai hátteret tudják alakítani, ám azt is csak bizonyos határokon belül. Némileg sarkítva: ha valaki csak november közepén kezdi el az őszi búza vetését, vagy tavasszal egyetlen csepp eső nem esik, hiába a szuper genetika, biztos, hogy abban az évben a termés a nullához közelít majd.
A Kárpát-medencei gabonatermesztés még klímaváltozás nélkül is tartalmaz egy jó adag szerencsefaktort, ami a szélsőségekre hajló kontinentális klíma és a medencejelleg számlájára írható. Hiába vetik el a gazdák a jól előkészített talajba a kiváló minőségű őszi búzát október közepén, azt már senki nem tudja megmondani, hogy milyen időjárás lesz a következő 8-9 hónapban. Őszi szárazság vagy bőséges csapadék, korai tél, hótakaróval vagy anélkül, „aranyat érő” májusi esők vagy teljes szárazság, és a terméseredmény akár 20-30 százalékkal is elmaradhat az átlagtól.
A termesztők a hazai nemesítésű őszi kalászosokat már évtizedek óta felkészítik ezekre a „stressztényezőkre”. A klímaváltozás azonban az eddiginél is nagyobb kihívások elé állítja a szakembereket, akik természetesen ismerik az elmúlt száz év adatsorait, illetve figyelemmel kísérik, milyen változásokat valószínűsítenek a klímakutatók a következő évtizedekre. Mindebből leginkább azt a következtetést lehet levonni, hogy hosszú távon, az egész évre vetítve kevesebb csapadék, de enyhébb, csapadékosabb telek és szárazabb, forróbb nyarak várhatóak. Ami viszont legalább ennyire lényeges: mindenképpen számítanunk kell a szélsőséges időjárási események gyakoriságának növekedésére.
Ez a nemesítési szakma nyelvére lefordítva azt jelenti, hogy az enyhébb telek miatt nagy figyelmet kell fordítanunk a növényi kórokozókra és az állati kártevőkre, de nem lehet engedni a télállóság követelményeiből sem. Lehetséges ugyan, hogy mostantól nem 8-10, hanem csak 12-15 évente lesz a 2003. évihez hasonló nagyon kemény, hómentes tél, ám azt is ki kell bírniuk a hazai búzáknak.
A szakma nem felejtette el az 1962/63-as telet sem, amikor a termőterület egyharmadát kifagyás miatt tavasszal újra kellett vetni, mert a korábbi években jól teljesítő, nagyon elterjedt olasz búzafajták akkoriban nem voltak „felkészítve” a szélsőséges téli időjárásra.
Ma már nem a fagyállóság, hanem a hő- és szárazságtűrés fokozása a nemesítés egyik legfőbb feladata. Hiába hullik ugyanis télen esetleg sok hó vagy eső, ha egy igen forró nyáron, csapadék-utánpótlás nélkül, a kalászolás idejére, májusra mindez elfogy a talajból. A világon már léteznek extrém szárazságtűrő fajták, azokat azonban itthon nem érdemes előzetes vizsgálatok nélkül termeszteni, mivel a búza felettébb érzékeny, mondhatni „rögre adaptálódott” növény, ott terem a legjobban, ahol igazán otthon érzi magát. A kutatók ezeknek a szárazságtűrő fajtáknak a genetikai anyagát használják fel, hogy új, jó minőségű magyar fajtákat nemesítsenek, amelyek megfelelnek például a nagy szakmai összefogással létrehozott Pannon Búza Minőség védjegy előírásainak.
Parlag helyett legelők és gyepek
A hazai mezőgazdasági terület hozzávetőlegesen 15 százaléka legelő, kaszáló, gyep, ami meglepő módon mintegy háromszorosa a kert, gyümölcsös, szőlő triónak. Ha ehhez még azt is hozzávesszük, hogy a „művelés alól kivont terület” a mezőgazdasági termelésre alkalmas földek mintegy 40 százalékát (!) öleli fel, akkor láthatjuk, hogy a Kárpát-medencei ökoszisztémák korántsem szűkíthetők le a jól megművelt szántók, kertek, erdők csoportjára.
Ez nemcsak azért fontos, mert a parlagterületeken olyan gyomnövények telepednek meg, amelyek veszélyeztetik a mezőgazdasági termelést vagy az emberek egészségét (parlagfű), hanem mert ezek a gyepes vegetációtípusok jó esetben több szén-dioxidot kötnek meg a levegőből, mint amennyit maguk termelnek.
A Magyar Biológiai Társaság (MBT) idén decemberben immár másodszor rendezi meg a Fenntartható fejlődés a Kárpát-medencében című nemzetközi konferenciát a Szent István Egyetemmel (SZIE), a Debreceni Egyetemmel, az MTA Ökológiai Kutatóközponttal és a Magyar Természettudományi Társulattal közösen.
A tavalyi konferencia előadásai és poszterei meglehetősen széles spektrumot öleltek fel a növénygenetikától az ökofiziológiáig, a zoológiától az antropológiáig, de a legerősebb szekció talán a biodiverzitás–természetvédelem–gyepgazdálkodás volt. Ebben komoly szerepe volt annak, hogy a fenti két egyetem igen komoly tudományos hátteret tud felmutatni ezen a téren.
Dr. Penksza Károly, az MBT főtitkára, aki egyben a SZIE tanszékvezetője, mindkét konferencián főszervezőként tevékenykedett, így kellő rálátása van arra, hogyan látják a szakemberek a klímaváltozást és a biodiverzitást. Megítélése szerint, ha nem is szerepelt minden előadásban a globális felmelegedés vagy a klímaváltozás szó, valamennyi kolléga tisztában van azzal, hogy ez mennyire komoly fenyegetés, és erre minden szakterületnek reagálnia kell.
A biodiverzitás–természetvédelem–gyepgazdálkodás szekcióban például több előadás is foglalkozott azzal, hogy nemcsak az erdőknek, de a jól gondozott (legeltetett, kaszált) gyepeknek is milyen fontos szerepük van a légköri szén-dioxid megkötésében. A gyepek a megkötött széntartalom jelentős részét a talajban tárolják, ez a folyamat pedig egészen addig kiválóan működik, amíg a gyep ki nem szárad. Aszályos időben ugyanis ezek a füves „ökorendszerek” több szén-dioxidot is kibocsáthatnak, mint amennyit felvesznek. Ha a jövőben még gyakoribbak lesznek a forró, aszályos nyarak, ezek a területek nemhogy mérsékelnék, de éppenséggel erősíthetik a klímaváltozás negatív hatásait.
Ezért is van szükség olyan kutatásokra, amelyek kiderítik például, hogy milyen fajta-összetételű gyeptípus képes a legjobban alkalmazkodni a megváltozott időjárási körülményekhez, és ezeket kell előnyben részesíteni a különböző gyeprekonstrukcióknál. Ilyen „gyepesítésekre” nemcsak a mintegy félmillió hektárnyi természetvédelmi oltalom alá eső területen van (lenne) szükség, de legalább ennyire a közel kétmillió hektár parlagterület átalakításához is. Hiszen így nemcsak a káros gyomnövényeket tudnánk visszaszorítani, hanem a Kárpát-medencei biodiverzitást veszélyeztető őshonos, ám inváziós fajjá válható (például fenyérfű, siska nádtippan) és idegenhonos (selyemkóró, aranyvessző, japán keserűfű stb.) növényeket is, nem is szólva az intenzív szén-dioxid-megkötés áldásos hatásáról.
Erdőből fátlan sztyeppe?
Hazánk területének mintegy 21 százalékát borítja erdő. Szakemberek ezt az arányt kevésnek tartják, 27-30 százalék lenne az ideális. Az erdő ekkor tudná nyújtani mindazt, amit elvárunk tőle: megköti a levegő szén-dioxid-tartalmát, hűsíti a környezetét, alapanyagot és biomasszát szolgáltat, támogatja a turizmust és a rekreációt, és így tovább.
A Mátrában, a Bükkben, a Dunántúli-középhegységben vagy a Zalai-dombságban járva sajnos rengeteg pusztuló erdőt látni. A Keszthelyi-hegységről nem is szólva, ahonnan gyakorlatilag eltűnt a teljes, 150 éves feketefenyő-állomány. Csodálkoznánk, ha a globális klímaváltozásnak mindehhez nem lenne komoly köze…
Az utazónak csak benyomásai, míg az erdészeti szakembereknek adataik és magyarázataik is vannak az erdőpusztulás nagyságáról és annak okairól.
Dr. Borovics Attila, a Nemzeti Agrárkutatási és Innovációs Központ Erdészeti Tudományos Intézetének igazgatója bevallottan nem szeretné túldramatizálni a hazai erdők állapotát, ám nagyon úgy tűnik, hogy szakmai lelkiismerete csak kevés kérdésre enged igazán megnyugtató választ adni.
A pozitívumok között szerinte mindenképpen meg kell említeni, hogy a hazai erdősültség aránya az elmúlt évtizedekben folyamatosan nőtt, és szerencsére elkerültek bennünket az olyan óriási katasztrófák, mint mondjuk a szlovákiai viharpusztítás vagy a görög, amerikai típusú hatalmas erdőtüzek. Szakembereink kiváló felkészültsége és az általuk kidolgozott – európai összehasonlításban is kiemelkedő – állapotfelvételi rendszere vagy éppen a jövőbe mutató térinformatikai GeoPortal rendszer megfelelő alap lehet arra, hogy a lehetőségeken belül meg tudjanak birkózni a hazai erdőket fenyegető veszélyekkel. Merthogy abból van bőven.
Már a kiindulási pont sem igazán szerencsés: a hazai erdők jelentős része ma is az erdőtenyészet határán, az úgynevezett erdős-sztyepp klímatípusban él. Elég némi hőmérséklet-emelkedéssel kombinált csapadékcsökkenés, és az erdőből szép lassan fátlan sztyeppe lesz. Sajnos, úgy tűnik, ennek a folyamatnak a kezdetén vagyunk most a Kárpát-medencében.
Jelenleg a kiegyenlített, párás klímát kedvelő bükk és lucfenyő van a legrosszabb állapotban. Nagyon nehezen, vagy egyáltalán nem tudnak megbirkózni az emelkedő hőmérséklet és a csökkenő csapadék együttes hatásával. Különösen az őshonos fafajtánk, a bükk szenved ettől, hiszen neki 700 milliméter körüli az évi csapadékigénye, ám ebből is jelentős résznek a vegetációs időszakban kellene lehullania. Az egyre szárazabb nyarakon erre szinte már esély sincs, ami egyrészt drámaian visszaveti a fák anyagcseréjét, másrészt megakadályozza a növényi és állati kártevők elleni védekezést. A szomorú végeredményt, a kiszáradt barna foltokat már láthatjuk a Mátrában és a Bükkben, sőt Zalaegerszeg környékén is, ahol mintegy kétezer hektár őshonos bükkös ment tönkre az elmúlt években. Az Északi-középhegységben viszont ennek sokszorosát fenyegeti igen komoly veszély.
Az őshonos erdei fenyő és az „idegenhonos”, ám hazánkban már több mint száz éve igen elterjedt luc- és feketefenyő hasonló okok miatt szorul vissza, a kevés gyantatermelés miatt elszaporodó rovarok még fel is gyorsítják pusztulásukat.
Borovics Attila szerint az erdészeknek elég kevés eszközük van arra, hogy a klímaváltozás okozta pusztulást megakadályozzák. Jobbára két dolgot tehetnek: vagy a déli országokból hozzák be őshonos fafajaink szaporítóanyagát, amelyek jobban bírják a forróságot és a csapadékhiányt, vagy szintén őshonos, de szárazságtűrőbb fajokkal (gyertyán, tölgy, cser, juhar) váltják föl a bükköt és a fenyőt, elegyítéssel, helyesen megválasztott felújítással.
Az már egy keserves szakmai dilemma, hogy ha a fölmelegedés és csapadékcsökkenés ilyen ütemben folytatódik, hamarosan már a tölgyesek és gyertyánosok is pusztulni fognak. A mindenkori erdészek fatelepítési döntései viszont minimum 50-100 évre szólnak…•