Az öntöde szó hallatán leginkább az első ipari forradalmat uraló hatalmas kohászati üzemek, füst, forróság, piszok és egészségtelen munka­körülmé­nyek juthatnak eszünkbe. A kifejezésből képzett öntöttvas és általában a kohászati iparághoz kapcsolódó hagyományos termékek pedig korántsem az innovációra, sokkal inkább az idejétmúlt, 19–20. századi iparra engednek következtetni. E kétségtelenül élő előítélet igen káros, hiszen miatta az öntészet úgy küzd krónikus munka­erő­hiánnyal, hogy közben a valós igény a legmodernebb öntött fém­alkatrészekre folyamatosan nő.

„Ez olyan erősen az emberekbe ivódott sztereotípia, hogy sajnos az elmúlt 20-30 évben sem tudtuk kinőni mindazt, ami a rendszerváltás előtt rakódott le a fejünkben az öntészetről, illetve a kohászat egészéről – állítja Varga László. – Holott a szakma nagyon nagy átalakuláson ment át az elmúlt évtizedekben. Az átalakulás talán leglátványosabb velejárója, hogy az öntödék ma már elsősorban az autóiparhoz kötődnek.”

A fejlett országokban az öntészeten belül igencsak megnövekedett a könnyű­fém­öntészet (ezen belül is az alumínium­öntés) aránya a hagyományos vas­alapú öntészet rovására. Az alumíniumot manapság alapvetően két technológiával öntik: nyomással vagy gravitációs úton. Az új és innovatív öntészeti technológiák teszik lehetővé az olyan modern autóipari alkatrészek elő­állítását, amelyek megfelelnek az egyre szigorúbb minőségi követelmé­nyeknek is.

Azt az intézet­­igazgató sem állítja, hogy a mai öntödékben pa­tika­­tisztaság van, de az a laikus, aki a múlt század közepének nehéz­ipara alapján képzeli el a mai öntödét, ugyancsak meg­lepődne a látványtól. Ezzel pár­huzamo­san a dolgozók munka­­körülményei is javultak. Ezt a megváltozott világ igényei kényszerítették ki, hiszen ma már elképzel­hetetlen, hogy súlyosan egészség­károsító környezetben dolgozzanak. De az öntészet az egyéb kohászati tech­noló­giák közül is kiemelkedik a területen folyó innováció tempójával. Ennek oka pedig az, hogy a modern ipar igényeihez az öntés sokkal dinamikusabban képes alkalmazkodni.

„Bár az egyszerűbb fém­tárgyakat esetenként többféle technológiával is elő lehet állítani, egyre több olyan alkatrész iránti igény jelenik meg az iparban, amelyeket kizárólag öntéssel, illetve bizonyos esetekben 3D-s nyomtatással lehet elkészíteni – mondja Varga László. – Korábban jellemzően akkor nyúltunk az öntészethez, amikor olyan tárgyat kellett elő­állítanunk, amely túl komplex volt ahhoz, hogy a hagyományos technológiákkal, például kovácsolással vagy egyéb meg­munkálással le lehetett volna gyártani.”

A fémipar fókusza tehát határozottan az öntészet irányába tolódik el, eközben azonban maga az öntészet is változik, és az intézet­igazgató szerint a következő év­tizedek­ben ez a változás csak gyorsulni fog. Két globális trend érzékelhető ezen a területen: a beszállítói lánc egyszerűsítése, illetve a komplex alkatrészek egy darabból történő öntésének a terjedése. Utóbbi azt jelenti, hogy azokat a bonyolult felépítésű alkatré­szeket, amelyeket korábban több alkat­részből kellett felépíteni (és hegesztéssel, csavarozással vagy egyéb módon össze­illeszteni), manapság már igyekeznek egy darabból kiönteni.

E trend eredménye­képpen látványosan nő az öntött alkat­­részek mérete. Ma már nem ritka, hogy egészen nagy karos­széria- vagy tartó­elemeket, illetve az elektromos autózásban meg­kerülhetetlen akkumulátor­házakat egy darabban öntik ki. A nagyobb öntött termékek iránti igényhez alkalmazkod­nia kellett az öntészeti technológiának is. Ez a változás nem pusztán azt jelenti, hogy a gépek mérete is nő, hanem az öntési eljárás is változik: a hangsúly a nyomásos öntészeti módszerekre tevődik át.

„Ezek a nagy gépek nagyobb szerszámo­kat igényelnek, és teljesen új kihívások elé állítják az iparág összes fejlesztőjét. Ezzel pár­huzamo­san a szerszámok és a be­rendezé­sek beruházási költségei is megnőttek – magyarázza az intézet­igazgató. – A következő kihí­vást az elektromos autózás terjedésének gyorsulása hozza majd magával. Emiatt az autókban felhasznált könnyű­fém­öntvé­nyek tömeg­­aránya nőni fog. Az ipar­ági előre­jelzések szerint az alumínium­öntvények tömeg­aránya az elektromos autókban akár a duplája is lehet a hagyományos (robbanó­motoros) autókban meg­szokott­hoz képest. Ennek oka a hibrid, illetve a teljesen elektromos hajtáshoz szükséges alkatrészek tárolási és rögzítési igényében keresendő.”

Öntéssel – kis túlzással – bármilyen alakú tárgyakat létre lehet hozni, olyanokat is, amelyek más technológiákkal meg­valósít­hatat­lanok lennének. Más esetekben az így elő­állított alkatrész ugyan legyárt­ható lenne más eljárással is, de annak közel sem lennének olyan jó statikai és szerkezeti tulajdonságai, mint az illesztés­mentesen, egy össze­függő darabból álló öntvénynek.

Eközben, ahogy minden ipar­területen, az öntészetben is tör előre az automatizálás, a robotizá­lás és a mechatronika, aminek egyik mozgató­rugója a munka­erő­hiány. Vagyis itt nem arról van szó – a közkeletű fél­elmekkel ellentétben –, hogy a robotok elveszik az ember munkáját, hanem a robotok azt a munkát végzik el, amire nem találni embert.
Az autó­iparnak köszönhetően az öntészet nemcsak meghatározó iparág marad, de a szakember szerint jelentős fejlődés előtt áll. A komplexebb alkatrészek nemcsak nagyobb és bonyolultabb gépeket igényelnek, de ennek megfelelően össze­tettebb szaktudást is szükségessé tesznek. Igaz ez a felső­fokú végzett­séggel rendelkező fejlesztőkre és mérnökökre, valamint a gépeket működtető középszintű szak­képzett­séget szerző dolgozókra egyaránt.

„Az ipar igényei folyamatosan nőni fognak, és ez egyre nagyobb terhet ró a szak­képzésre és a felső­oktatásra. Bármilyen furcsa is ez – jegyzi meg Varga László –, nem az új, nagyobb gépek telepítése, illetve az ezekhez szükséges beruházás a legnehezebb feladat, hanem a szak­ember­igény teljesítése. A szak­ember­képzés és -átképzés lassú, több évet igénylő folyamat, még akkor is, ha van elegendő jelölt, akik készek és alkalmasak a jövőbeli munka­körhöz szükséges szak­ismeretek elsajátítására. A szak­képzésen belül is különösen súlyos problémát fog jelenteni a gyakorlati képzés. Ehhez ugyanis hasonlóan nagy, összetett és drága gépekre van szükség, vagyis a képzés költségei is jelentősen emelkedni fognak. A rendszer­váltást követően Magyar­országon a közép­fokú öntödei szak­képzés szinte lenullázó­dott. Erre jó darabig nem is fordítottak figyelmet, és csak az utóbbi évtizedben kezdtük újjá­építeni a közép­fokú képzést, kisebb-nagyobb sikerrel – folytatja Varga László. – Nem tudunk jelenleg annyi embert képezni közép­fokon, mint amennyire szükség lenne az öntödékben. A felső­fokú képzés kicsit jobb helyzetben van. Ennek megmaradtak az alapjai, és hét évvel ezelőtt a hazai öntőipar össze­fogásá­nak köszön­hetően létrejött az a támogatói bázis, amelyre támaszkodva az öntő­mérnök­képzés megújult.”

Vagyis a felsőfokú öntészeti képzés helyzete nagy vonalakban stabilizálódott, és a felső­oktatás jelenleg képes biztosítani azt a szak­ember­gárdát, amely kielégíti a piac igényeit, de folyamatosan fejlődni kell, hogy e pozíció ne vesszen el a jövőben sem. Az intézet­igazgató szerint legfő­képpen a modern gépeken végzett gyakorlatok lehetőségét kell növelni, mert enélkül nem lehetséges a verseny­képes szak­tudás átadása. Az öntészetben továbbra is mérnök­hiány van, ennek mértéke azonban nem olyan nagy, hogy ez okozza a fő problémát. A közép­fokú képzett­séggel rendelkező műszak­vezetők, technikusok sokkal jobban hiányoznak az iparágból.

Mindezt tovább nehezíti az erőteljes generáció­­váltás, ugyanis a tapasztalt szak­emberek jelentős hányada a következő évtized­ben nyugdíjba fog menni. Így most fogjuk meg­érezni annak a hatását, hogy az elmúlt évtizedekben nem fordítottunk elég figyelmet a közép­fokú szak­képzésre. A szak­ember­bázis megújítása a jelenlegi körülmények között csak részben sikerülhet. A hamarosan súlyosbodó szak­ember­hiányt Varga László szerint főként átképzés­sel és tovább­képzéssel lehet majd kezelni.

„Tavaly drasztikus volt a felső­oktatásba jelentkezők számának visszaesése. Ha ez a trend nem változik, az komoly kihívás elé állítja majd az egész felső­oktatást, és ezen belül a műszaki felső­oktatás helyzete még sokkal súlyosabb lesz. A mai fiatalok számára nagyon sok lehetőség adott a tovább­tanulás terén. A műszaki terület nem a leg­népsze­rűbb a körükben, de a fémipar még a műszaki tudományokon belül is a kevésbé népszerű szegmensek között van” – állapítja meg az intézetigazgató.

Hasonló a probléma a közép­iskolai pálya­választásban. Ezen a ponton még nagyon jelentős a szülők hatása, bár természetesen ez az egyetemi pálya­választásra is érvényes. A közép­iskolai pálya­választás­nál szinte egyeduralkodó trend, hogy a gyereküket gimnáziumba küldik a szüleik azzal, hogy négy év múlva majd egyetemen fog tovább­tanulni. Varga László szerint ez a szemlélet számot­tevően csökkentette a magas szintű közép­fokú műszaki képzésre jelentkezők számát, és a műszaki szak­gimnáziumokba, szak­iskolákba gyakran csak azért jelentkeznek diákok, mert csak ott maradt számukra hely. Mindezek miatt csökken a műszaki területek bázisa – mind létszámában, mind minőségében. Az intézet­vezető ugyanakkor hangsúlyozza, hogy szerencsére léteznek az országban kimagaslóan jó szak­képző központok is.•